archívum [2007. március]
Németh Zsolt és Podolák György Az Esté-ben, 2007. 03. 22.-én
| Dezsényi Péter | 2007. március 28. |
A kontraszt mindjárt a beszélgetés elején látványos.
NZS a bemutatáskor széles mosollyal meghajtja a fejét a műsorvezető felé, majd fölszegett és kissé félredöntött fejjel néz PGY szemébe, miközben továbbra is mosolyog (érdemes megfigyelni, micsoda különbség van egy meghajtott és egy fölszegett fejhez társuló mosoly között!).
PGY a bemutatáskor úgy ül szemben a kamerával, mint aki karót nyelt, száját összeszorítja, szemöldökének két belső végét az orrnyerge fölött fölhúzza, amivel szorongó, aggódó benyomást kelt, tekintetét először maga elé fölfele irányítja, majd anélkül, hogy testével irányt váltana, oldalra kinéz Baló felé.
Ami a letisztult üzenetet illeti, itt már NZS bajban van – hát még a nézők, ha szeretnék megérteni, pontosan mi is a gondja neki. Addig világos, hogy az EU által favorizált Nabucco vezeték mellett tör lándzsát, szemben az orosz Kék íramlat vezetékkel.
De hogy mi a különbség a német, belga és egyéb külön-megállapodások és a magyar különalku között (pedig feltehetően nem véletlen a kétféle szóhasználat!), hogy az egyik miért van ellentétben az EU kinyilvánított célkitűzésével, a másik miért nincs, ezt a néző nem tudhatta meg ebből a beszélgetésből.
Az is kérdéses, hogy végül is hogyan viszonyul a Nabucco-hoz, legalábbis az alábbi idézetben a “tüsténkedés” szó alkalmazása egy egyébként is zavaros megfogalmazásban erre utal:
“az a kérdés, hogy miért részesíti a Kék íramlatot a magyar kormány előnyben, ezt nem tudjuk megérteni, mikor hosszú távon a magyar és az európai érdek az a Nabuccon történő tevékenységnek és tüsténkedésnek a célkitűzéseiből…” (a mondatot nem fejezi be, mert Baló közbevág)
PGY letisztult üzenete ezzel szemben világos és érthető: “ma Magyarországon amire a leginkább szükség van: az, hogy a lakosság gázzal legyen ellátva, és ne szerződéssel”.
Ezzel együtt jócskán használ személytelen, bürokratikus megfogalmazásokat, például: “Igen, ismert ez a vélemény… stb.”
A metakommunikációja, konkrétan “karót nyelt” testtartása is erre erősít rá: a viszonylag kötött fejmozgás, az aggodalmasan fölhúzott szemöldök és a szűk beszéddallam is a belső feszültséget üzeni, a nem százszázalékos magabiztosság érzetét kelti – bürokrata benyomást kelt. A beszélgetés előrehaladtával ez a merevség valamelyest oldódik, de nem tűnik el teljesen. Kár, mert amikor NZS a szavába vág, akkor sem zökken ki, ami viszont azt jelzi, hogy jelen van, és céltudatosan képviseli a miniszterelnök (és a saját) véleményét.
NZS metakommunikációjában viszont végig látványos elem az oldottan mozgó, gyakran félrehajtott fej, az ehhez párosított erős oldalpillantások, a viszonylag gyakori mosoly, és a szintén gyakori ide-oda forgás a székkel – azonban mindez így együtt némileg emlékeztet egy primadonna magakelletésére, ami egy bajuszos, gyérülő hajú középkorú úr esetében nem feltétlenül kongruens megnyilvánulás.
Mindehhez tegyük hozzá, hogy a hanghordozása nem nélkülöz egy jellegzetes “Fidesz-stílust”: az egy mondaton belül többször (nem feltétlenül egy mondategység végén) tagolásként erősen fölvitt hangot.
Annak idején a kilencvenes években a Fidesz volt az a párt, amely elsőként ismerte fel a kommunikáció, a professzionális nyilvános szereplés jelentőségét. Először a fideszes politikusokon lehetett észrevenni, hogy képezik magukat – ez a képzés azonban valahol menetközben elakadt.
Ezért aztán a nyilvánosság előtt folyamatosan megjelenő fiatal demokrata politikusok nagy részének annyira egységes a hanghordozása, hogy csak a hallás alapján többen is összetéveszthetők. Ez pedig azt jelenti, hogy nyilvános megszólalásukkor nem tudják saját egyéni arcukat hozni, “nincsenek jelen”, “automatára vannak kapcsolva”. (Ilyen szempontból a nagy kivétel Pokorni Zoltán, akinek beszédmódja nyomokban sem emlékeztet a többiekére, és nyilván ezzel is összefügg, hogy ő az egyik legkarakteresebb, leginkább egyéni arcú a párt politikusai közül.)
(írdemes megjegyezni, hogy régebben az SZDSZ-nek is volt egy jellegzetes, felismerhető hanghordozása: a mondategységek végének egy jellegzetes kissé éneklős ellebegtetése – a tagok öntudatlanul is követték a korábbi pártelnök, Pető Iván hanghordozását. Mára a helyzet náluk változott: egy parlamenti küszöb környékén tanyázó párt tagjai nem engedhetik meg maguknak, hogy automatára kapcsoljanak. És Kuncze Gábor fanyar, mackós stílusát egyébként sem lehet automatikusan utánozni. Humor jelenlét nélkül nem létezik.)
Németh Zsolt és Podolák György tévévitája megerősítette bennem azt az érzést, hogy ez a műfaj nem egy konkrét probléma kibontásáról, laikusok számára érthetővé tételéről, érvek csatájáról szól.
Egy primadonna és egy bürokrata versengett a kegyeinkért.
Most már csak az a kérdés, hogy jövő télen lesz-e mivel fűteni…
képezni voltunk…
| Szilágyi Misi | 2007. március 25. |
Három kemény napon vagyunk túl.
A Bankbróker (Brókernet Csoport tagja) 13 fős vezetői csapatával a Szentendrei Szigetre “disszidáltunk”, hogy ott három hosszú napon keresztül igyekezzünk közösen “újradefiniálni” a kommunikációt.
Nagyon jól éreztük magunkat. Ennek két oka volt. Egyrészt kedves és érdekes csapattal ismerkedtünk meg. Másrészt vendéglátóink nagyszerű emberek. A Rosinante fogadóban szálltunk meg, ami egy családias, leginkább Provance-i hangulatot követő hely, kis kerti medencével, szaunával (amit Péter kollegánk lelkesen használt hajnali 7-kor), és nagyon igyekvő munkatársakkal.
A szigetre hajóval keltünk át, ami csak fokozta a mindennapi életből való kiszakadás érzetét. Bevalljuk: minél több kihelyezett vállalati képzést tartunk, annál inkább kezdünk rájönni, hogy ezeket a megbízásokat mennyire szeretjük. Van valami varázsa annak, hogy este hatkor nem az e-mailekkel kell foglalkozni, hanem a szálloda bárjába “kell” lemenni, inni egy pohár bort, majd úszni egyet, majd vacsorázni, majd beszélgetni a résztvevőkkel a nap folyamán hallottakról.
Horváth Ágnes Az Este vendége (Magyarázom a helyzetet sorozat / 8.)
| Dezsényi Péter | 2007. március 13. |
Horváth ígnes csinos és fiatal. Ez kommunikációs szempontból annyit jelent, hogy alapjáraton szívesebben hallgatom az ő helyzetmagyarázatát, mint Molnár Lajos egészségügyi miniszterét (miközben lényegében egyformán kompetensek a témában).
Nem tudom, hogy ez vajon tudatos szempont volt-e a miniszter és az államtitkár közötti munkamegosztásban, de az elmúlt hetekben Horváth ígnes nyilvánvalóan gyakrabban és szívesebben nyilatkozott a médiáknak, mint főnöke.
Nézzük, hogyan kommunikált március 9-én Az Esté-ben.Kicsit előre dől, az asztalon összefogja a kezeit, de ebből beszéd közben folyamatosan nyit. Mozdulatai visszafogottak, de változatosak. Vannak felfele tenyeres (szubmisszív) gesztusai, ezeknek van funkciójuk is (üzenetük: “Tudom, hogy nem örülnek ezeknek az intézkedéseknek… Mi sem örülünk, de kénytelenek voltunk”).
És vannak lefele tenyeres és ikonikus (képszerű) gesztusok is.
Fejét finoman, oldottan, a felsőtesttől függetlenül mozgatja, ami nyugodt, magabiztos benyomást kelt.
Ami feltűnő és elgondolkoztató: a szemkontaktus szinte folyamatos. Elsőre azt gondolhatnánk, hogy ez alapvetően pozitív üzenetet hordoz (“Szembe babám, ha szeretsz”). Csakhogy a túl sok nézés nyomasztó, agresszív benyomást kelt a partnerben. Michael Argyle kutatásai szerint egy tipikus kétszemélyes beszélgetésben az emberek az idő kb. 61 %-ában néznek egymás szemébe. Ugyanaz a személy többet néz a partner szemébe, amikor hallgatja (az idő 75%-ában), mint amikor beszél (41%). Ezek persze átlagszámok, ettől vannak egyéni eltérések. Mármost szép dolog, hogy Horváth ígnes “állja” a vallató tekinteteket (amivel azt üzeni: tiszta a lelkiismerete), de nézzük csak meg például a következő mondatot:
“Megszületett a miniszteri döntés, kiközlésre kerülnek a határozatok az intézményekkel, és az alapján pedig megkötjük a finanszírozási szerződéseket, ahol fontos, hogy emelkedik a finanszírozási összeg is, tehát az egy súlyszámra jutó forintösszeg az többet fog érni…”
Ebben a mondatban H.í. egy pillanatnyi töréstől eltekintve folyamatosan néz Baló szemébe – Argyle 41 százaléka helyett 98%-ban! Ha a szöveg tartalmára nem figyelünk, következtetésünk egyértelmű lehet: tiszta lelkiismerettel vállalja, amit mond. Csakhogy a szöveg személytelen fogalmazásmódja “üti” a nyílt tekintet üzenetét, nem kongruens vele.
Ez a fajta tekintet inkább annak az agressziónak a velejárója, amellyel a fenti gondolat a műsorvezető és a néző torkán “lenyomásra került” (hogy stílszerű legyek…).
Rossz érzésünket erősíti a szűk beszéddallam-sáv. Harminckilenc mondatból tizenkilencnek a végén van letett pont. Ahol nincs letéve, ott a mondat vége ellebeg – ez (talán) azt a benyomást van hivatva kelteni, hogy a beszélő megérti az állampolgárok gondját, osztozik velük. Csakhogy ilyen mennyiségben az ellebegő mondatvégek kioltják egymás hatását, és az a benyomásunk támad, hogy a beszélő valójában “automatára van kapcsolva” – nincs jelen.
Másrészt a “letett” pontok sincsenek igazán lent. Ez azt jelenti, hogy a mondat végén a beszélőben a feszültség nem old ki teljesen, a hallgatóban nem alakul ki az a benyomás, hogy tényleg ezt akarta mondani, tényleg “ide akart kilyukadni”:Jellemző az alábbi példa:
- Mv.: Mondja, és ostromállapot van?
- H.í.: Nem, nincsen ostromállapot. (a mondat vége ellebeg – a néző reakciója: Hiszi a piszi!) ín azt hiszem, hogy a intézmények fel voltak készülve, nem volt kérdés, hogy kell-e ez a reform, kell-e ez az átalakítás. Mindannyian tudjuk, hogy kell. (Itt a félig-meddig letett pont azt az érzetet kelti, mintha maga sem lenne száz százalékig meggyőződve róla)
Mi magyar állampolgárok mindannyian tudjuk, hogy kell az átalakítás az egészségügyben. Hogy pontosan hogyan lenne jó, azt én (sokakhoz hasonlóan) nem tudom.
Horváth ígnesnek, Molnár Lajosnak és minden illetékesnek azért kellene jól (jobban) kommunikálniuk, hogy elhiggyük: ők tényleg tudják.
készítette: Dezsényi Péter (BKI)
Bokros Lajos “nyomdakész” beszélgetése Balóval (elemzés)
| Dezsényi Péter | 2007. március 6. |
Bokros Lajos egyetemi tanár, volt pénzügyminiszter volt Az Este vendége március 2-án.
-Menjünk sorba” kezdte a műsorvezető, ám még mielőtt feltehette volna az első tulajdonképpeni kérdést, vendége “beleegyezett a javaslatba”:-Menjünk.-
Kezdetben a televíziós beszélgető-műsorok mindenkori vendégei azért jöttek el a stúdióba, mert hihetetlenül meg voltak tisztelve – azt az embert, akit “látni lehetett tegnap a tévében”, szinte a természetfelettiség aurája lengte körül… hogy miről beszélt szinte mindegy is volt.
Később eljött az az idő is, amikor már szempont volt, hogy a műsorvendégek válaszoljanak az aktuális kérdésekre, ám hamarosan (legkésőbb a rendszerváltással) eljött az a korszak, amikor – főleg a politikusok – úgy ültek be a stúdióba, hogy gyakorlatilag mindegy volt nekik, mi a kérdés. Ők nem arra válaszoltak, hanem (ha a fene fenét evett is) a maguk üzenetét nyomták le a műsorvezetők és a nézők torkán. Mindez ma is gyakori élménye a TV nézőknek.
Ehhez képest Bokros Lajos könnyedén odavetett “menjünk”-jének van egy nagyon fontos üzenete: áll a kérdések elébe. Ő el tudja mondani a maga üzenetét úgy is, hogy válaszol a műsorvezető kérdéseire. És tényleg el tudja mondani.
Kényelmesen hátradől a székében, kezét szinte végig az asztal mögött, maga előtt összefogva tartja, és ebből a pozíciójából lényegében nem is mozdul ki a beszélgetés során. Ugyanakkor a fejét lazán, változatosan mozgatja, ezzel a magabiztosság benyomását kelti.
Mindehhez gyakorlatilag “nyomdakészen” fogalmaz: semmi őzés, semmi szóismétlés, nyelvbotlás pedig majdnem egyáltalán nem fordul elő. A mondatok kilencvennyolc százaléka belátható terjedelmű, és bár többsége összetett, de a végén szinte kivétel nélkül lent van a pont (ami a céltudatosság benyomását kelti).
Talán csak a másfeledik perc táján föltett kérdésre (“A fölzárkózás miből lesz?”) válaszol túl hosszú mondatban: biztos, hogy ezt a tekervényes körmondatot le lehetett volna bontani több rövidebb, fogyasztható méretű gondolatra.
(Ami pedig a “majdnem semmi nyelvbotlás”-t illeti… ha azt az egy (azaz 1!) bakit az első perc vége táján elszánt lélekbúvárok “freudi elszólás”-nak minősítik, a véleményüket bizony nem tudnám érvekkel cáfolni… Hogy mi ez a baki? Nézd meg a videón!)
írdekes megfigyelni, mikor veszi elő a kezeit az asztal mögül, és mit csinál velük!
Baló: “Ha Ön azt mondja, hogy a lakosság terheit növelni kell, akkor a lakosság nem kap levegőt…”
Bokros: “Az adók helyett. Az adók csökkennek, és amennyivel csökkennek az adók, arra belépnek a közvetlen hozzájárulások…stb.”
Bokros ennél az okfejtésnél ikonikus (képszerű) gesztusokat használ, ezzel beszélgető-partnere és a tévénézők jobb agyféltekéjét szólítja meg – egy nyilván nagyon bonyolult pénzügyi megoldást fogalmaz meg nagyon egyszerűen, és tesz láthatóvá/érzékelhetővé.
Egyébként pedig folyamatosan tartja a szemkontaktust Balóval. Ez akár nyomasztónak és agresszívnek is tűnhetne, ám közben finoman, változatosan és lazán mozgatja a fejét, partnerével kölcsönös státusz-libikókát működtet, vagyis egyenrangú kapcsolatot tart. S ha ehhez hozzátesszük, hogy egy-egy lezárt gondolat után mer szünetet tartani (nyitott a másikra), egyértelműen asszertív benyomást kelt: fölös tiszteletkörök nélkül respektálja Balót, és rajta keresztül a tévénézőt.
Bokros Lajos tudja, hogy mit akar mondani, és azt el is mondja. És amit elmond, azt laikusok is tudják követni. Bokros Lajos volt pénzügyminiszter már nem politikus, “csak” egy hiteles pénzügyi szakember. így aztán annak is hitele van, amikor kultúráról és társadalmi szolidaritásról beszél. Jó látni, hogy ilyenkor sem “tépi a száját” – olyan egyszerűen és természetesen (valójában kongruensen) mond nagy szavakat, hogy a nézőnek az a benyomása: ezek nála tényleg nem lózungok.
írdekes, hogy éppen az utolsó mondat vége az, ami a levegőben marad, miközben Bokros mosolyog: “…Ha arról van szó, hogy a hatékonyság is gyenge, akkor mindjárt elértünk ahhoz, hogy a közigazgatási reformra is bizony szükség volna.” A levegőben maradó mondatvég mintha azt üzenné: attól, hogy már rég nem részese a végrehajtó hatalomnak, Bokros Lajos most is szolidáris és felelős állampolgár.
készítette: Dezsényi Péter (BKI)