GYF a mondatok 65%-nak a végén teszi le a pontot. Ez az adat némileg hozzávetőleges: az élőbeszéd pongyolaságaiból következően plusz-mí­nusz egy-két százalékos hibahatár lehetséges. A felvétel alapján 127 mondatot számoltunk meg, és ebből nyolcvankettőnek a végén volt letett pont. Lehetséges viszont, hogy a 127 nem egyezik az interneten olvasható í­rott változat mondatszámával. Ezek a mondatok ugyanis nem mindig felelnek meg az egy mondat – egy gondolat alapelvének.

Videóhoz klikk a képre:

Többségük bonyolult körmondat, amelyet az í­rott változat szerkesztésekor általában több rövidebb mondatra bontanak. Azonban éppen az volt a törekvésünk, hogy az élőbeszédet kí­sérő paralingvisztikus és metakommunikációs megnyilvánulások alapján megfejtsük: mi az, amit a stúdióban, az élő adás körülményei között a miniszterelnök “egy gondolat”-ként kezel, és hogyan viszonyul ezekhez a “gondolati egységekhez”.

A mondatvégi letett pont a céltudatosság egyik legfontosabb mutatója, és a fentiek alapján a 65% meglepő eredmény. A miniszterelnök korábbi megnyilvánulásaiból emlékezhetünk (de akár ebből a mostaniból is találhatunk példát), hogy nagyon karakteresen le tudja tenni a mondatvégi pontot – “oda tud tenni” egy gondolatot. Hogy a céltudatosság tekintetében Gyurcsány Ferenc szerda este nem volt a legjobb formában, igazolják például az alábbi szavak is:

Gy.F.: Vannak olyan intézkedések, itt százával születnek döntések, amelyekre muszáj azt mondanom, hogy ez nem jó, és Molnár miniszter úr egyébként, mikor én megszólalok időnként kritikusan, akkor én ezt vele előre megbeszélem. …

- Mv.: Azt mondta több olyan rendelet van, vagy olyan szabályozás, amivel nem ért egyet. Lesz még majd, amiket bejelentenek azon túl, amit tegnapelőtt támadott a Parlamentben?

- Gy.F.: Ezt mondtam volna az előbbi mondatomban?

- Mv.: Igen, ezt.

- Gy.F.: Nem, nem, készülök arra, hogy visszamenőleg változtassunk bármit is…

í‰rdekes módon ugyancsak nyolcvankettő azoknak a mondatoknak a száma, amelyek végén GyF megtartotta a szemkontaktust (ezek nem feltétlenül ugyanazok a mondatok, mint amelyekben letette a pontot). A mondatvégi szemkontaktus a partnerre való nyitottság fontos (és mérhető) mutatója. A mondat végén megtört szemkontaktus óhatatlanul olyan benyomást kelt, hogy a beszélő “kirekeszti” a hallgatóját, nem kí­váncsi a reakciójára – kvázi ő csak mondja a magáét, a másik fél pedig ne szóljon közbe. (Természetesen azt is jelezheti ilyen módon, hogy nem szeretné, ha a gondolatsort félbeszakí­tanák – erre azonban vannak egyéb metakommunikációs eszközök is.)

Gyurcsány beszéd közben legtöbbször hosszan, folyamatosan néz a műsorvezető szemébe – szinte szuggerálja. Ennek a fajta nézésnek óhatatlanul van bizonyos agresszí­v ‘felhangja’ – a lecsapni készülő kí­gyó bűvöli í­gy leendő áldozatát. Ehhez járul még negyvenöt mondat (35%) végén a “kirekesztő” szemkontaktus-törés – nem éppen szerencsés ötvözet, ha a miniszterelnök (metakommunikációján keresztül is) szeretné elfogadtatni politikáját. Célravezetőbb volna inkább mondat közben többet kalandozni a tekintettel, viszont a mondatok végére megteremteni a szemkontaktust. (Margaret Thatchernek jellegzetes eszköze volt a mondat végi szemvillantás, amellyel nyomatékot adott az éppen megfogalmazott gondolatnak, ugyanakkor mintegy nyitott maradt a beszélgetőpartnerére – valójában kontroll alatt tartotta.)

Hogy a miniszterelnök számára fontos cél saját személyének elfogadtatása a partnerrel és a szélesebb közvéleménnyel, az érzékelhető a szavain kí­vül egyéb megnyilvánulásokból is. A kérdés az, hogy ezeket mint eszközöket megfelelően alkalmazza-e.

Például az egyik legfeltűnőbb szokása: gyakran kisfiúsan félrehajtja a fejét – szubmisszí­v státuszt vesz fel, pislog (időnként sűrűn pislog), és halk, fedett, kissé fölszorí­tott hangon beszél. Mindjárt a beszélgetés elején í­gy nyit: ahogy a műsorvezető köszöntését fogadja, arról a nézőnek nem az jut eszébe, hogy az ország miniszterelnökét látja, hanem (talán) egy szende szüzet. A továbbiakban ezt a magatartást gyakran megspékeli azzal, hogy törzsét beszéd közben oldalra dönti, ezáltal a fej félredöntését (‘hát tehetek én róla???’) még hangsúlyosabbá teszi. Ezek a megnyilvánulások akkor jelennek meg, amikor valami kellemetlenséget kell elfogadtatni a nézőkkel, és a miniszterelnök jelezni akarja: szí­ve szerint nem í­gy intézné, de hát nem tehet mást, kénytelen: “…a rendőrség… csak akkor állí­t fel kordont, hogyha érdemi biztonsági kockázat van.” Előfordul, hogy elhangzik a kérdés, Gyurcsány félredől, elmondja a választ, majd a mondat végét azzal is jelzi, hogy visszaegyenesedik alaphelyzetbe (“Ha hiszik, ha nem, én nem vagyok kordonügyi szakértő…stb.”).

És előfordul, hogy mindehhez még a kezét is “beveti”, ami (tekintettel langalétra alkatára, hosszú végtagjaira) természetszerűleg látványos elem. íltalában elmondható, hogy GyF megtanulta nyilvános megszólalásain “kezelni a kezeit”, legyen szó akár nagygyűlésról, akár tévé-beszélgetésről. A szerda esti beszélgetésben azonban túlsúlyban voltak a felfele tenyeres gesztusok, és általában ezek voltak a feszültebbek, helyenként pedig szinte parodisztikusak például ennél a szövegrésznél:

” Nem lehet addig fejlesztésről dönteni, amí­g nem döntünk struktúráról. Mert különben azt mondanák nekünk, hogy miniszterelnök úr, először kell struktúráról, aztán fejlesztésről. Márpedig a fejlesztési döntéseket meg kell hoznunk, itt van. Ha nem költjük el, el fogjuk veszí­teni.”

Ugyancsak kissé komikusba fordul, amikor a felfele tenyeres gesztusok (szubmisszivitás) ellenpontjaként, feloldásaként fél karjával az asztalra könyököl, és hosszú kezét lazán elengedi – a gesztus lefele tenyeres ugyan, karakterét tekintve viszont egy hervadásnak indult, melankolikus szépasszony kéztartását juttatja eszünkbe, már csak a hosszú szipka hiányzik belőle.

A szubmisszí­v megnyilvánulások mint a kommunikációs stratégia részei érthetőek: az elmúlt hónapok politikai feszültségei közepette is egy emberi imázs megőrzését hivatottak szolgálni, miközben a miniszterelnök igyekszik következetesen végigvinni a programját. Ám ha a feszültség a metakommunikációs megnyilvánulások közé is belopja magát, akkor a törekvések visszájára fordulnak: az állampolgárok (köztük a “másik oldal” hí­vei) görcsös magyarázkodást és szí­nészies pózolásokat látnak. A valódi asszertí­v kommunikáció (amely céltudatos, ugyanakkor nyitott a másik fél érdekeire) akkor kezdődik, amikor megszabadulunk a rájátszásoktól.

készí­tette: Dezsényi Péter (BKI)

Február hetedikén a rendőrséget is felügyelő igazságügyi és rendészeti miniszter, Petrétei József volt az MTV Az Este cí­mű műsorának vendége.

Ami első pillantásra feltűnt: a miniszter végig gyakorlatilag mozdulatlanul (ha úgy tetszik: rendí­thetetlenül) ült a helyén, nem fészkelődött, nem forgolódott, nem váltott pozí­ciót. Két kezét maga előtt az asztalon összekulcsolta, ezzel mintegy védőkorlátot (stí­lszerűen: kordont) vont maga elé. Ezt egyetlen pillanatra sem nyitotta ki, a műsorvezető pedig tisztelte annyira vendégét, hogy nem a kordon bontására utazott.

A legvégső pont, ameddig Petrétei a megengedő gesztusban elment, hogy a hüvelykujjait egyszer vagy kétszer megemelte, miközben a többi ujja összekulcsolva maradt. így elbarikádozva aztán a miniszter magabiztos benyomást keltett, legalábbis fejének a törzstől független, viszonylag oldott mozgása erre utalt.

Ennek a biztonságérzetnek a kialakí­tásához azonban nemcsak az (itt és most) összekulcsolt kezek védőkordonja járul hozzá, hanem a feltűnően kevés artikuláció, a zárt szájú beszédmód is, ami természetesen hosszú évek-évtizedek során kialakí­tott reflex, és rejtőzködő benyomást kelt. Ez a két tényező együttesen arra utal, hogy a miniszter kemény kontroll alatt tartja magát, pontosabban megnyilvánulásait.

De vajon mennyire sikeres ez a kontroll? Negyven mondatból harmincegynek a végén tette le a pontot. Figyelemre méltó, hogy a beszélgetés első felében, a filmbejátszás előtt, minden pont lekerült a helyére, ami az alapvetően magabiztos benyomást a céltudatosság érzetével fokozta.

Az első levegőben maradó mondatvég csak a filmbejátszás után hangzott el, Baló azon kérdésére, mely szerint: “€žÖn ezt rendben levőnek tartja, hogy a rendőrség nem kommunikál?”€ Ettől kezdve megsűrűsödnek a levegőben hagyott, ellebegtetett mondatvégek, elpárolog a céltudatosság, és az egyszerű tévénézőnek (nekem) az az érzése(m) támad, hogy persze hogy nem kommunikál a rendőrség, ha legfelső szinten sem tudják egészen biztosan, mit is kellene mondani a Gönczöl-bizottság jelentésére…

Nem sokat segí­t a helyzeten az sem, ahogy a miniszter a szemkontaktust tartja-tartogatja a műsorvezetővel. íšgy tűnik, még azt is kontroll alatt tartja, hogy amikor nem néz Baló szemébe, tudniillik akkor is csak kicsit néz mellé.

(Próbáljuk meg felidézni, hogy ha egy tőlünk két méterre lévő partnerünkkel beszélgetünk, általában milyen szögben nézünk másfelé, amikor éppen nem a szemébe nézünk!) Miközben az egész test alapvető mozdulatlansága rendí­thetetlenséget és a fej viszonylag oldott mozgása magabiztosságot sugall, a tekintet óvatos kalandozása ezzel nincs összhangban. Ráadásul harmincnyolc mondatból mindössze tizennégynek a végén volt szemkontaktus (két mondatvég nagytotál képben volt, ahol a miniszter profilban ült, és nem lehetett megállapí­tani, volt-e szemkontaktus vagy sem).

Itt is megállapí­tható, hogy a beszélgetés elején gyakrabban találkozott a miniszter tekintete a műsorvezetőével (nyitottabb volt rá), és a filmbejátszás után a letett pontokhoz hasonlóan a szemkontaktus is megritkult – kirekesztette partnerét.

Mindezen metakommunikációs jelzések alapján az állampolgár levonhatja a konkrét következtetést: A kormány a helyén van. (í‰s???)

A többit majd meglátjuk.

készí­tette: Dezsényi Péter (BKI)

Néha egészen különleges megkereséseket kapunk. íšgy másfél éve például a Református Egyház jelentkezett nálunk. Gyakran szereplnek rádióban, televí­zióban, és fontosnak tartják, hogy üzenetük “átmenjen”. A megkeresést hamarosan képzés követte.

Roppant érdekes volt egy számunkra teljesen ismeretlen területről érkező “ügyféllel” dolgozni. Azóta már több képzésen is túl vagyunk… legutóbb éppen Szárszón tartottunk egy két napos oktatást, ottalvással. A helyszí­n egészen lenyűgöző. Ví­zparti, egyszerű, de modern és minden elemében hibátlan konferenciaközpont volt az otthonunk.

A szobák wifivel ellátva, a tanterem tökéletesen felszerelve, persze minden a maga letisztult egyszerűségével. Kifejezetten nyugodt körülmények közt dolgozhattunk egy igen érdekes, sokszí­nű, 14 fős csapattal.

A képzés végén még énekeltek is nekünk egy dalt! Na ilyen még soha nem történt velünk egyetlen másik ügyfelünk esetében sem. A fotókon kis csapatunk látható a képzés után, valamint a csoporttal készült közös kép. Kifejezetten üdí­tő élmény volt!

Varga Mihály, a Fidesz alelnöke, volt pénzügyminiszter volt Az Este vendége február elsején.

Varga – emlékeim szerint – sohasem a látvány-politizálás frontembereként tündökölt (a kordonbontásról tudósí­tó televí­ziósok nem őt keresték a kamerájukkal, nem is tudom, ott volt-e egyáltalán). Ő pénzügyi szakember, tőle a szakértelmet várjuk. Ő ezt valószí­nűleg meg is adja nekünk, minthogy azonban megfogalmazásaival nem szólí­tja meg a hallgatósága jobb agyféltekéjét, laikusként én ezt igazából csak becsületszóra hiszem el neki.

Varga azonban nemcsak szakember, és mostani tv-beszélgetését is abból a szempontból vizsgálom, hogy POLITIKUSKí‰NT (aki ebben a műsorban pártja “€™arcaként”€™ jelenik meg) mennyire hitelesen képviseli pártja álláspontját.

Mint általában minden nyilvános szereplésekor, Varga Mihály most is higgadt, nyugodt, benyomást kelt. Szinte folyamatosan beszélgetőpartnere szemébe néz, nyugodtan ül (nem fészkelődik a székében). Kezeit többnyire összekulcsolva tartja maga előtt az asztalon, de ebből viszonylag gyakran nyit. Gesztusainak a nagyobbik fele párhuzamos ugyan, de használ félkezeseket is, az irányuk változatos. Feje oldottan mozog, nyak- és vállizmai lazák, ami az önbizalom egyik legfontosabb mutatója. Hangja kellemes, ahogy le tudja tenni a mondatvégi pontokat, az ugyancsak oldottságról árulkodik.

Ehhez képest meglepő, hogy a negyvennyolc (48) mondatából huszonháromnak (23!) a végén nem teszi le a pontot, és miközben lényegében szinte folyamatosan Krizsó Szilvia szemébe néz, huszonhat (26!) mondat végén töri meg a szemkontaktust. Ezek az adatok kihátrálást jeleznek a megfogalmazott gondolat mögül, kontrasztban vannak az egyébként oldott nyugalom és céltudatosság benyomását keltő általános metakommunikációval, ezért bár elsőre szinte észrevétlenül, de ilyen mennyiségben egyáltalán nem eredménytelenül fejtik ki hatásukat.

Ha végig nézzük-hallgatjuk a beszélgetést, kiderül, hogy a szemkontaktus-törések, levegőben maradó mondatvégek lényegében mindig olyan gondolatok megfogalmazásakor történnek, amelyek Varga pártjának általános nézetét tükrözik. Finoman ugyan, de elkülönülnek Varga személyes gondolatai-megállapí­tásai és a párt hivatalos álláspontja.

Ez nem lenne baj, sőt kifejezetten természetes lenne (hiszen nyilván nem szakadékról van szó, a “€™személyes”€™ nyilván kompatibilis a “€™hivatalossal”€™), ha ezt a különbséget Varga szavakban is jelezné, érzékeltetné, pl.: “€™a Fidesz úgy véli”€™, “€™mi a Fideszben azt gondoljuk”€™ stb..

Jelzés hí­ján a tv-néző lát a képernyőn egy embert, aki a beszélgetés elején JELEN VAN: megfogalmazott gondolatai mögött ott van egész személyiségével – aztán ahogy lényeges politikai kérdésekre kerül sor, ez az ember íTKAPCSOL AUTOMATíRA: a levegőben hagyott mondatvég vagy a szemkontaktus-törés súlytalanná tesz fontos(nak szánt) megállapí­tásokat.

A közéletben rengeteg automatára kapcsolt politikus nyüzsög, akik alapvető hiteltelenségüket látvány-politizálással igyekeznek elfedni (sikertelenül).

Varga Mihály tud személyesen jelen lenni.

Saját magának és pártjának is jót tenne, ha ezzel a személyes jelenlétével pártjának álláspontját is hitelesí­teni tudná. Kommunikációs szempontból ennek legfontosabb feltétele a szemkontaktus és a mondatvégi letett pont megfelelő alkalmazása lenne.