Surányi minden megszólalásakor hendikeppel indul.
A hangja gyenge és rosszul képzett, ezért aztán úgy tűnik, mintha igazából egyetlen mondat végén sem tenné le a pontot. Ez pedig rendszerint azt a benyomást szokta kelteni, hogy a beszélő bizonytalan, nem tudja, hová akar kilyukadni, mit is akar mondani – magyarán nem céltudatos.

Viszont Surányi egy elismert szakember, az MNB volt elnöke, tehát valamit mégiscsak tudhat és azt a tudást valahogyan mégiscsak tudja kommunikálni. Egyáltalán nem értek a pénzügyekhez (pedig milyen jó lenne…), í­gy hát ebben a kis dolgozatban kizárólag a metakommunikáció elemzése alapján vizsgálom, mi az, amitől Surányi a hendikep ellenére kompetens és hiteles szakember benyomását tudja kelteni.

A gyakorlat azt mutatja, hogy a mondatvégi letett pontot (ami a céltudatosság egyik nagyon fontos mutatója) akkor érezzük “€™a helyén”€™, ha a beszéddallam sávja legalább nagyjából egy oktáv terjedelmű, és a dallam csúcspontja a főhangsúlyos szótag, a legmélyebb pontja pedig a mondat utolsó szótagja. Surányinak nincs meg a minimális egy oktáv terjedelem, és ezt a laikus, zeneileg képzetlen hallgatóban is bizonytalanságot kelt – közvetlen formában érzékeli, hallja, hogy a beszélő valamilyen feszültséggel, görccsel küzd.

Intézetünk ügyfelei, taní­tványaink között volt már kifejezetten sikeres felsőszintű vezető, akik hasonló gonddal küszködött. Elmondásából tudjuk: még az általános iskolában az énektanárnak “€™sikerült”€™ benne életre szóló traumát okozni, és egy olyan fóbiát kialakí­tani benne mindenféle hangképzési próbálkozással szemben, ami gyakorlatilag állandósí­tott benne egy gyermek- vagy kora kamaszkori görcsöt. Bár a későbbiekben többször is nekiveselkedett, hogy megoldja ezt a problémát (ezért keresett meg minket is), de végül úgy döntött, hogy “€™átcsoportosí­tja az erőit”€™, és az egyéb kommunikációs csatornák fejlesztésével kompenzálja ezt a gyengeségét.

Surányi György történetét nem ismerem, de gyaní­tom, hogy lényegében hasonló lehet. Mindenesetre Az Este-beli tí­zperces beszélgetés alapján már egy laikus tévénézőben is – hangadottságai ellenére is – a kompetencia benyomását tudja kelteni.

A fenti mondatban lényeges tényező a TíZPERCES beszélgetés. Tudniillik okvetlenül kell egy pár perc, amí­g “€™ráhangolódunk”€™ Surányi beszéddallamára. Ez először is azt jelenti, hogy a tv-hí­radók, rádiós krónika-műsorok félperces soundbite-jai nem kedveznek neki – bármilyen okos gondolatokat fogalmaz meg két mondatban, a hallgatóban első benyomásként csak annyi marad meg, hogy nyöszörgött valamiről. Mire leesne a tantusz, hogy mit is mondott, addigra a műsor már máshol tart.

A melléket beszélgetésben első hallásra egyetlen mondatvégi pont sem kerül a helyére – szigorúan véve mindegyik ellebeg. Ám többszöri meghallgatás után bennem, a befogadóban is kirajzolódott a rendszer: miközben zeneileg a pont nincs lent, Surányi minden egyéb metakommunikációs csatornán keresztül nagyon pontosan, plasztikusan jelzi, mettől meddig tart a mondat, vagyis a gondolat. í–sszetett mondatok esetében a tagmondatok végét (ahol í­rásban vesszőt teszünk), hangsúlyosan fölfelé kanyarí­tja, és ugyanakkor a szemöldöke felhúzásával, homlokráncolással jelzi, hogy nincs itt vége a gondolatnak, a mondatok végén viszont arca kisimul, az egész fizikuma láthatóan kiold.

Ennek alapján végül is harminckét mondatot számoltam meg, és ebből harmincegy végén a műsorvendég – a maga módján – pontot tesz a mondat végére. Az egyetlen lezáratlan mondat a beszélgetés elején egy láthatóan félbemaradt gondolat (“€žAbszolút jól, természetesen…”€), a letisztult üzenet szempontjából nem kulcsfontosságú, ami pedig utána következik (“€žAz ember azt mondaná, hogy bárcsak ne lett volna igaza.”€), az többszöri meghallgatás után egyértelműen és a beszélő szándéka szerint új mondat.

Baló: Amit 2002 decemberében í­rt és amit most í­rt, azok között azért megdöbbentően sok a hasonlóság, nem? Jól érzi az ember?

Surányi: Abszolút jól, természetesen… Az ember azt mondaná, hogy bárcsak ne lett volna igaza.

Azt viszont, hogy az összes többi mondat egy-egy valóban kikerekí­tett gondolat (és valóban ezeket a gondolatokat akarta megfogalmazni), nyilvánvalóvá teszi az a tény, hogy Surányi testtartása nyugodt, feje finoman, oldottan mozog, függetlenül a lényegében mozdulatlan törzsétől, ami az önbizalom és magabiztosság egyik legfontosabb mutatója.

A harminckét mondatból huszonnyolc végén tart vagy teremt szemkontaktust – ez a beszélgetőpartnerre való nyitottságot jelzi. Balónak nem kell lesnie ezerrel, mikor vesz levegőt a műsorvendég, hogy becsúsztathasson egy kérdést. A 28/32-es arány mellett nyilvánvaló volt, hogy a maradék négy esetből kétszer vagy háromszor nem azért bontotta meg a szemkontaktust éppen a mondat lezárásánál, mintha “€™ki akarna hátrálni a saját gondolata mögül”€™, hanem ezzel a pillanatnyi “€™kirekesztéssel”€™ jelezte, hogy bár lezárt egy gondolatot, de folytatni szeretné a gondolatmenetet, a műsorvezető ne szóljon közbe. Például:

Surányi: … Ha túl szigorí­tunk valamit, akkor az az ellentétébe csap át (lenéz). Az ellentétébe csapát, arról van szó, hogy stb…

A kezeit többnyire lazán összekulcsolja maga előtt, ebből könnyed mozdulatokkal lép ki. Gesztusai között akad párhuzamos, de a legtöbb nem egyszerűen nyomatékosí­tó vagy megengedő, hanem ikonikus gesztus – láttatni igyekszik, amiről beszél, tehát a jobb agyféltekét szólí­tja meg (miközben a számok és pénzügyek eredendően a bal agyfélteke kompetenciájába tartoznak). Mindkét agyféltekéjével, vagyis egész lényével benne van abban, amit mond – a beszédbeli fogyatékosságtól eltekintve kongruens a megnyilvánulás.

Hiteles benyomást kelt.

készí­tette: Dezsényi Péter (BKI)

Az alábbi í­rás még korábbi blogunkon jelent meg 2006-ban. Most utólag közöljük ismét.

Pokorni Zoltán a Magyar ATV 2006. szeptember 14.-i élő adásában a beszélgetés közben felállt, leszerelte magáról a mikroportot, és otthagyta az őt kérdező műsorvezetőt.

Nem feladatunk ezen a helyen, hogy a politikai hátteret boncolgassuk. Ha valaki elfogad egy meghí­vást egy élő műsorba, vagy azért teszi, mert “€™áll elébe”€™ a műsorvezető kérdéseinek, vagy azért, mert valamilyen üzenetet nagyon közölni akar.

Papí­rforma szerint az ilyen stúdióbeszélgetések “€™asszertí­v-asszertí­v”€™ viszonyban indulnak – a felek egy-két udvarias megnyilvánulással jelzik, hogy egymás személyét kölcsönösen tisztelik, függetlenül attól, hogy az adott esetben terí­tékre kerülő témában nézeteik eltérnek egymástól.

A műsorvezető, Kálmán Olga a felvezető szöveg alatt először a kamerába néz, mintegy a tévénézőkkel tart szemkontaktust, majd ahogy bemutatja vendégét, Pokorni felé fordul. Ekkor pár pillanatig lehunyja a szemét – ez pici feszültségjel. (Ilyesmi általában akkor szokott előfordulni, amikor a beszélő a mondat közepén még nem látja elég világosan, hogyan is fog kikeveredni belőle. Itt azonban nincs szó különösebben bonyolult körmondatról, a vendég bemutatása és köszöntése rutinfeladat. Elképzelhető, hogy Kálmán Olga még a beszélgetés megkezdése előtt, a Pokornival való személyes találkozás első pillanataiban észlelt valamit partnerén, amiből már sejthette, hogy ez “€žnem lesz könnyű meccs”€. De ezt mi, tévénézők nem láthattuk, ez csak feltételezés!) Ezt leszámí­tva, a műsorvezető a hanglejtése és fejmozgása alapján oldott benyomást kelt, az üdvözlő mondat végére feltehetően megteremti a szemkontaktust (ezt nem látjuk, eddigre a kamera Pokornit mutatja), mindenesetre a mondat végén leteszi a pontot.

Pokorni tartja a szemkontaktust, “€žJóestét”€-tel viszonozza az üdvözlést, miközben addig finoman balra hajtott fejét jobbra hajtja. Viszont jobb kezével bal keze középső ujját masszí­rozza, és a műsorvezető pregnánsan letett mondatvégi pontjával ellentétben nála a köszönés vége ellebeg – ez is feszültségjel, és jelzi, hogy a két fél nincs egy hullámhosszon. (Ebben a pillanatban azonban ez még fakadhat az élő tévéműsorban való szereplés kezdeti izgalmából is, bár Pokorni gyakorlott közszereplő.)

Az első kérdés indí­tása kissé kacifántosra sikeredik (“€žAzt kérdezte í–ntől Hiller István, hogy vajon Tarlós István, aki független, de a Fidesz támogatásával indul a választásokon, vagy í–n, vagy akár Szita Károly… stb). A műsorvezető, aki a jegyzeteiből idézi Hiller kérdését (tekintete megoszlik a papí­r és Pokorni között), nyilván érzi, hogy nem szerencsés í­gy belebonyolódni – most valóban azért küzd, hogy mihamarabb kilyukadjon a lényegre. Hogy ez a küzdelem kissé görcsös, azt jelzik a szinte folyamatos párhuzamos kézgesztusok, és az ezekhez párosuló bizonykodó fejbólogatások.

Még javában tart a körmondat, amikor a kamera Pokorni arcára vált: nem a műsorvezetőre néz, hanem valahová magának balra. Ez újabb jele annak, hogy már az elejétől fogva nincsenek egy hullámhosszon. Ugyanis ha a felek törekszenek egymás megértésére, akkor hasonló esetekben a hallgató feszülten figyeli a beszélő küzdelmét: tekintetét le sem veszi róla, aprókat bólogat, jelzi, hogy tudja követni, akár még azzal is segí­t neki, hogy egy-egy szót vagy kifejezést bedob, ha az a másiknak nem jut eszébe. (Ez persze hosszú távon nagyon fárasztó tud lenni, de itt a beszélgetés legelején tartunk!) Pokorni elkalandozó tekintetének üzenete leginkább olyasmi lehet, hogy ő türelmesen megvárja, amí­g a másik kikászálódik a szószövevényből, de addig is talált a stúdióban magának valami figyelemre méltóbbat. Csak akkor néz vissza a műsorvezetőre, amikor már “€™látszik az alagút vége”€™: elhangzik a konkrét kérdés: “€ž… egyetértenek-e Orbán Viktor szavaival, hogy az önkormányzati választást azt tényleg erre kell felhasználni?”€. Sőt nemcsak visszanéz, hanem az érdeklődés jeleit kezdi mutatni: szemöldökét összevonja, homlokát picit összeráncolja, fejét előrehajtja.

Amikor végre rákerül a sor, visszakérdez: “€žMire?”€. Tény és való: a műsorvezető a kérdésében csak Hiller Istvánt idézte, Orbán Viktort nem. (Hogy Pokorni sejthette-e, Orbán mely kijelentéseire vonatkozik a kérdés, azzal itt most nem foglalkozunk.) Mindenesetre a visszakérdést egy apró mozdulat kí­séri: a megszólalással párhuzamosan egy pillanatra – alig észrevehetően – fölszegi a fejét. Ez a gesztus a kihí­vó magatartás benyomását kelti. Az azonos hullámhosszra és megértésre való törekvést érzékeltetéséhez némi szubmisszivitás lett volna adekvát: finoman előre és oldalra hajtott fej.

Műsorvezető (képen kí­vül): -”€žAmelyeket Orbán Viktor mondott. Nem ismeri Orbán Viktor szavait?”€
Pokorni Zoltán: Ismerem.Azt nem ismerem, amit Hiller István mondott, de nem is érdekel különösebben.

Megvonja a vállát, a mondat vége a levegőben marad, nem néz a műsorvezető szemébe, pislog. A mondat első felében most sem néz a műsorvezető szemébe, sűrűn pislog.

Hirtelen fölszegi a fejét és a műsorvezető szemébe néz, majd egy pillanatra az asztalra (kinézi, hova könyököljön), rákönyököl, arcát kezébe fekteti (eközben másik kezét csí­pőre teszi), és mélyen a műsorvezető szemébe néz.

Eddig a pillanatig a finom disszonáns jeleket lehetett többféleképpen is értelmezni. A vendég nem köteles szimpatizálni a műsor házigazdájával, és ennek lehetnek apró, tudattalan jelei. Ettől még fenntarthat vele korrekt egyenrangú viszonyt. A fenti, pirossal szedett gesztus-csokor (mely az odaadó figyelem benyomását kelti) azonban olyan éles kontrasztban van a szöveggel (“€ž…de nem is érdekel különösebben.”€), hogy az már nyilvánvalóan nem önkéntelen megnyilvánulás – még arra is volt gondja, hogy megnézze az asztalt, nehogy mellékönyököljön. Ez bizony szí­nészkedés, vagy inkább komédiázás, a szónak nem éppen a legjobb értelmében. A szöveg és metakommunikáció üzenetét nemigen lehet másnak fordí­tani, mint provokációnak: “€ž…nem is érdekel különösebben – na ehhez mit szólsz!?”€

A műsorvezető erre a papí­rból hosszan idézi az Orbán által mondottakat. Eközben, amí­g a kamera őt mutatja, egyszer sem néz fel, viszont többször is bakizik – dolgozik benne is a feszültség, de igyekszik tartani az asszertivitását, legalábbis a letett mondatvégi pontok erre utalnak. Pokorni jó darabig kezébe támasztott fejjel hallgatja, időnként homlokát ráncolja, összevonja a szemöldökét, hol a műsorvezetőt, hol az előtte fekvő papí­rt nézi, aztán – még az Orbán-idézetek alatt – hátradől a székében és megigazí­tja a zakóját, mint aki valamiben végre elhatározásra jutott. És valóban: amikor végre elhangzik a konkrét kérdés, már (a forgószékben való kis hintázástól eltekintve, ami azt sugallja: “€žlepereg rólam, amit mondasz”€) nem változtat pozí­cióján, úgy viszi a dolgot a szavak szintjén is kenyértörésre.

A fentiekből úgy tűnik, hogy Pokorni előre eldöntötte: nem azért ült be a stúdióba, hogy beszélgessen, válaszoljon a kérdésekre, hanem hogy demonstráljon. Ehhez képest viszont szinte az összes mondata fönn marad a levegőben, keresi a szavakat, kifordul a székével – olyan benyomást kelt, mint aki nem pontosan ilyen szituációra számí­tott, de ha már belekezdett, végigcsinálja, amit elgondolt.

Egyetlen pontot tesz csak le: “€žEz egy ócska blöff”€. Feltehetően ez az a letisztult üzenet, amit mindenképpen el akart mondani – ha valamiért, akkor ezért jött el a stúdióba. A szépséghibája a dolognak, hogy ezt egy olyan téma kapcsán mondja, amit a műsorvezető nem is emlí­tett neki.

Minthogy nem az itt és most szituációhoz igazí­totta (magyarán “€žnem volt jelen”€), Pokorni megnyilvánulásai nem voltak kongruensek. Ez a fajta szí­nészkedés, amit ittláttunk tőle, kétélű fegyver. Azoknak, akik korábban is hí­vei voltak és rá szavaztak, valószí­nűleg tetszhetett az ilyen megnyilvánulás, meg is erősí­thette őket. Az ellentábor tagjait viszont ugyaní­gy megerősí­tette ellenérzésükben és negatí­v megí­télésükben. Nagy kérdés azonban, hogy a bizonytalanok táborát meg lehet-e győzni ilyesmivel.

Egy igazi politikus legfőbb kincse a hitelesség – kérdés, hogy ezt érdemes-e kockára tenni…

készí­tette: Dezsényi Péter (BKI)

Az SZDSZ ügyvivője bejelentette: tavasszal megméretteti magát a pártelnökségért folyó versenyben. Ennek kapcsán volt az MTV január 19-i Az Este cí­mű műsorának vendége.

Egy ilyen televí­ziós beszélgetésnek üzenete van a párttagok felé, de persze minden a politika iránt érdeklődő magyar állampolgár felé is. Ennek célja lényegében nem lehet más, mint hogy meggyőzzön mindenkit: FG személyében a megfelelő ember kerül majd az országos politikában fontos szerepet játszó párt élére.

Fodor Gábor 17-18 éve közismert politikus, hamar kialakí­tott magáról a közvéleményben egy “€žhalkszavú, kedves értelmes fiú”€-imázst, és lényegében azóta is ehhez tartja magát. A betöltött különböző pozí­ciókban volt, amikor jól működött és segí­tette ez az imázs, volt, amikor kevésbé. Lássuk, itt és most mire lehet elegendő.
A beszélgetésben Fodor huszonkét mondatból tizennyolcnak a végén teszi le a pontot. Ez – általában – nem egy rossz arány. De…
Hogy a mondat vége a levegőben marad, vagy lekerül a pont, ez a beszélő céltudatosságának egy nagyon fontos mutatója. A levegőben fönnakadó, ellebegő mondategységek azt sugallják: “€™ezt csak úgy elmondtam, de NEM EZ A Lí‰NYEG…”€™. A letett pont viszont lekerekí­ti a mondat végét (kikerekí­ti a gondolatot!), jelzi, hogy “€™ide akartam kilyukadni, EZ AZ, AMIT EL AKARTAM MONDANI”€™.

Egy pártelnökségért ringbe szálló politikus esetében – aki a beszélgetésben többször is emlegeti a “€™következetesség”€™ fogalmát – nem az a kérdés, hogy ez a 18/22-es arány jó-e vagy rossz. A kérdés az, hogy elég-e? Vajon meggyőzi-e azokat, akiket megcéloz. A siker esélyét ronthatja, hogy FG hosszú körmondatokban beszél, és ezekben meglehetősen gyakoriak a gondolati ugrások – mindezek éppen nem a céltudatosság benyomását erősí­tik. Ebből a szempontból nagyon jól jellemzi Fodor megnyilvánulását az alábbi mondat:

“€ží‰n azért abban bí­zom (sőt szinte biztos vagyok benne), hogy a párton belül – ne feledjük el, hogy a küldöttgyűlésnek kell döntenie – a többség megszerezhető, és azt gondolom, hogy a frakció többsége is… öööö tulajdonképpen ott lehet mögöttem…, nyilván vannak, akik kivárnak, nyilván vannak, akik az utolsó pillanatban fogják eldönteni, de én hiszek abban, hogy… hogy ööö jó kapcsolatban és jól tudunk együtt dolgozni…azokkal, akik (hogyha engem választanak) ott vannak a frakcióban”€… (A Word program Nyelvi ellenőrzése azt í­rta erre: “€™Ilyen hosszú mondatot nehéz elemezni. Lehet, hogy nem is egy mondat”€™)

“€ž… a többség megszerezhető”€,
“€ž… a frakció többsége ott lehet mögöttem”€,
“€žhiszek abban, hogy jól tudunk együtt dolgozni” – ez a három idézet képviseli a fenti mondat letisztult üzenetét: mind a három külön-külön megérdemelt volna egy-egy letett pontot. í–sszegyúrva egy körmondatba, felhí­gí­tva őzésekkel, “€™tulajdonképpen”€™-ekkel stb. ezek a fontos állí­tások veszí­tenek a súlyukból.

Van Fodor megnyilvánulásai között egy, ami kezdettől fogva jellemző rá: a hangja időnként megcsuklik, fölcsúszik falzettbe. Ez összefügg a nem megfelelő légzéstechnikával, légző-gyakorlatokkal lehet rajta segí­teni. Nincsenek pontos kimutatásaim arról, hogy korábban átlag hány mondatonként, vagy egy perc alatt hányszor történt a beszédében ilyen apró malőr – pontos adatok hí­ján csak pillanatnyi benyomásomat rögzí­tem, amikor azt mondom, hogy most viszonylag kevésszer fordult elő. í–sszesen kettőt rögzí­tettem:

“€žhiszek abban, hogy jó kapcsolatban tudok dolgozNI”€;
“€žéletet kell lehelni a szervezetekBE”€;

A csökkenési tendencia tehát pozití­v (lenne), ám tanulságos, hogy megint csak fontos üzenetek (volnának) azok, amelyek erejét egy-egy ilyen falzettbe csuklás gyengí­ti.

A szemkontaktus ugyancsak olyan eszköz, amit egy politikusnak profi módon kell kezelnie. Alapjáraton Fodornak látszólag nem okoz problémát, hogy beszélgető partnere szemébe nézzen. Ám egy beszélgetés során ugyancsak lényeges mutató, hogy a beszélő a mondatvégeken keresi-e a másik tekintetét – ez jelzi, hogy egy-egy gondolat kikerekedésekor nyitott-e a partner reakciójára.

Ebből a szempontból elgondolkoztató, hogy Fodor a huszonkét mondatból mindösszesen nyolcnak a végén néz a műsorvezető szemébe. Vagyis tizennégy mondat végén vagy lenéz maga elé az asztalra (nincs előtte semmilyen papí­r!), vagy egyszerűen behunyja a szemét. Ezzel olyan benyomást kelt, mintha kirekesztené a tudatából a beszélgetőtársat (aki esetleg reagálna), vagy mintha kihátrálna a saját gondolata mögül. (Mindez nyilván tudattalanul működik í­gy, valószí­nű, hogy FG nem ilyen üzenetet akar küldeni magáról. Tudatos odafigyeléssel minőségi ugrást tehetne az üzenet hatékonyságát illetően!)

Ami a kézgesztusokat illeti: Fodor, aki magas növésű (hosszú végtagokkal), nyilvános szereplései során megtanult gazdálkodni a kézmozdulatokkal a képernyőn. Ám ebben a beszélgetésben egészében túlsúlyban vannak a párhuzamos gesztusok (sokszor az oldalához szorí­tott könyökből), amelyek nem segí­tik, hogy a legjobb formát hozza ki magából. Pedig most is vannak oldott, félkezes lefele tenyeres gesztusai, és egészében is ilyenkor a legoldottabb, és ilyenkor teszi a leghitelesebb benyomást.

A fej finoman, változatosan mozog, a nyak és a váll izmainak oldottak. Ez arra enged következtetni, hogy Fodor (gyakorlott politikusként) önbizalommal tekint a megmérettetés elé. Ám a fentebb felsorolt egyéb megnyilvánulások összességükben felvetik azt a kérdést, vajon a dolgozat elején emlí­tett “€žhalkszavú, kedves értelmes fiú”€-imázsnak a gondos őrzése (a maga kamaszos lazaságaival, apró bizonytalanságaival, miközben jócskán elmúlt negyven éves!) elegendő lesz-e a soron következő feladatra?

A péntek este látottak alapján valószí­nű, hogy akik Fodorral korábban is szimpatizáltak, azok most is bizalmat szavaznak neki. Nagy kérdés, hogy a másik táborból sikerült-e hí­veket toborozni? Nem kéne az imázst tizenhét év után egy kicsit felturbózni?

Hogy Fodor politikusként “MIT” akar mondani – ezt természetesen ő tudja a legjobban. Ami a “HOGYANT” illeti: miközben fontos és jó törekvés, hogy igyekszik hűnek maradni önmagához és az önmagáról kialakí­tott képhez, de ez kevés lesz, ha a kép kontúrjait nem formálja határozottabbá és céltudatosabbá.

készí­tette: Dezsényi Péter (BKI)

Ez a rövidke elemzés az egészségügyi miniszter metakommunikációjáról szól és nem az egészségügy helyzetéről. Bár a kettő nem teljesen független egymástól…

Első közelí­tésben Molnár Lajos gyakorlott kommunikátor – de vajon jó kommunikátor-e? Valóban azt üzeni, a mit akar? A mondatvégi pontokat leteszi (ami céltudatosságra utal), mer szüneteket tartani (hogy a hallgatósága elgondolkozzon azon, amit mondott), és tartja a szemkontaktust. A kézgesztusai viszonylag szűk volumenűek, de azon belül viszonylag változatosak. A tizenhat perces beszélgetésből azonban ennél több is kiderül.

De vajon az derült-e ki, amire kí­váncsiak vagyunk (lettünk volna)? A tizenhat perc letisztult üzenete: a magát európainak tartó miniszter és munkatársai kampányt indí­tottak (lefordí­tottak egy nyugat-európai szlogent), a magyar betegtársadalom viszont nem európai, mert ragaszkodik a piros bogyóhoz. Az európaiságról beszélő miniszter viszont többek között nem mondta el az ingyenesen hí­vható telefonszámot (ami konkrét információ lett volna), a weboldal ugyancsak konkrét cí­mét pedig először rosszul mondta el. Szerencsére a műsorvezető rákérdezett, de amikor a nézők és a technikusok kedvéért tagoltan és helyesen megismételte, abba a miniszter belebeszélt. Ezek a konkrét információk fontosak (lettek volna) a nézők számára – a miniszternek nem az volt a fontos, ami a nézőknek.

A szem a lélek tükre – hogy a kommunikáció egyik különösen fontos csatornája, ezt mindenki érzi. Molnárt nem vádolhatjuk azzal, hogy kerülné kérdező-partnere tekintetét. í‰ppenséggel inkább az a gond, hogy túlságosan is állhatatosan néz Baló szemébe. Márpedig egy asszertí­v, egyenrangú beszélgetésben általában a hallgató fél néz többet a beszélő szemébe – a beszélő tekintete viszont a gondolat megfogalmazása közben gyakran kalandozik, és csak a mondat végére talál vissza a hallgató szeméhez.

Ennek nagyon fontos üzenete van: erről a dologról ezt és ezt gondolom, Te mit szólsz hozzá? Te jössz…vagyis a mondat végén megteremtett szemkontaktus azt a benyomást kelti a másik félben, hogy a beszélő nyitott és kí­váncsi az ő véleményére is. Természetesen, ha a tekintet egy pillanatra sem kalandozik el, hanem gyakorlatilag folyamatosan fixí­rozza a partnert, az nem a nyitottságot üzeni. (Az áldozatát a merev tekintetével megbéní­tó kí­gyó nem nyitott a kiszemelt egér esetleges ellenérveire…) így aztán az már nem is volt meglepő, hogy amikor a műsorvezető megpróbált időnként közbekérdezni, Molnár ahelyett, hogy meghallgatta volna a kérdést és megpróbált volna arra válaszolni, inkább figyelmeztetőleg megemelte a hangját (szerkesztő úr, SZERKESZTŐ íšR! – mintha csak valamelyik minisztériumi beosztottja feledkezett volna meg arról, hogy hol a helye), és cizellálta tovább a magáét.

Pedig Baló igyekezett mindig a letett pontok, a befejezett mondatok után becsúsztatni egy-egy kérdést, ráadásul olyat, amire érdekelt volna a válasz. A miniszter viszont (ismerjük el, nagy nyomás nehezedik rá) amit elhatározott, hogy elmond, attól nem hagyta magát eltérí­teni – időnként lebeszélte a képernyőről a műsorvezetőt. Pár napja azt í­rtam Kóka János kommunikációjáról, hogy amit elhatározott, hogy elmond, azt el is mondja. Csakhogy volt egy alapvető különbség: Kóka tömören fogalmazott, és volt olyan rugalmas, hogy Baló kérdéseire is azonnal és érdemben tudott válaszolni. Molnárnak viszont nem erénye a rövidség: “€žmindig mondtam, adjanak nekem húsz-harminc percet”€.

Ez a beszélgetés tizenhat percig tartott. Vajon a maradék 4-14 percben mennyivel többet tudtunk volna meg? Nagy kérdés, hogy az utolsó percekben Baló által megfogalmazott kommunikációs jótanácsokat valóban megfogadja-e. Ugyanis…
Ugyanis a másik gond, hogy Molnár nyaka, válla meglehetősen kötött, feje keveset mozog. A mozdulatlan vagy nagyon keveset mozgó fej autoriter vezető benyomását kelti – és megette a fene, ha egy vezető beosztású ember nem tud domináns lenni. Ám ez csak akkor működik, ha a fej azt a kevés mozgást a válltól és a törzstől függetlenül végzi – ez magabiztosságot jelez: azt, hogy az illető nem fél a helyzettől vagy a partnertől. Ha a fej mozgásába belemozog a felsőtest is, akkor ez elárulja a nyak és a váll merevségét.

A benyomásra, amit ez a megnyilvánulás kelt, van egy plasztikus magyar kifejezés: nyakas…

készí­tette: Dezsényi Péter (BKI)

Nem tudjuk, mi volt Az Este szerkesztőinek dramaturgiai elképzelése, mindenesetre Kóka János után (aki kommunikációjával a lehetőségekhez képest megnyugtatta a nézőket) a Hernádi Zsolttal folytatott beszélgetés ismét előhozta a kérdőjeleket, és a bizonytalanságot.

Mindjárt a beszélgetés elején a kérdésre: “€žíœzlet, mint rendesen?” – az igenlő válasz a levegőben ellebeg. A “€žSemmi gond”€-ra a MOL-vezér már a homlokát is ráncolja – ajjaj, mondja magában a néző, ekkora a baj???

Körülbelül tizenkilenc vagy húsz mondatból hatszor vagy hétszer teszi le a pontot a mondat végén. Ez a “€žkörülbelüli”€ megfogalmazás nem véletlen: igazából többszöri meghallgatás után is nehéz behatárolni, egy-egy mondat mettől meddig tart – a szavak monoton folyásának leginkább Baló közbekérdezései szabnak gátat. Még a letisztult üzenet (“€žMég egyszer azt szeretném mondani, fel vagyunk készülve egy ilyen helyzetre, megvannak a szükséges lépések, megvan a szükséges logisztika ahhoz, hogy ezeket a lépéseket lebonyolí­tsuk”€) vége is a levegőben marad. S minthogy ezt már “€žmég egyszer”€ mondja, erőtlen bizonykodás benyomását kelti – pedig lehet, hogy csak fáradt, hiszen az elmúlt két nap nyilván nem volt sétagalopp.

Hernádi gesztusai a miniszteréhez képest jóval egysí­kúbbak: egy tollat forgat a két kezében, ebből időnként egy-egy párhuzamos felfele tenyeres gesztussal lép ki. Jószerével az egyetlen üdí­tő kivétel, amikor az ujjain számlálja, mely országokat érinti még rajtunk kí­vül a jelenlegi helyzet. Ikonikus gesztus, ami egy gondolatot képszerűvé igyekezne tenni: egyetlen egy sincs. í–nmagában ezzel a szegényes gesztusrendszerrel különösebb gond talán nem is lenne, ha a mondatok végén letett pontok helytállnának a szavakért és hitelesí­tenék azokat. Minthogy azonban többnyire nem ez a helyzet, legalább valamelyik másik kommunikációs csatornáról várnánk a megerősí­tést.

A fejmozgás is kötöttebb, mint a gazdasági miniszteré – ez megint csak kevésbé magabiztos benyomást kelt. Itt is akad egy kivétel: amikor Hernádi hangsúlyozza, hogy szó nincs szerződésszegésről, akkor ezt elsősorban a fejmozgás nyomatékosí­tja – ezt fontosnak tartotta leszögezni, s ez az üzenet valószí­nűleg meg is marad a nézők emlékeiben.

Ha csak a szavakat nézzük, ezek azt üzenik: nem kell nyugtalankodni, nincs gond, a MOL felkészült az ilyen és hasonló helyzetekre. Ezzel együtt a beszélgetés utolsó mondata (“€žEz az ügy vagy rendeződik ezen a héten vagy nagyon soká.”€) a látottak után már valószí­nűleg senkit nem lep meg – jó lesz mindenre felkészülni…

készí­tette: Dezsényi Péter (BKI)

Oroszország elzárta a barátság kolajvezeték csapját. Helyzet van – hogyan kommunikálják az illetékesek? Az Este január kilencediki adásának vendégei voltak Kóka János gazdasági és közlekedési miniszter és Hernádi Zsolt, a MOL elnöke.

Kóka János

Huszonkét mondatból tizenhét végén teszi le a pontot. A maradék öt mondatból három vagy négy vége azért marad a levegőben, mert a műsorvezető közbevágott, ezért az eredeti gondolatot nem tudta befejezni. Egy vagy két esetben viszont még a közbevágás ellenére is letett ponttal fejezte be a mondatot.

Mindez – azzal együtt, hogy végig Baló szemébe nézett – alapvetďż˝en azt a benyomást keltette, hogy Kóka pontosan tudja, mit akar mondani, és azt el is mondja.

A kézmozgások is többnyire ezt erősí­tették, bár az első percben még többségben voltak a párhuzamos gesztusok. A kezdeti kis merevség után a kézmozgás hamar felszabadul – Magyarország tavalyi kritikus helyzetét emlí­tve bal keze széttárt ujjait lebegteti, illusztrálandó a helyzet megragadhatatlanságát, majd hirtelen jobb keze mutatóujjával lefelé bökött: “€žDöntöttünk” – a gesztus olyan jelentséget ad a szónak, ami azt sejteti: a miniszter saját büszkén vállalt, sikeres döntéséről beszél, (ál)szerényen többes szám első személyben fogalmazva; a mozdulatok ekkor már határozottan kifejezek és erősí­tik az üzenetet.

Ehhez képest furcsa, hogy a következő pillanatban arra a kérdésre, mi történik, ha nem indul újra a kďż˝olajvezeték – pár pillanatra elbizonytalanodik, megtorpan, majd némileg hezitálva, általánosságban fogalmazva kezdi sorolni, hogy mit “€žkell”€ “€žnagyon gyorsan”€ csinálni. A személyesről az általános, személytelen fogalmazásmódra váltás olyasmit sejtet, hogy ebben nem neki lesz döntő szava, igazából nem az kezében lesz az irányí­tás. A pici zavarból úgy tűnik, a gesztikuláló kezek vezetik ki.

A miniszter ismét félkezes illetve aszimmetrikus gesztusokhoz folyamodik, sőt, megjelennek az “€žegyrészt-másrészt”€ virtuális térrendező mozdulatok. Ezeknek, és a továbbiakban egyre fontosabb szerepet játszó ikonikus gesztusoknak (amelyek mintegy a “€žlevegőbe faragják-formálják”€ azt, amiről éppen beszél) az a funkciójuk, hogy mintegy “€žláttassák”€ a mondanivaló lényegét, vagyis szó szerint “€žképbe hozzák a nézőt”€. Ez pedig azt jelzi, hogy Kóka a konkrét problémával kapcsolatban nemcsak egy száraz és vértelen ideológiát képvisel, hanem mindazt, amit mond, a kis megingás után végül is teljes személyiségével (vagyis mindkét agyféltekéjével) tudja vállalni.

A másik fontos jel, hogy a gesztusok többsége lefele tenyeres, főleg azok, amelyek a letisztult üzenetet nyomatékosí­tják: “€žHogyha soha többet nem mďż˝ködik a Barátság kőolajvezeték, akkor is megoldódik Magyarországon a kőolajellátás.”€. A lefele tenyeres kézmozdulat üzenete: “€žA kezem/kezünk alatt rendben mennek a dolgok – kézben tartjuk az eseményeket.”€. S minthogy nincs ennek ellentmondó, ezzel inkongruens megnyilvánulás, ezért a kijelentésnek súlya van: hiteles benyomást kelt. Ha neadjisten mégsem oldódik meg Magyarország kőolajellátása, erre a mondatra évek múlva is emlékezhetünk és számonkérhetjük!

A képernyďż˝n viszonylag “€žszűk a mozgástér”€, a miniszter az adott kereteket jól használta ki. Törzsével lényegében nem mozgott, a nyaka és a válla viszont oldott volt: a feje finoman változatosan mozgott, ami magabiztos, asszertí­v benyomást keltett: nem esett azoknak a vezető beosztású embereknek a hibájába, akik a nyak és a fej merev mozdulatlanságával (“€žnyakassággal”€) igyekeznek dominanciájukat érvényesí­teni.

í–sszességében a miniszter a helyzetet jól kezelte: metakommunikációja a néhány másodpercnyi bizonytalanságtól eltekintve céltudatos és magabiztos ember benyomását keltette, aki várhatóan kompetens módon működik közre a szituáció megoldásában.

készí­tette: Dezsényi Péter (BKI)