„Csak ősszel szavaz az Országgyűlés Szabó Máté ombudsmanjelöltről, mert ehhez több, vele kapcsolatos ismeretre és hosszabb megfontolásra van szükség a frakciók többségi véleménye szerint. Ezt Szili Katalin házelnök jelentette be a házbizottság tegnapi ülése után.” (VG.hu. 2007.06.22.)

videó linkje: http://www.mtv.hu/videotar/?id=3982

Persze sok szempontból jó lett volna, ha politikusaink nem halogatják a döntést, de ezzel a lépéssel nemcsak ők nyertek időt, hanem a jelölt is. Aki valószínűleg kiváló elméleti szakember, ám egy ombudsman esetében a jó kommunikációs készség is alapkövetelmény kell, hogy legyen, s ezzel Szabó Máténak bizony vannak gondjai.

Az Este június 19-i adásában a körülbelül hat perces beszélgetésben jószerivel egyetlen egy mondatvégi pontot sem tesz le. Ezzel azt a benyomást kelti, hogy mindazt, amit elmond, csupán alibiből mondja el, elvégre ha már itt van a stúdióban és kérdezik őt, akkor valamit mégis mondani kell – felmond egy szöveget, de valójában nincs JELEN.

Tekintete folyamatosan összevissza kalandozik, beszélgető partnerére csak elvétve pillant, ráadásul többnyire nem a(z egyébként sem lezárt) mondatvégeken, amikor egy gondolat elvileg kikerekedik, és kommunikációs szempontból fontos lenne a visszajelzésekre való nyitottság.

Tegyük még hozzá, hogy ülés közben szinte folyamatosan forgolódik egy picit a székével, ám testiránya egy pillanatig sem mutat a műsorvezető felé, még csak nem is a kamera (vagyis a tévénéző) felé, hanem valahova kifelé – azt a benyomást sugallva, hogy tulajdonképpen menekülni szeretne ebből a helyzetből. Amikor ebből a pozícióból néha beszélgetőtársára pillant, nem fordítja felé a fejét, csak oldalra „kiles” az irányába.

Ez a tekintet olyasmit sugall, hogy „figyellek téged, de én nem adom ki magam neked!”. Nem éppen kellemes érzés a partnernek! Szabó Máté a fejét a beszélgetés nagy része alatt jellemzően jobbra-balra döntögeti, időnként finoman megemeli a vállát. Ezzel a magatartással az első kérdésre adott válaszát emeli a letisztult üzenet rangjára: „Nem tehetek róla, nem vagyok felkészülve, mert erre nem is lehet, de hát majd meglátjuk…”.

Amiben lehet, hogy igaza van, csak éppen a hat perces beszélgetésnek nem ez a legszerencsésebb végkicsengése. Ráadásul a beszélgetés végén a fej mozgásának megváltozott iránya felvillantja, hogy az ombudsman-jelöltnek VAN olyan mondanivalója, ami mellett egész személyiségével ki tud állni.

Szabó Máté maga is elismeri, hogy ő elméleti szakember.

Az országgyűlési döntésig kapott pár hónap alatt érdemes lenne a gyakorlati kommunikációban erősítenie.

A mellékelt videó még március másodikán készült, a beszélgetés apropója Demcsák Zsuzsa kormányszóvivői kinevezése. Havas Henrik beszélgetőpartnere Budai Bernadett, akkor még politológusi minőségben. Írásunk apropója viszont az, hogy időközben őt nevezték ki kormányszóvivőnek.

Budai Bernadett egyenes tartással ül a székében, nem támaszkodik a háttámlának, ugyanakkor visszafogott, finom mozgásából érezhető, hogy ehhez nem kellett karót nyelnie.

Ahhoz képest, hogy a média még nem koptatta el, tehát ebben a fajta nagynyilvánosságban túl nagy rutint még nem szerezhetett, pontosan érzi, hogy a képernyőn egy félközeli képen mennyi a szükséges és elégséges mozgás. Alapvetően kevés kézgesztust használ, ezek legtöbbje viszont félkezes, változatos irányú – ebből az „jön le”, hogy BB birtokában van eszközeinek, és tudatosan tudja alkalmazni azokat.

A kevés kézmozgás elvileg jelezhetne egy (túl)erős önkontrollt és vele szorongást is, de ami a képernyőn fókuszban van elsősorban: a fejmozgás kifejezetten oldott, a törzstől független. Ez jó értelemben vett önbizalomról árulkodik. És ehhez jön még a kellemesen csengő hangja, viszonylag széles beszéddallam-sávja, ami azt érzékelteti, hogy a beszélő „jóban van saját magával”, alapvetően harmonikus személyiség.

Ez még akkor is igaz, ha beszédében előfordulnak őzések, kisebb bakik is. Ez egyenes következménye annak, hogy bár nem feltűnően, de „szökteti önmagát” – ha eddig más közegben végzett politológiai elemzéseket, nyilván nem könnyű belőnie, mennyi fér bele egy élő adás pár percébe, különösen, ha ez a pár perc Havas Henrikkel van súlyosbítva. Az „önmagát szöktetés” megnyilvánulása az is, hogy kevés mondat végén teszi le a pontot – pedig a beszéddallam sávszélességétől bőven le tudná tenni, csak tart attól, hogy a műsorvezető nem hagyja kibontakozni. Amikor érzi, hogy a műsorvezető teret enged neki, akkor le is zárja a maga helyén a mondatot.

A szinte folyamatos szemkontaktus lehetne akár agresszív megnyilvánulás is, de a finom fejmozgással párosítva a partnerre való nyitottságot árulja el. Ezzel együtt ahogy a felkapott mondatvégek, úgy időnként a mondatvégi szemkontaktus-törések is azt a törekvését jelzik, hogy a szót (biztos ami biztos) magánál tarthassa, amíg ki nem lyukad a gondolatsor végére.
Azon ritka alkalmak egyike volt ez a beszélgetés, amikor egyetértettem Havas Henrikkel: Budai Bernadett kiforrott személyiség benyomását kelti, aki szakmai tudása és kommunikációs képességei alapján egyaránt alkalmasnak tűnik a kormányszóvivői posztra.

Ugyanakkor Budai Bernadettnek érdemes tudatosítania magában: a kormányszóvivői tájékoztatókon „övé lesz a pálya”; nem kell szöktetnie magát. Sőt: a mondatvégi letett pontoknak ott nagyon fontos szerepük van: nemcsak a szóvivő, de az általa képviselt kormány céltudatosságát is hivatva vannak megjeleníteni.

Márpedig, hogy az ebben a blogban már egyszer-kétszer idézett mondást parafrazeáljam:
NEM ELÉG, HA A KORMÁNY CÉLTUDATOS; ANNAK IS KELL LÁTSZANIA!

készítette: Dezsényi Péter (BKI)

Vadul készülünk, jövő héten ugyanis ismét BANKBRÓKER képzés a Szentendrei szigeten. Imádjuk a helyet, szeretjük a csapatot, akikkel foglalkozunk majd.

Két új kolléga is csatlakozott hozzánk. Egyikük Bérdi Márk, aki a két előző írást jegyzi a blogon, valamint Halkó Gabriell (jobb hátsó sarok), aki elsősorban a hozzánk jelentkezőkkel való kapcsolattartásért lesz felelős.

Nagy hír még, hogy az asztalon látható három dosszié az Intézményakkreditációs dokumentációnkat tartalmazza, és most, mikor eme sorokat írom, már a hivatal valamelyik asztalát nyomja. Beadtuk, és ez azt jelenti, hogy ha a helyszíni szemléknek is megfelelünk, akkor Intézetünk végre akkreditált intézménnyé válik. Kis lépés ez az emberiségnek, de nekünk…

William James, a pszichológia egyik meghatározó, XIX. századi alakja a következőket írta híres tankönyvében:

„…a testi változások közvetlenül következnek az izgató tény észleléséből… és ugyanezeknek a változásoknak a történés közbeni észlelése az érzelem.”

Az érzelmek e korai elmélete szerint azért félünk, mondjuk a medvétől – akivel a csíki havasokban feketeáfonya-szedés közben találkozunk –, mert mihelyst meglátjuk, eldobjuk a kosarunkat és teljes erőnkből futni kezdünk (mi is, meg a medve is, két irányba) és agyunk a kosáreldobás és a futás belső, fiziológiai jelzéseit értelmezi félelemként, sőt, egyenesen életveszélyként. Vagyis nem azért futunk, mert félünk, hanem azért félünk, mert futunk.

Persze, mint minden elméletnek, ennek is bőven születtek cáfolatai, alternatívái. James gondolataiból azonban mégis levonhatunk néhány következtetést.

Amikor a BKI-ben (Barra Kommunikációs Intézet) először néztem és hallgattam meg egy rövid, rögtönzött előadást, akkor Mária (az Intézet vezető tanára) egy könnyen megfigyelhető jelenségre hívta föl a figyelmemet: az előadó kapkodta a levegőt, nyakát és vállát feszesen tartotta. Mindez kommunikációs szempontból jócskán lerontotta az előadást. Azt is mondta Mária, hogy az illető az előtte álló kurzus során kellő kitartással, gyakorlással sokat javíthat légzési technikáján, képes lesz majd jobban koordinálni azt, valamint testtartásán is javítva – és ez a legfontosabb – csökkentheti lámpalázát, feszültségét, nagyot dobva ezzel előadási stílusán. Tehát a medvés kaland analógiájára: ne kapkodd a levegőt, állj lazán, és nem fogsz izgulni – annyira.

Miért van az, hogy a képzésre jelentkezők közül vannak, akik nagyon gyorsan képesek javítani ezen? Pedig ők sem profi előadók, és mégis: hamarosan jól veszik a levegőt, nyak-, váll- és hátizmaikat megtanulják ellazítani. Ennek sok oka lehet. A légzés, testtartás koordinációjával, és általánosságban a testtudat kérdésével sok elmélet, módszer, technika foglalkozik, de most nem ezekről lesz szó, hanem – folytatva egy korábbi cikk vonalát – röviden arról, hogyan segíthet a sport a légzés és testtartás terén.

Beszéd, előadás közben vajon minden sportoló tökéletesen rekeszre (beszédtechnikai szempontból ez a légzés az ideális) veszi a levegőt? Nem! És futás, evezés, biciklizés közben? Igen! A megemelkedett oxigén-igény miatt a sportoló akaratán kívül, automatikusan arra törekszik, hogy minél több levegőhöz jusson. És ha a pulzus jelentősen megemelkedik – ami bármelyik edzésen és minden versenyen könnyen megeshet –, akkor bizony már nagyon sok oxigénre van szükség, tehát a sportoló szabályos rekeszlégzésre kényszerül. És mi a helyzet a testtartással? Kell ezt részletezni? Nem vagyok ugyan sportkineziológus vagy ortopéd szakorvos, de talán nem nagy tévedés azt mondani, hogy rossz testtartással, merev izmokkal lehet sportolni, de minek: egyfelől nem egészséges, másfelől nem eredményes.

Fontos még valamit kiemelni. A sportolás közben jól „visszatanult”, légzéstechnikának és testtartásnak majd hasznát vesszük akkor, amikor sok ember előtt kell előadást tartanunk. Amikor a papírra, a szövegre, a prezentációra kell elsősorban figyelni, akkor kevésbé vagyunk képesek koordinálni testünket, és ha a kommunikációban egyébként nem is szeretjük az „automatát”, a légzésben és a testtartásban hasznunkra válik majd.

A cikk szerzője új kollégánk, Bérdi Márk

Múlt hétvégén Tiszaújvárosban voltam egy triatlon versenyen. A saját futamom előtt bőven volt idő szurkolni az előttünk induló fiatalabbaknak; ők örülnek neki, én pedig addig sem unatkozom, sőt, kicsit már át is veszem a verseny hangulatát. Egyik fiatal barátomat figyeltem, és mikor előttem futott el, annak rendje és módja szerint a nevét kiabálva buzdítottam, mire is ő, a verseny legnagyobb hevében – előtte üldözöttek, utána üldözők, száz méterekre a finistől –, mintegy kilépve a helyzetből, mivel aznap még nem találkoztunk, csaknem megállt és üdvözölt, integetett és meg is köszönte, hogy ott vagyok.

Amit fiatal csapattársamnak a sikeres versenyzéshez még biztosan el kell sajátítania, az a koncentráció képessége. A figyelemről van szó, arról, hogy képesek vagyunk koncentrálni arra, amit éppen csinálunk. Történjen bármi is – na jó, majdnem bármi – fókuszálunk, „rajta maradunk” a feladaton. A sportban ez azt jelenti, hogy a legkevésbé sem hagyjuk, hogy holmi szurkolók a nevünket kiabálva eltereljék figyelmünket. Milyen veszélyeket rejt egy sportoló számára, ha kizökken, kizökkentik a koncentrációból?

Gondoljunk egy óriásműlesiklóra, egy díjugratóra, vagy birkózóra. Ha egy pillanatra is elkalandozik a figyelmük, a pályán kívül a hóban, a vizesárokban vagy kétvállon találhatják magukat. Egy sportolónak tehát kulcsfontosságú, hogy megtanuljon ráhangolódni és összpontosítani a saját mozdulataira – nem csak percekig, hanem a lehető leghosszabb időn át. Azonban távolról sem pusztán a tudat beszűküléséről, a környezet teljes kizárásáról, vagy nagyon szűk fókuszról van szó.

Egy futónak például nagyon is tisztában kell lennie versenytársai hozzá viszonyított helyzetével. Vagy gondoljunk csak a Tour de France népes biciklis bolyaira! Elengedhetetlen, hogy a versenyzők ne csak saját magukra, hanem a körülöttük lévőkre is figyeljenek – minden idegszálukkal. A tomboló tömegnek a tudatból történő teljes kizárása nem követelmény az ideális koncentrált állapot eléréséhez.

A szurkolók kiabálásának diffúz észlelése hozzátartozik a versenyhez. Az ellenfelek, a nézők, a pálya, a versenybírók, mind szerves részei az „itt és most”-nak. A sportolónak erre kell koncentrálnia. Ilyenkor nincs helye más gondolatoknak. A jelennel kapcsolatos cselekvéseknek és érzéseknek kell a figyelem központjában állniuk. Kellő fegyelemmel minden lényegtelen, zavaró körülmény, inger kizárható a tudatból és teljesen ráhangolódhatunk a pillanatnyi feladatra.

Fontos képesség ez, melyet egy sportolónak a jobb teljesítmény érdekében ki kell fejlesztenie. Meg kell tanulnia „odatenni” magát és tartósan ott is maradni az „itt és most”-ban.

Hasonlót takar a kommunikációban szintén kulcsfontosságú jelenlét fogalom is. A sport erre a jelenlétre segíthet ráhangolódni. Arra, hogy minden idegszálunkkal figyeljünk a hallgatóságra, a beszélgetőpartnerre; reagáljunk annak jelzéseire; koncentráljunk magunkra: témánkra, mondanivalónkra, üzenetünkre, a fejünkben felépített vagy felépülő struktúrára. Fókuszáljunk és reagáljunk a kommunikáció során magunkban végbemenő változásokra – egyrészt a gondolati, másrészt pedig a testi változásokra. Ez nem könnyű feladat.

Összetett, gyakorlást, erőfeszítést igénylő mutatvány, ami azonban megéri a fáradtságot, mert hatása – ahogy a sportban – a kommunikációban sem marad el.

A cikk szerzője új kollégánk,Bérdi Márk, aki maga is triatlonozik

Szilvásy György nincs könnyű helyzetben mostanában. Támadják, neki pedig magyarázkodnia, védekeznie kell, vagyis bírni a gyűrődést. Lássuk, hogy sikerült ez neki Az Este június 5-i adásában.

A beszélgetés kb. hat perce alatt szinte alig mozog, keze az ölében, jóformán nem gesztikulál, fejét kérdőn kissé félrehajtva tekintetét a műsorvezetőre függeszti.
Ami Szilvásynál általában azonnal feltűnik: mélyen ülő szemeire többnyire félig ráereszkedik a szemhéja, ami olyan benyomást kelt, mintha álmos lenne (ennek ellentmond gyors beszéde), vagy cinikus közönnyel figyelné partnerét. Ez utóbbi feltételezhetően legalább részben tudatos eszköz lehet nála – egy politikus mindig hasznát veheti egy ilyen finom eszköznek, mellyel elbizonytalaníthatja vitapartnerét, ha az nem elég céltudatos. Ez a fajta nézés ebben az esetben (a műsorvezető személyén keresztül) nyilván Simicskó Istvánnak és az ellenzéknek szól, de pusztán ebből a kívülállók nem lesznek okosabbak. „Fárasztó ez a sok hülyeség” – üzeni a védekező álmos tekintet, és lehet, hogy tényleg hülyeségről van szó, de az is benne van a lehetőségek széles tárházában, hogy ennél nagyobb a tét.

Mindenesetre ha jobban megfigyeljük, a kancelláriaminiszter nem tart folyamatos szemkontaktust a műsorvezetővel, de a mondatok végén többnyire a szemébe néz, ami általában a nyitottság benyomását kelti. Ám amikor mondat közben meg-megtöri a kontaktust, akkor csak nagyon kis szögben irányul másfelé (többnyire egy kicsit lejjebb) a tekintete – ez viszont erős önkontrollra utal, és ezt az olvasatot erősítik az egyéb visszafogott megnyilvánulások: a viszonylag függetlenül, de nagyon kicsit mozgó fej, az apró ide-oda forgások a székben, a kézgesztusok szinte teljes hiánya.

Ami erősíti az érzésünket, hogy Szilvásynak szüksége is lehet arra, hogy kordában tartsa megnyilvánulásait, az éppen az a terület, ahol a legkevésbé sikerült fegyelmeznie magát: a beszédtempó. A miniszter a követhetőség határáig hadar, és bár általában elvárjuk egy politikustól hogy slágfertig legyen, ez a fölpörgetett tempó azt a benyomást kelti, hogy a beszélő szeretne túl lenni az egész helyzeten.

És aztán elkövetkezik egy pillanat, amikor Sigmund Freud boldogan dörzsölné a tenyerét. D. Bányász Gergő kérdésére („Több ellenzéki vezető, legutóbb Simicskó István szólította fel, hogy mondjon le. Elgondolkodott-e már azon, hogy …lemond?”) felvont szemöldökkel, finoman ingatja a fejét, szája körül finom mosoly játszik, és az asztalon lévő pohár vízért nyúl. Ami az érdekes: a tőle balra lévő pohárért a jobb kezével nyúl, és az eddigi szinte mozdulatlan visszafogottság után ez egy hihetetlenül hangsúlyos mozdulat, amit aztán megfejel azzal, hogy egyszer csak meggondolja magát, és mégsem iszik.

Ebben a szituációban mindez teljesen úgy tűnik, mintha spétreakcióban leállítaná magát, és nehogy bakizzon, elkövet egy még súlyosabb bakit. És egy fél perc múlva a hadarás is visszaüt: mindeddig virtuóz módon pörgette a szavakat, most viszont éppen egy nagyon lényeges mondatban háromszor vagy négyszer téveszt (De egyik esetben is…sem volt ez alapos, és kiderült az, hogy… hooogy nem hogy nem volt hozzá közöm, hanem épp ellenkezőleg, abban próbáltam közreműködni, hogy a hiányosságokat kisz… kiküszöböljük, hogyha már ezek bekövetkeztek).
Szilvásy Györg nincs könnyű helyzetben.

A kommunikációra azért kellene fokozottan ügyelnie, mert hiszen immár klasszikussá érett a párttárs aranyköpése:
Nem elég becsületesnek lenni – annak is kell látszani!

Az Echo Tv Rapport című műsorában Kóczián Péter vendége volt Hantz Péter, a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem elbocsátott tanára. A műsor után viszont Kócziánt bocsátották el az Echo Tv-től.

Kóczián rossz helyen képzett hangja óhatatlanul azt a benyomást kelti, hogy a hang tulajdonosa nincs harmóniában saját magával. Ez persze egyéni szociális probléma, sem a nézőnek, sem a műsorvendégnek nincs köze hozzá mindaddig, amíg ennek a belső diszharmóniának nem ők isszák meg a levét.

Kóczián már a felvezető szöveg alatt izeg-mozog, fészkelődik, őzik, nyelvével fontoskodva csettintget, mondategységek végét kacéran felkapja. Fejmozgása meglehetősen kötött. Mindez így együtt a feszültség és bizonytalanság kompenzálásának tűnik. Amikor mellékesen, „mintegy odavetve” köszönti műsorvendégét (a ’jóestét kívánok’ végét is felkapja!), szemlátomást csak annyi időre áll le ritmikus törzsdöntögetésével, hogy Hantz egy ’jóestét kívánok’-kal kontrázhasson neki.

Ki is zökkenti a ritmusból, amikor Hantz saját hatáskörben a nézőket is köszönti. Az osztott képernyő, amit a beszélgetés során még többször láthatunk, árulkodó: a két fél láthatóan nincs azonos hullámhosszon. Ahogy Hantz Péter kiköszön a tévénézőknek, abból érezhető az, ami a beszélgetésből is kiderül: ennek az embernek (is) nagyon fontos a nyilvánosság, hiszen gyakorlatilag ez az egyetlen eszköz, ami segítheti célja elérésében. Mégis, ez a kiköszönés az egyetlen momentum, amikor direkt módon a közönség felé nyilvánul meg (Rosszindulatú kifejezéssel: „megriszálja magát”. De ez tényleg rosszindulatú kifejezés).

Ettől eltekintve végig a műsorvezetőre figyel, szinte folyamatosan Kóczián szemébe néz, keveset mozog. Amikor szóhoz jut, rövid, de legalábbis belátható terjedelmű, szabatosan megfogalmazott mondatokban beszél, letett pontokkal. Mindezek alapján egyértelműen azt a benyomást kelti, hogy jelen van. Kristálytisztán asszertív a viselkedése.

Ennek fényében az osztott képernyőn Kóczián megnyilvánulásai feltűnő kontrasztot képviselnek. Legyen elég utalni a következő elhíresült kérdés közbeni vitustáncára (magát a kérdést nem minősítem, azt már megtette Széles Gábor): "Megmentették? Azt mondták, hogy ez egy rendes kedves kelet-európai aktivista, mentsük meg egy kicsit, adjunk neki munkát, meg pénzt, és támogassuk a kelet-európai fiatalságot?"

Érdemes megfigyelni, hogy miközben Hantz beszél, Kóczián időnként demonstratívan bólogat, ühümget. A gond csak az vele, hogy az ühüm-ök nincsenek szinkronban a vendég mondataival, vagyis nem egy-egy gondolat kikerekedésére reagálnak. Gépiesek. Aztán a szavak szintjén is bekövetkezik a katasztrófa, amikor a műsorvezető a beszélgetés második perc huszonkettedik másodpercében elkezd ’felvezetni egy kérdést’: Kóczián (2 perc 22 másodperckor rákezdi): Akkor most térjünk vissza a civil aktivitáshoz. A… ööö… probléma ugye összetett, mert nincs európai ööö… gyakorlat mindarra, aaa… amit… amit önök követelnek, illetve amit a román hivatalos szervek nem adnak meg … (hosszan, hosszan vázolja a problémát)

Hantz (3 perc 30 másodperckor megpróbál közbeszólni): Egy pillanat, itt egy picit pontosítanom kell… Kóczián: Hadd, hadd… hadd… hadd tegyem föl a kérdést! Stb… A műsorvezető több mint egy teljes percig nem tudott kilyukadni a kérdésére, mire sikerült volna, a kérdés okafogyottá vált, de neki fontosabb volt a funkciója-vesztett kérdés, mint a beszélgetőpartner véleménye.

A(z Echo) csatorna nem tagadja, hogy Széles Gábor tulajdonos utasítására távolították el állásából a riportert. "A műsorvezető 2007. május 29-i Raport című műsorában kérdéseivel azt sugallta, hogy vendége, Hantz Péter fizikus, a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem volt tanára az erdélyi magyarság érdekében kifejtett, állása elvesztésével járó tevékenységéért adományként, nem pedig tudományos munkássága érdemeként nyerte volna el az oxfordi egyetem tudományos ösztöndíját" – áll az EchoTv hivatalos közleményében.

A csatorna vezetése szerint "Kóczián Péter ilyen típusú prejudikációja nem az első eset volt műsorvezetései alatt, melyet számtalan nézői visszajelzés is bizonyít". (Index 2007. 05. 31. 17:38)

Kóczián Péter hangoztatja, hogy ő pártsemlegesen, jobb illetve baloldali vendégnek egyaránt „rázós” kérdéseket szokott feltenni. A látottak alapján nem a „prejudikáció” és nem a „rázós” kérdések jelentették az igazi gondot. Az igazi baj az volt, hogy a műsorvezető nem a vendégére volt kíváncsi, hanem saját magára. Ó, ha ilyesmiért minden média-munkást elküldenének!…