Nem könnyű a kormányszóvivő feladata, ha a kormány, amit képvisel, éppen népszerűtlenségi csúcsokat döntöget.

Lehet egyáltalán ilyenkor jól kommunikálni?

Ahhoz, hogy válaszoljunk erre a kérdésre, tisztázni kell: a walk nem azonos a talk-kal.

Más dolog cselekedni, és más dolog beszélni a cselekvésről. A kormány feladata, hogy kormányozzon, a szóvivőé pedig, hogy kommunikáljon. Ez két külön dolog, még akkor is, ha a kormányszóvivői kommunikáció nem független a kormány cselekvésétől, hiszen tárgyát a kormányintézkedések képezik. (Viszont azt is világosan le kell szögeznünk, hogy a funkcióknak ez az elkülöní­tése egy pillanatig sem azonos a “€žMás a kampány, más a kormányzás”€ filozófiájával!) A szóvivőnek a kormány valós intézkedéseit kell kommunikálnia, hitelesen, számon kérhetően. Ez nem mindig tűnik hálás feladatnak. De fogalmazhatunk úgy is, hogy kommunikációs szakmai szempontból ez az igazi kihí­vás.

Lássuk, hogyan felelt meg ennek a kihí­vásnak Budai Bernadett a Tv2 január 28-i Mokka adásában. Fél évvel ezelőtt, egy még korábbi (márciusi) felvétel alapján már elemeztük az akkor frissen kinevezett kormányszóvivő kommunikációs készségeit. A sok pozití­vum mellett legfőbb hiányosságként már akkor is megí­rtuk, hogy BB nem teszi le a pontot a mondatok végén, és “€žszökteti magát”€. A friss felvételből az derül ki, hogy ezen a téren nem történt változás. Csakhogy ami egy nagyritkán nyilatkozó politológus esetében mondhatni “€žbocsánatos bűn”€, az egy fél éve gyakorló kormányszóvivő esetében sokkal súlyosabban esik latba. Ugyanis a konkrét szituációban a számon kérő műsorvezetővel szemben egy í­gy egy védekező-magyarázkodó szóvivőt látunk, ami nem vet jó fényt az általa képviselt kormányra sem: Budai Bernadett besétált Azurák Csaba utcájába.

Egy kormánytól elvárjuk, hogy tudja, mit miért csinál. Egy kormány legyen céltudatos. A kormányszóvivő arcával és személyiségével hitelesí­tse ezt a céltudatosságot. A céltudatosságnak zsigeri és metakommunikációs szinten a legfontosabb mutatója a mondatvégi letett pont. Persze azok a politikusok és közszereplők, aki reggelente a különböző televí­zió-stúdiók között pendliznek, egyik első kommunikációs tréningjükön azt tanulják meg, hogy ne engedjék a műsorvezetőt közbevágni (ezt egyébként egyik korábbi elemzésünkhöz í­rt hozzászólásában Répássy Róbert fideszes képviselő meg is í­rta nekünk!). Ezért aztán kifejezetten gyúrnak rá, hogy végtelení­tett körmondatokkal lyukat beszéljenek a kérdező és a tévénézők hasába. Bár ily módon sokszor sikerül maguknál tartani a szót, ugyancsak sokszor fölmerül a kérdés: minek? A lényegi üzenet ugyanis nem megy át, a néző pedig magában megállapí­tja, hogy sok beszédnek sok az alja. Médiában nyilatkozóknak ajánlatosabb lenne a rövid mondatokban megfogalmazott letisztult üzeneteket gyakorolni.

Hogy mit kellett volna Budai Bernadettnek tennie, arra éppen a tegnapi bejegyzésben elemzett Kondorosi Ferenc mutatott jó példát. Rövid, de legalábbis belátható terjedelmű mondataival és céltudatosságával, amit a letett pontok (is) jeleztek, hitelesen és megfelelő súllyal képviselte saját személyes (!) álláspontját (és saját személyiségén keresztül a kormányt is) egy vehemens kérdezővel szemben. Bár kétségtelen, hogy a műsorvezető a házigazda, tehát ő irányí­tja a beszélgetést, de ez nem jelentheti azt, hogy a műsorvendégnek be kell hódolnia, és fel kell adnia a céltudatosságát. Márpedig azzal, hogy végtelení­tett mondatokban magyarázkodott, BB óhatatlanul védekező pozí­cióba kényszerí­tette saját magát, ezzel pedig attól a perspektí­vától fosztotta meg a szóban forgó kormányzati intézkedéseket, amely segí­thetett volna megérteni és elfogadni azokat.

És még egy (nem is olyan) apróság.

Az, hogy “€žez egy komplexebb dolog” – nem éppen ütős érv. Kétszer-háromszor megismételve pláne. A gyenge érv ismételgetése csak tovább gyengí­ti az érvet. Gyerekeknek szoktuk mondani: kicsi vagy még, te ezt nem érted.

Az, hogy a pár perces beszélgetésben nincs idő kifejteni a dolgot a maga komplexitásában, csak látszólagos paradoxon. Amit pár percben és pár mondatban igenis meg lehet valósí­tani: a beszélgetőpartner és a nézők jobb agyféltekéjét megszólí­tva érzékelhetővé és megragadhatóvá tenni a komplexitás lényegét. Egy frappáns analógia, jól eltalált metafora vagy hasonlat ugyancsak azt a PERSPEKTíVíT adhatja meg az állampolgárok számára, amitől azok nem alattvalóknak, hanem valóban állampolgároknak érezhetik magukat.

Végül is ezért tartják a kormányszóvivőt…

Bár korábban is előfordult időnként a képernyőn, de amióta az íšj Rend kormányprogram kormánybiztosa, azóta Kondorosi Ferenc mindennapos vendég a különféle tévéhí­radókban és politikai beszélgető-műsorokban. Nem véletlenül és valószí­nűleg nem csak a pozí­ciója miatt kaptak rá mostanában a tévések.

Ami minden megszólalásakor feltűnő: a rendí­thetetlen nyugalma és visszafogottsága. Gyakorlatilag szinte mozdulatlan fejjel, folyamatosan mélyen partnere szemébe nézve fogalmazza meg gondolatait. Beszéde kimért és rendí­thetetlen – bár a hosszú magánhangzókat többnyire lerövidí­ti és ettől a beszédritmusa némileg elkent, de soha nem veszi át a vele szemben ülő médiamunkás pergő-hadaró tempóját. Ez pedig azt az érzést keltheti bennünk, hogy KF, bármilyen pozí­ciót is tölt be éppen, alapjáraton olyan vezető lehet, aki vezetőnek is látszik. S ha ehhez hozzávesszük a finom tájnyelvi í­zt a szavaiban, akkor mindebből az a benyomás kerekedik ki, hogy mindehhez nem kell megtagadnia önmagát, trendi kommunikációs tréningek sablonjaival operálni – abból merí­thet, ami “€™von Haus aus”€™ megvan neki.

Látszólagos mozdulatlansága és kimértsége akár zombi-szerűvé is tehetné. Korábban e blog hasábjain megemlékeztünk Hiller István kifejezéstelen merev megnyilvánulásáról, aki a vizsgált intejúban három vagy négy percig gyakorlatilag nem volt jelen – nos, Kondorosi Ferencet attól izgalmas figyelni, hogy a látszat ellenére pillanatok alatt kiderül, hogy jelen van.

Az MTV január huszonnyolcadiki Napkelte műsorában a vehemens Pallagi Ferenc volt a kérdező. Mindjárt a nyitókérdés tárgyi tévedést tartalmaz. KF három rövid mondatban helyére teszi a tényeket és megválaszol a kérdésre, egyes szám első személyben (!), tehát személyes felelősséget vállalva, anélkül, hogy egy pillanatig is direkt utalna a műsorvezető hiányos felkészültségére. Azzal hogy nem kommentálja, finoman minősí­ti. (Amúgy a kérdés harminchárom másodpercig tart, a válasz tizenhétig…)

A mozgássérült igazolványokkal kapcsolatosan már az is kiderül, hogy ennek a pókerarcú hivatalnoknak a jelek szerint humora, mi több: iróniája is van.

Kérdés: Az adott bevásárlóközpont igazgatójának ez fontos lenne, tele vannak ezek a bevásárlók ilyen jó erőben lévő fiatal rendészekkel meg mindenféle ilyen izékkel. Azt kellene háromnak mondani, hogy öreg, ma egész nap a parkolóban vagy, ha meglátod, hogy valaki oda beáll, pofán vágod, el van intézve a dolog.
KF: Szimpatikus a javaslat, remélem, hogy több hipermarket vezetője vagy reklámszakembere is nézi az Ön adását, és ezeket a szavakat megfontolja… í‰n nem tudom a hipermarketek üzletpolitikáját alakí­tani, de a jogalkotás eszközrendszerét mindenesetre bevetjük.

Azzal, ahogy a kormánybiztos a szavak szintjén “€žértékeli”€ Pallagi javaslatát, a metakommunikáció szintjén viszont változatlanul nem áll rá a kérdező hullámhosszára, nagyon finoman és elegánsan csinál hülyét a műsorvezetőből…

Hozzátartozik a történethez, hogy Pallagi következő kérdése viszont jogos: “€ž…ehhez rendőr kell közterület-felügyelő kell, apparátus kell, í­rni kell, stb”€. A kormánybiztos eddigi rendí­thetetlenségét egy töprengőbb megnyilvánulás váltja fel. Ahogy egyszer csak őzni kezd, nem csak a szavakat keresi, hanem a megoldás lehetőségeit is, itt és most: a felelősséget vállaló ember szembesülése egy olyan feladattal, melynek megoldásához az ő kompetenciája nyilván kevés.

“€žA jog, az végső megoldás, akkor, amikor az erkölcs, az egyéb más normarendszerek nem hatnak, akkor kell a jogot bevetni. í–sszfegynemi gyakorlat az élet…”€ – Kondorosi elismeri, hogy nem minden “€™fegyver”€™, nem minden eszköz áll a rendelkezésére. Nem ő az Illetékes Elvtárs.

Kommunikációja alapján mégis megteremti azt az érzést a nézőben, hogy “€™saját fegyvernemében”€™ lehet rá számí­tani.

A blogokon és hí­rportálokon egyre több a videó.
Az eredmény vegyes.
A gyerekcipőben járó videóblog egyelőre gyerekbetegségekkel küzd.
Azok, akik eddig alapvetően í­rásban osztották meg gondolataikat a neten szörfözőkkel, most már arcukat, fizimiskájukat és hangjukat is hozzáadják. Csakhogy amikor elmúlik a viszonylagos újdonság varázsa, amekkora pluszt jelenthet ez a lépés, jelenthet legalább akkora mí­nuszt is. A nem természetes, mert közvetett kommunikációs szituációban a szavak tartalmát a látható-hallható metakommunikációs megnyilvánulások erősí­thetik is, de meg is kérdőjelezhetik.

Doransky például nyilván gépe előtt ül, és a közvetlenül előtte lévő kamerába beszél, halk beszédével is kifejezetten közvetlen, szinte intim légkör megteremtésére törekedve, hiszen virtuális hallgatója-nézője ugyaní­gy testközelben van a gépével.

Az elgondolás jó lenne, csakhogy a blogger láthatóan légzési nehézségekkel küzd: elszorult torokkal, egészen szűk dallamsávon beszél. A hosszú-hosszú mondatokat nem értelem szerint tagolja, hanem ahogy rekeszizmával birkózva éppen sikerül neki. A mondatvégi pontokat nem teszi le. Mindez azért baj, mert ezáltal megnyilvánulása nem kelti sem a spontaneitás, sem a céltudatosság benyomását. Energiájának (és nyilván gondolatainak) egy részét láthatóan arra fordí­tja, hogy “€žviselkedjen”€ a kamera előtt, ez pedig gyengí­ti a megfogalmazott gondolatot. Az előadó mintha kihátrálna a saját szavai mögül, hiszen mégiscsak fontosabb, hogy meg ne fulladjon…

Gyurcsány Ferenc a Davosi Világgazdasági Fórumon élt a lehetőséggel, hogy a webkamera előtt válaszoljon a You Tube kérdésére: “€žMi az az egy dolog, amit ֖n szerint az országoknak, a vállalatoknak vagy az egyéneknek tenniük kell ahhoz, hogy a világ 2008-ban egy jobb hely legyen?”€

A miniszterelnök (aki maga is blogger) természetesen rutinos közszereplő. Láthatóan élvezettel használja ki ezt a fajta megnyilvánulási lehetőséget is, ezzel együtt nála is érezhető, hogy nem sikerül tökéletesen megbirkóznia a mesterséges szituációval.
Szinte folyamatosan néz a kamerába, csakhogy a nagylátószögű objektí­v eltorzí­tja az arcát, és ahogy szinte “€žbelénkfúrja”€ tekintetét, az óhatatlanul egy mosolygó kí­gyóbűvölőt juttat eszünkbe.
Bár alapjáraton a miniszterelnök fejmozgása kifejezetten oldott (ami a magabiztosság egyik fontos mutatója), itt nem elégszik meg ennyivel, és a törzsével is “€ždolgozik”€, ami a közeli képen fölösleges és nem szerencsés: egy embert látunk, aki “€žnem találja a kereteit”€™.
Mindehhez mondanivalóját egyetlen végtelení­tett körmondatban fogalmazza meg, aminek a végén nincs lent a pont, ezért a végét megfejeli egy “€žszolgálati közleménnyel”€. Mindebből az a benyomás kerekedik ki a nézőben, hogy a miniszterelnöknek nem annyira az üzenet eljuttatása volt a fontos, hanem egy újabb szereplési lehetőség kihasználása.

Végére hagytam egy jó példát: Shabab is a davosi konferencia résztvevőinek üzent.
A bangladesi diák nem bújik a nagylátószögű kamerába. Egyrészt azért állt hátrább, hogy Martin Luther King mellszobra is látszódjon, másrészt nyilván egy társa a kamera mellett tartja neki a megí­rt szöveget, vagyis kvázi “€žsúgógépről olvas”€, és ehhez teremt kicsit nagyobb teret. Mindenesetre a perspektí­va nem torzí­tja el az arcát, és két-három sarkalatos gondolatnál a kezeit is tudja használni.

A távolság és a finoman oldott fejmozgás miatt nem feltűnő, hogy nyí­lt tekintetét nem pontosan a kamera lencséjére szegezi. Törzsével ugyan néha kicsit “€žrádolgozik”€, de az alapvetően oldott testmozgás elsősorban a gondolati váltásokkal szinkronban lévő súlypont-váltásokban gyökerezik.

Igaz, hogy mondandóját olvassa, viszont JӓL OLVASSA. Ez azt jelenti, hogy jól tagolja a szöveget, mer szüneteket tartani, és a rövid mondatok vagy mondat-egységek végét lekanyarí­tja – leteszi a pontot. Ezzel pedig azt a benyomást kelti a nézőben, hogy maximálisan azonosul a kimondott szavakkal – nem azért mondja, mert ez van odaí­rva a papí­rra, hanem mert í­gy gondolja, és fontosnak tartja, hogy í­gy menjen át az üzenet.
És a másik, amitől Shabab nemcsak hiteles, de szerethető is a képernyőn: a SZENVEDɉLY.

Márpedig az, mint tudjuk, hegyeket mozgat.

Mellékeltem egy videót, a hozzá tartozó hí­r a Blikkből:

“Nem a legjobban időzí­tette délutáni szunyókálását Bill Clinton, volt amerikai elnök. Az Egyesült íllamok egykori első embere egy Martin Luther King emlékére rendezett istentiszteleten aludt el – mint ahogy azt a New York Post cí­mű napilap felvétele is bizonyí­tja. A videón éppen King fia beszél, amikor Clinton feje oldalra dől, és pár perc múlva már szundí­t is.

A volt elnök egyszer egy televí­ziós interjúban megemlí­tette, hogy nagyon szeret délután szunyókálni. Most az egyszer azonban talán jobban tette volna, ha ébren marad…”

A magam hozzáfűznivalója: a kí­nos esetben King fia is sáros a monoton üvöltésével. A papa jobb szónok volt.

Januárt tizennyolcadikán az MTV Az Este cí­mű műsorában Bencze József országos rendőrfőkapitány válaszolt Mészáros Antónia kérdéseire. Olyan, a rendőrséget érintő ügyekről volt szó, melyeket ugyan a laikus állampolgár nyilván soha nem fog megismerni teljes részletességükben, de bármi legyen is az igazság, még a legjobb forgatókönyv sem nevezhető sikertörténetnek.

A főkapitány ebben a szituációban hangsúlyosan az egész testületet képviseli. Sem a műsorvezető, sem a nézők nem az egyéni érzéseire és meglátásaira kí­váncsiak. Ezért metakommunikációs szempontból elvileg teljesen rendjén való, hogy a beszélgetés alatt végig ugyanaz a testtartása, és a gyakorlatilag folyamatosan összekulcsolt kezekkel képezett védőkorlátnak is az a funkciója, hogy érzékeltesse: itt nincs helye egyéni kitárulkozásnak – csak a hivatalos álláspontot osztja meg a nézőkkel.

Más kérdés, hogy ha igaz a fenti “€žmegideologizálás”€, akkor a védőkorlátot még annyiszor sem kellene gesztikulálás ürügyén megbontani, mint azt BJ teszi. Ezek a kézgesztusok ugyanis teljesen egyirányúak, szűkek, és ezért semlegesek: sem a beszélőt nem oldják fizikailag, sem az elmondottakat nem teszik a nézők számára szemléletesebbé, “€žmegragadhatóbbᔀ. Ezeknek a kézgesztus-csökevényeknek az elhagyása magabiztosabb benyomást keltene.

Annál is inkább, mert a kevés fejmozgás (aminek a kötetlensége a magabiztosság egyik fontos mutatója) viszonylag oldott – ennek üzenete jobban érvényesülne, ha a kezek nem “€žmaszatolnának bele”€.

A szemkontaktus láthatóan a főkapitány egyik erőssége. Valószí­nűleg a mindennapi kommunikációjában is az egyik legfontosabb tényező, hogy picit leszegett fejjel, alulról, “€žmélyen”€ néz a beszélgetőpartner szemébe, azt a határozott érzést keltve benne, hogy nagyon odafigyel rá.

Amivel viszont a legnagyobb gond van: a beszéd. Orgánuma fátyolos és viszonylag gyenge. Ez önmagában nem lenne tragédia (a rendőrfőkapitány elvégre nem operaénekes), ha hangi adottságait tagolt, plasztikus, jól artikulált beszéddel ellensúlyozná. De a hadarás és a lusta artikuláció következtében összemosódó szótagok, érthetetlenné elkent szavak, rossz légzéstechnikával és sok esetben őzéssel súlyosbí­tva – ez arról árulkodik, hogy a főkapitány “€žszökteti magát”€, és olyan benyomást kelt, mintha kihátrálna a saját szavai mögül, nem vállalná fel azt, amit mond.

Próbáljuk ki: hallgassuk meg a beszélgetést úgy, hogy nem nézzük a képet!

Vajon megadja-e azt a BIZTONSÁGÉRZETET, amit, egy főrendőrt hallgatva, joggal elvárhatnak a beosztottai, és minden becsületes állampolgár?

Vagyis… egyszer már í­rtunk blogot közel fél évig, de azt elnyelte a technika ördöge. Ebben az új formájában viszont éppen egy éve indultunk el. Sok politikai szereplést elemeztünk, beszámoltunk Intézeti életünk mozzanatairól, stb..

Mi most kicsit és halkan ünneplünk.

Megtartottuk első kiállí­tásunkat. A visszajelzések alapvetően pozití­vak voltak, bár néhányan elmondták: …”a Camino túl divatos téma, közhelyes.” Szerintünk is az, de Tamás képein és gondolatain keresztül abban bí­zunk, hogy egy eddig nem látott vetületét is meg tudtuk mutatni.

Akik lemaradtak róla, megtekinthetik Tamás képeit és a köréjük rendezett gondolatokat ezen a honlapon: camino.polner.com

Tavasszal lesz a következő kiállí­tásunk… ennek témájára már vannak jó ötleteink, de biztosat még nem tudunk mondani. Az alábbi képek a mostaniról készültek:

Már épül és készül a csütörtöki, január 10.-i fotókiállítás. Polner Tamás képei a Camino-n szerzett élményeket örökíti meg, a részletek itt olvashatók: www.barra.hu/egykisart

A képen vadul ötletelünk, hogy “hogyan is kéne”… elrendezni a fotókat. Csütörtökre kitaláljuk.

Ha bárki olvasná ezt régi tanítványaink közül, és nem kapott volna meghívót, tegye meg hogy ír nekünk egy sort, mert jó volna újra találkozni.