Veres János pénzügyminiszter Az Este szeptember 26-i műsorában nem nyugtatott meg. Mindjárt a legelső kérdésre: „Valóban rosszabbul fogunk élni jövőre, mint idén? Vagy nehezebben fogunk élni jövőre, mint idén?”, a következőképpen válaszolt:

„Semmiképpen, de, aki elhitte annak idején Sz. úr szavait, amikor az előválasztási kampányban a múltra vonatkozóan használta ezeket a kifejezéseket, nyilván nem lepődik meg, hogy ugyanazokat a kifejezéseket használja Sz. úr, akkor sem mondott igazat, és most sem mond igazat.”.”

Vagyis, mint látható és hallható a videó-mellékleten is, egyetlen mondatban válaszolt. Márpedig általános iskolában tanultuk, hogy: egy mondat – egy gondolat. A fenti mondat a szavak szintjén válaszol ugyan a feltett kérdésre, de azzal, hogy a pénzügyminiszter a „semmiképpen” szó végét felkapja, paraverbálisan (a metakommunikáció szintjén) mindjárt azt is üzeni, hogy igazából nem ez a lényeg. A mondategység végének a felkapása azzal, hogy fenntartja a feszültséget, arra figyelmezteti a nézőt-hallgatót, hogy NE NYUGODJON MEG, mert a beszélő nem ide akart kilyukadni.

A lényeg, a letisztult üzenet ott van, ahol majd pont kerül a mondat végére. Tehát a fenti mondat nem arról akar meggyőzni, hogy nem fogunk rosszabbul/nehezebben élni jövőre, hanem arról, hogy az ellenzéki párt szóvivője hazudik. (Ami lehet igaz vagy nem igaz, de nem ez volt a kérdés, és a nézők többségét nem is ez érdekli elsősorban.)

A beszélgetés során VJ a fentihez hasonló módon „egy-egy mondatban” válaszol, vagyis az egyes mondatok (gondolatok) végét felkapja, és csak a gondolatmenet legvégén kerül a helyére egy-egy vérszegény pontocska. A baj csak az, hogy ezáltal (bár súlyos kérdésekről beszél), SZAVAINAK EGYSZERŰEN NINCS SÚLYA. Az alábbi idézetben egy eldöntendő kérdésre (amire egyszerűen IGEN-nel vagy NEM-mel lehetne válaszolni) hosszan-hosszan beszél. Ha meghallgatjuk a felvételt, a rengeteg felkapott mondategység-vég nemhogy nem erősíti, hanem éppenséggel végleg hitelteleníti a kimondott szavakat.

„Mv.: – Elterjedt néhány információ korábban arról, hogy emelik a vizitdíjat. Emelik-e a vizitdíjat?
V.J.: – Többször elmondtam, hogy valótlan információ, aki ezt terjesztette az rosszat akart ennek a kormánynak, aki ezt terjesztette az riogatni akarta az embereket, hazudtak, akik ilyet mondtak, nem volt ilyen javaslat, nincs elfogadva ilyen javaslat, nem is fogunk ilyet kezdeményezni.”

VJ a beszédében hadarásra hajlamos, hangzókat, esetenként szótagokat nyel el. Ez is azt a benyomást kelti, hogy nem azonosul a saját szavaival. (De ha ő nem veszi komolyan, amit mond, akkor én miért vegyem komolyan???) A beszélgetés közben a pénzügyminiszter kézgesztusai „automatára vannak kapcsolva”: szűkek, egyirányúak, és még véletlenül sincs köztük lefele tenyeres mozdulat (amivel némileg határozottabb benyomást kelthetne). Ami a tekintetét, sűrű pislogást illeti: nem állíthatjuk, hogy VJ „szemrebbenés nélkül” mondaná, amit mond. Ám az csekély vigasz, hogy ő sem nyugodt. A cél az lett volna, hogy minket nyugtasson meg.

És ez nem sikerült…

Hogy egy kicsit gyakrabban tudósítsunk magunkról is, két apró hír. Az egyik, hogy úgy tűnik, már nem halogatható tovább egy profi céges hírlevél. Túl hosszú a címzettek listája, az outlook már a terhelést sem bírja, ezért leszerződtünk a www.protopmail.hu -val. Van egy online hírlevél management eszközük… havi 500 e-mail kiküldéséig valami 3500 Ft körül van a havidíj. A szoftverjük intelligens, kiszűri a hibás e-mail címeket, automatiksuan kezeli a feliratkozó és leiratkozó olvasókat, stb. stb. Olyan régóta vágyunk már erre, hogy na.

A képen egyébként Andris – külsős weblapszerkesztőnk – látható. Ő is örül, hogy az új hírlevél templaten dolgozhat. Le sem tagadhatná.

A másik hír, hogy van egy új kollágajelöltünk, Hipszki Péter személyében. Péterrel idén év elején ismerkedtünk megy egy CocaCola-nál tartott tréingen. Nemsokkal később otthagyta a Colát, és némi bolyongás után a napokban megtartotta nálunk próbaóráját. A képen ő látható, valamint Mária, az Intézet vezetője, és Gabi, aki az irodavezetőnk. Az asztalon egyébként egy pszichológiai teszt kellékei sorakoznak. Péter hamarosan a blogon is jegyezni fog írásokat.

Szerdán indul az idei év utolsó nyílt csoportja. Ezeket azért szeretjük, mert vegyes csapat szokott rá összejönni. Sokféle ember sokféle problémával. Hasznos ez minden résztvevőnek, mert mások kihívásaiból rengeteget tanulhatnak, magukról és a kommunikációról egyaránt. Szokták mondani, hogy minden ember tükör a másik számára. Belenézünk, és magunkat látjuk, egy szokatlan aspektusból.

No és persze kihívás nekünk, mert az átlagosnál jobban kell tornáztatnunk az agyunkat.

A CQTESZT-et a résztvevőkkel szerdán vesszük fel, a képzés pedig pénteken indul.
A képen látható székek közül néhány még üres… ha a következő néhány napban jelentkeznek néhányan, akkor is legfeljebb 10 fővel indul a képzés.
Szabad helyek és jelentkezés ügyében Halkó Gabriella kollégánk az illetékes. (halko@barra.hu)

Érdekes, hogy mennyire összefügg minden mindennel. Szávay Ági, a fiatal magyar teniszcsillag nyilatkozta nemrég a következőt:

“Minden attól függ, hogy ki miről képes lemondani.” - Saját bevallása szerint ő a teniszre tette fel az életét, így az elért sikerek kárpótolják mindazért, amikről esetleg lemarad. „Talán azért vagyok én a legsikeresebb a magyar utánpótlás mezőnyben, mert a tenisz jelenti a legtöbbet az életemben. Aki valóban jó akar lenni, annak nagyon komolyan el kell határoznia magát arra, hogy teniszező lesz. Nagyon fontos az akaraterő a felkészüléshez és egy mérkőzés közben is.”

A siker titka sok szempontból a lemondás, és tényleg érdekes, hogy ez mennyi mindenben jelentkezik. Egy előadás alkalmával például a kevesebb több… na de mit hagyjunk ki? Miről mondjunk le? Mi maradjon benne? Mi legyen a fókuszban? miről vagyunk képesek lemondani?

Vagy ott van a fogyás. Tényleg le akarunk fogyni?
Le tudunk mondani a munka utáni lustálkodásról otthon az ágyban? Vagy az esti nassolásról?

Szóval tényleg az van, hogy az élet nagy kérdéseire zavaróan egyszerű válaszok vannak.
Ági szavaival élve: “Minden attól függ, hogy ki miről képes lemondani”. És ez pont ennyire egyszerű.

Az egyik legnagyobb meglepetés Jim Collins "Good to Great" c. könyvéből az a megállapítás, hogy a kiemelkedően sikeres vállalatok vezetői elsőként a megfelelő embereket választják ki, és csak utána kezdik el kitalálni közösen, hogy hova akarnak menni.

A hagyományos logika (a miénk legalábbis) ennek éppen az ellenkezőjét diktálná. Először van a stratégia, vagyis a cél meghatározása. Csak ezt követően kezdenénk keresni a feladathoz leginkább megfelelő embereket.

Jim Collins 5 évnyi rigorózus kutatómunka eredményét tárja elénk, szórakoztató történetekkel és példákkal fűszerezve. 1435 cégből választott ki 11-et… azokat, melyek kiemelkedtek a jók közül, és kiválóak tudtak lenni. Nem átmenetileg, hanem 10-15 éves időintervallumban.

De akkor mit is jelent MEGFELELŐ EMBERNEK lenni?
A vezetőkkel készült mélyinterjúk által kirajzolt kép szerint a MEGFELELŐ ember egy cég számára az, akire igaz az alábbi öt kritérium:

1 a cég alapértékeit magáénak vallja

2 nem kell őt menedzselni, mert magától megtalálja a feladatot, és meg is oldja azt (ha lát egy lyukat, magától betömi)

3 ott van benne a lehetőség, hogy abban amit csinál, a legjobb legyen

4 hogy értse a különbséget "állás" és "személyes felelősség" között

5 és végül: ha ismét dönthetnél kollágád felvételéről a céghez ( természetesen minden tudásod ismeretében), akkor ismét felvennéd őt.

Ha az utolsó kérdésben bizonytalan vagy, tedd fel magadnak a kérdést: Vajon "buszproblémád", vagy "ülésproblémád" van -e az adott emberrel? Vezetőként az egyik legfontosabb feladata az embernek, hogy a buszra a megfelelő embereket ültesse, mégpedig a megfelelő ülésekbe. Ha tehát bizonytalan vagy, hogy ismét felvennél-e valakit a céghez, elsőként azt gondold végig, hogy buszproblémád van-e, vagy az illető pusztán csak a rossz székben ül.

A könyv szerzője ezt a gondolatot élőszóban is elmeséli ITT, érdemes meghallgatni.

A fenti gondolkozás rengeteg feszültséget és agressziót spórol meg egy vállalatnak, tiszta és világos helyzetet teremtve az elvárások egy részét illetően.
Jim Collins könyvét jószívvel ajánljuk mindenkinek, bennünket több ponton is alaposan elgondolkoztatott.

“Leszednek minden közlekedési lámpát és stoptáblát Bohmte városában a biztonságosabb közlekedés érdekében. Hollandiában már bevált a módszer, Drachtenben még az úttestre felfestett jeleket is lekaparták.

A német város központjában arra számítanak, hogy kevesebb lesz a baleset. Bohmte belvárosi részében 13 ezer 500 autó fordul meg naponta. Szeptember 12-étől a gyalogosok és az autósok egyenlő jogokat élveznek majd.

Hasonló lámpátlanítás és táblátlanítás történt a hollandiai Drachtenben, sőt, ott még tovább mentek: megszüntették az összes táblát és az úttestre felfestett jeleket is. Az eredmény: számottevően csökkent a balesetek száma.

Bohmte a bátor akcióhoz még 600 ezer eurót (150 millió forintot) is kap az Európai Uniótól a táblák leszereléséhez, aminek teljes költsége ennek a duplája.”

A fenti cikk az Index-en jelent meg szeptember 12-én. Érdekesnek találtuk, mert a kezdeményezés a felelősségvállalás serkentéséről szól.

Vajon Magyarország érett hasonló kezdeményezésre? Vagy még mindig átmeneti társadalomban élünk? Esetleg az átkos negyven év szigora és szabályai túl hatékonyan erodálták az egyéni felelősségünk vállalását?

Hiller István kommunikációjára óhatatlanul rányomja a bélyegét a (legalábbis egy politikus esetében) súlyos beszédhibája.

A videó linkje: http://www.mtv.hu/videotar/?id=8704

A pöszeség, selypítés és hasonló problémák azért jelenthetnek gondot minden nyilvánosság előtt megszólalónak, mert egy gyermekkori beszédállapot rögzülései, amelyeket ha nem javítottak ki időben, akkor később, felnőttkorban azt a benyomást keltik, hogy az illető bizonyos tekintetben megrekedt egy 5-7 éves gyerek szintjén – márpedig ez nem a legjobb üzenet egy közszereplő esetében. Persze a közszereplők között vannak különbségek – Feleki Kamill például megengedhette magának, hogy egy az egyben felvállalja és színészi imázsának részévé tegye a pöszeségét: késő öregkoráig olyan volt, mint egy durcás kisfiú, de nagyon lehetett őt szeretni ezért.

A politikus viszont a közfelfogás szerint kifejezetten „felnőtt-szerep”. S ha már adva van egy viszonylag súlyos beszédhiba, valahogyan kezelni kell. A jelek szerint Hiller István a visszafogottság és a magas státuszba kapaszkodás stratégiáját választotta. Nyilván nem eredménytelenül, hiszen eddigi pályafutása során fontos pozíciókat ért el, amihez valamit tudni kell. Ám most már itt van évek óta az országos politikában, és e pillanatban az oktatásügy kompetens és felelős képviselőjeként kell megjelennie a képernyőn, laikus tévénézők előtt, akik többnyire pár perces vagy másodperces villanások alapján mondanak róla ítéletet. És vajon mit láttak a nézők az MTV Az Este című műsorában szeptember 3-án?

Nagyon sokáig (egy örökkévalóságig, de legalább három-négy percig!) egy mozdulatlanul ülő, zárt szájjal beszélő, a műsorvezetőt kifejezéstelen merev tekintettel néző pókerarcú embert, aki ugyan kínosan ügyel arra, hogy mérsékelt, lassú tempóban beszéljen, de a beszéddallama szűk és monoton. A testtartás és arckifejezés akkor sem változik, amikor a műsorvezető kérdését hallgatja – nem tudom eldönteni, hogy érti-e egyáltalán a kérdést vagy sem? Mindez azt a benyomást kelti, hogy egy illetékes bürokrata nyilatkozik, aki egy pillanatig sem azonosul a saját szavaival. Nem tudjuk, hogy amiről beszél, az vajon jó-e nekünk, vagy rossz? Csak válaszol a kérdésekre, de hosszú-hosszú ideig a leghalványabb törekvést sem látjuk arra, hogy beszélgetőpartnerét (és a tévénézőket) meg is győzze a saját igazáról (márpedig akkor minek beszél???).

Hiába a megfontolt beszédtempóra való törekvés, ha a feszült, merev tartás már a fogalmazókészség rovására megy. Ennek ékes példája a következő gyöngyszem:

„A tapasztalatok szerint persze 6200 körül van azon pedagógusok száma, akiknek állást kell még találni és keresni, mert a 8800-ból mintegy 30 %-ot már eddig a segítségünkkel vagy pedig helyi tanácsadással önálló elhelyezkedési lehetőségekkel a probléma itt már megoldódott.”…

Több mint három perc elteltével (ami egy ilyen műsorban kábé hatezer évnek tűnik) mozdul meg először egy picit a keze, egy-két párhuzamos gesztus erejéig.

Jó négy perc után egyszer csak megélénkül a beszédtempója, a ritmus is változatosabb lesz, a dallam kiszélesedik, a lárvaarc életre kel, a tekintet megélénkül, – az eddigi zombi-szerű tünemény először próbál meg JELEN lenni. Érdekes módon éppen annál a mondatnál, amelynek szavai mintha neki magának is instrukciót adtak volna:

„Amikor az oktatás általános színvonalát emeli, érdemes azért a valóban, a JELENBEN GONDOLKODNI.”

Talán jó lett volna ezzel kezdeni…