Tarlós István Juhász Ferenccel mérkőzött Az Este február 27-i adásában. A felek ezúttal jobban tisztelték egymást és a nézőket, legalábbis a minapi (általunk is elemzett) Horn-Tarlós párviadalhoz képest – bár ezzel nem mondtunk sokat. Juhász hagyta szóhoz jutni Tarlóst, aki most aztán élt is a lehetőséggel.

Terjengős volt, lassú és csapongó, csak kacskaringókkal tudott kilyukadni a mondanivalójának lényegére. Ami azért furcsa, mert hiszen a lényeg, a letisztult üzenet nem változott: hogyan jön össze a kisebbik koalí­ciós párt szlogenje (“€žSzavazz nem-mel a szocializmusra!”€) a nagyobbik koalí­ciós párt nevében hirdetett eszmeiséggel?

Ha még ráadásul a kormánypártok által előráncigált 1993-as Pokorni-idézettel szemben ő a belső zsebéből látványosan elő tudta húzni a 2002-es szocialista garancia-lufit is (ami mai füllel hallgatva harsány-keserves kacajra fakasztja a tévénézőt), akkor igazán engedhette volna ellenfelét jobban kibontakozni. A kormánykoalí­ció ugyanis szinte naponta szállí­tja a ziccereket (legutóbb két napon belül hallottuk a komoly í­géretet, hogy április elején nem lesz gázár-emelés, és ennek cáfolatát). Tarlósnak nem kellett volna mást tennie, mint hagyni, hogy érvényesüljön Juhász mondandójának önellentmondása – legfeljebb az elakadt tű technikájával fékezni a túlzott szó-bűvészkedést. (Másik oldala persze a dolognak, hogy a rétestésztaként elnyújtott monológjával az ellenzéki politikus elérte, hogy Juhász kérdésére már nem maradt idő, és í­gy a Fidesz valós érveit és konstruktí­v elképzeléseit ezen az estén sem ismerhettük meg – ha ez tudatos törekvés volt, akkor a sumákolás minősí­tett esetével állunk szemben.) Mindenesetre kár hogy í­gy alakult, bár a szocialista politikus még í­gy is megajándékozott néhány gyöngyszemmel minket.

Mv.: – Tölgyessy Péter alighanem mindketten megértették Orbán Viktor és Gyurcsány Ferenc, hogy valamelyikük az utolsó háborúját ví­vja. Gyurcsány Ferenc személyében valóban erről van szó? Vagy erről lehet szó?
Juhász Ferenc, elnökhelyettes, Magyar Szocialista Párt: – Nem ez a harc a végső. Őszintén szólva arról van szó, hogy azt a politikai programot, amelyek két évvel ezelőtt meghirdettünk, amelyen oly sok áldozatot vállaltunk, amelyért egyébként politikai riválisaink hát gyakorta elpáholják a hátunkat, annak a megvalósí­tása az abból jövő eredmények azok megjelennek. Nekünk az a tét, hogy meg tudjuk-e ezt csinálni. Az a tét, hogy van-e kellő erő és bátorság abban, hogy sokszor a hazugság, az álnoksággal szemben egy korrekt kormányzati politikát tanúsí­tva végezzük a munkánkat, ha végezzük és ebben sikeresek vagyunk, akkor nem gondolom, hogy a miniszterelnökre vonatkozna a Tölgyessy-idézet.

Mindjárt az első mondat (“€žNem ez a harc a végső.”€) végének fölkanyarí­tása, a tekintet látványosan unott elkapásával megspékelve túlságosan “€™csinált”€™, nem kelt spontán benyomást – ha valaki ennyire eljátssza, hogy nyugodt, sőt unott, akkor azt a benyomást kelti, hogy valójában nem az. A következő mondat indí­tása (“€žŐszintén szólva…”€) óhatatlanul fölveti a hallgatóban a kérdést, hogy a beszélő egyébként nem őszintén szokott szólni??? A mondat folytatása aztán egyeztetési slendriánságok miatt kissé zavarosra sikeredik, őzések is tarkí­tják rendesen, hiszen szökteti magát. A fő törekvés a jelek szerint: beszélni, beszélni folyamatosan, (ha másként nem megy őzéssel tölteni ki a hézagokat), mert egy profi politikus megnyomja magán a gombot, és dől belőle a szó. Más kérdés, hogy eközben tálcán kí­nálja ellenfelének az első (és nem utolsó) ziccert, amit az nem is hagy ki…

Az természetesen sí­rni valóan mulatságos, amikor egy szocialista és egy nem-szocialista politikus egymásra mutogatnak: “€Nem én vagyok a szocialista, hanem te vagy a szocialista!!!”€. Viszont az én pénzemből, a mi pénzünkből politizálnak.

í‰n nem tudom, melyikük a “€žszocialista”€…

A “€žkommunikálni tudó politikus”€ fogalmáról viszont ennél kicsit árnyaltabb elképzeléseim vannak.

Az MTV Szólás szabadsága cí­mű műsorában február 17-én este “€žlazára vette a figurát”€: nyakkendő nélkül, kigombolt ingben ült a stúdióba. Persze vasárnap este egy üzletember is lehet oldottabb, és megszabadulhat az egész heti egyen-öltöny-nyakkendőtől.

De ha “€žMagyarországon a közvélekedés szerint egy vállalkozó nem lehet hazafi”€, akkor
feltehetően az is vezethette, hogy jelezze: ő itt most nem üzletemberként beszél, hanem mint egy a tí­zmillió magyar állampolgárból – még ha egy kicsit jobban is ért a gazdasághoz, mint a többiek.

Az interjú videója itt tekinthető meg.

Demján Sándor nyilván nem szorul rá kommunikációs tanácsainkra. Ha valaki ott tart, ahol ő, annak nyilván van valami a fejében és azt kommunikálni is tudja.í‰letművével a háttérben és az oldottság jegyében megengedheti magának az őzés luxusát is. És főleg azért, mert ez az őzés itt nem azt jelenti, hogy a beszélő szökteti magát. í‰rdemes összehasonlí­tani kommunikációját az egyik tévéből a másikba pendliző, haknikirály politikusokéval.Ez utóbbiak alapvető törekvése, hogy mondókájukat, ha törik ha szakad elmondják, és ne hagyják szóhoz jutni a nyilván csak okvetetlenkedés céljából odaültetett médiamunkásokat. Ezért aztán cirkalmas körmondatokban beszélnek, és nemigen teszik le a mondatok végén a pontot, és ha mégis, akkor nem tartanak szünetet, mert az jó alkalom lenne a kérdezőnek a közbeszólásra. A baj az, hogy ebből nem párbeszéd alakul ki, hanem a kampány-propagandának cí­mkézett, egy szuszra ledarált monológ, ahol is a fő az, hogy a politikus mindenáron elmondja a magáét, akár érti a hallgatóság, akár nem.

Demján is fogalmaz többszörösem összetett mondatokat, de azoknak van eleje, közepe és vége. A közbenső tagmondatok végét feszültségkeltően fölviszi ő is, de – a pár napja elemzett Draskovics Tiborral ellentétben – a mondat végén alaposan leteszi a pontot, és a legtöbb esetben hagyja kicsengeni a kikerekedett gondolatot. A széles beszéddallam-sáv a belső, fizikai oldottság és a magabiztosság mutatója – tudja, mit beszél, és tudja, hogy az mit ér. Nem rohan. A mondatvégi szemkontaktusok valóban a visszajelzést keresik: meg is értette a partner azt, amit elmondott?

Amennyit a közeli képeken a kézmozdulatokból látni lehet, ezek is oldottak, sok közöttük az ikonikus (képszerű) gesztus, ami a beszélgető-partnert is “€žképbe hozza”€, egyébként pedig általában túlnyomó többségében lefele tenyeres mozdulatokat használ – mindez együtt egy, a környezetét természetes dominanciával erőlködés nélkül irányí­tó ember benyomását kelti.

Demján Sándor figyelemre méltó gondolatokat fogalmaz meg. Ám a jó gondolat kevés: nem elég figyelemreméltónak lenni – annak is kell látszani. Oldott, domináns megnyilvánulásai alapján DS számára evidens, hogy amit ő mond, arra a többieknek érdemes odafigyelni. Hektikus közéletünk információözönében a vasárnap esti tévénézők túlnyomó többségét valószí­nűleg ez a sugárzó evidencia késztette arra, hogy befogadják ezeket a gondolatokat.

Draskovics Tibor mindjárt a beszélgetés elején egy meglehetősen látványos bakit ejt, ami néhány pillanatra ki is zökkenti nyugodt magabiztosságából:
Mv.: … Akkor úgy tűnt, hogy megrendült önben a kormányfő bizalma. Ez a bizalom akkor most ezek szerint visszatért?
D.T.: – A bizalom nem tért vissza… bocsánat, nem most tért vissza, természetesen.

Annyira a beszélgetés elején vagyunk, és DT olyan tagoltan mondja, hogy a bizalom nem tért vissza, hogy gyengébb idegzetű nézők feltehetően köpni-nyelni is elfelejtettek meghökkenésükben. í“hatatlanul eszünkbe jut Freud Zsigmond, vagy legalábbis Navracsics Tibor fideszes frakcióvezető, aki föltette a kérdést, hogy mit tudhat Draskovics Tibor Gyurcsány Ferencről, hogy mindig újabb és újabb helyet keresnek neki a kormányban?

Az ellenzéki politikus kérdésére mi természetesen nem tudunk válaszolni, a magunk eszközeivel csak a régi-új miniszter kommunikációs megnyilvánulásait vizsgálhatjuk. Mindenesetre megállapí­thatjuk, hogy a kí­nos baki után DT viszonylag gyorsan rendezte sorait, és a továbbiakban nyugodtan, kiegyensúlyozottan és TAKTIKUSAN válaszolt a műsorvezető kérdéseire.

Oldott és lényegében mozdulatlan felsőtesttel ül Krizsó Szilviával szemben, szinte folyamatos szemkontaktust tart vele. Feje kötetlenül, változatosan mozog, ami a magabiztosság egyik fontos mutatója. Amikor belelendül a magyarázatba, gyakran használ kézgesztusokat, köztük viszonylag sok ikonikusat is, amivel beszélgetőpartnerét is igyekszik “€žképbe hozni” – ez mindenesetre látványosan jelzi, hogy ő maga “€žképben van”€, vagyis tudja, miről beszél. Hogy ehhez képest föntebb külön kiemeltem a politikus taktikusságát, annak DT mondatszerkesztése és jellegzetes hanglejtése az oka.

Draskovics, aki egyébként láthatóan rutinos kommunikátor, jellemzően sokszorosan összetett mondatokban beszél, és az egyes tagmondatok végét hangsúlyosan és feszültségkeltőn fölkapja, jelezve, hogy nem ide akar kilyukadni. (í‰rdekes módon ez a hanglejtés egyébként elsősorban sok fideszes politikusra jellemző – lásd korábbi blog-bejegyzéseinket.) Viszont ezzel szemben a kacskaringós körmondat végén, amikor a hallgató a felfokozott feszültség feloldását (az “€žellenpontot”€) várná, a pontletétel többnyire meglehetősen vérszegény. Ráadásul DT ezt a félig lenyelt mondatvégi pontot sem hagyja “€žkicsengeni” – ahol a hallgató a lényegi mondanivalót sejtené, ahová a gondolatsor végül is kifutott, ott rögtön belecsap egy következő gondolatba (jellegzetes és gyakori szófordulata a “€žhozzáteszem”€), aminek a fényében az előző, lényegesnek vélt gondolat máris veszí­t a jelentőségéből.

Az, hogy a sok tagmondatvég hangsúlyos fölkapását nem kompenzálja egy legalább ennyire hangsúlyosan letett mondatvégi pont – nos, mindez a nézőben-hallgatóban úgy csapódik le, hogy DT-nak mint illetékesnek, szemmel láthatóan a kisujjában van az adott kérdéskör valamennyi eleme, ezeket fel is tudja sorolni nekünk, ám hogy ezek birtokában végül is mi lesz a csapásirány, azt nem tartja igazán fontosnak megosztani velünk. Pedig nyilván tudja, hisz láthatóan magabiztos.

Mindez azt a benyomást erősí­ti, hogy a miniszterelnök korábbi jellemzése (amit a műsorvezető idézett a beszélgetés elején), hogy tudniillik DT “€žravasz és szakmailag hiú”€, talán nem teljesen alaptalan.

Ezt egyébként – pár pillanatnyi “€žtaktikus”€ hallgatás után – maga az érintett is elismerte.

- Végül is ez egy beszélgetés – indokolta meg közbe-közbeszúrt megjegyzéseit Horn Gábor. Ebből mindenesetre kiderült, hogy egy olyan köznapi fogalomról, mint a “€™beszélgetés”€™, mennyire különböztek Horn Gábor és Tarlós István elképzelései a TV2 február 6-i Mokka adásában.

Ha nem indul a videó, link itt. 

Tarlós eredetileg úgy gondolta, hogy amí­g egyikük beszél, addig a másik figyelmesen hallgat, aztán ugyanez pepitában. Horn viszont szemmel láthatólag azon a nézeten volt, hogy talán szí­nesí­tené az eszmecserét, ha ő folyamatosan arcokat vágna, szemeit forgatná, sóhajtozna és bele-belebeszélne, amí­g partnere igyekszik kifejteni a gondolatait. Az SZDSZ kampányfőnökének a közbeszólásai a látottak alapján nem éppen a konszenzus-keresést szolgálták, nem is mindig szóltak kifejezetten Tarlósnak, hanem csak úgy az orra alá, a levegőbe. Lehet ezt persze beszélgetésnek hí­vni (vannak szavak, amelyek sok mindent kibí­rnak), mindenesetre ez a taktika kiválóan alkalmas lehet arra, hogy a másik felet kizökkentse – ha az nem elég felkészült és hagyja magát.

De Tarlós nem hagyta magát.

Tarlós kommunikációs stí­lusa némileg hasonló Kondorosi Ferenc általunk pár napja ugyanitt elemzett stí­lusához: kevés mozgásával, visszafogott tempójával és félig lehunyt szempilláival elsőre egy álmos mackósajt benyomását kelti a felületes szemlélőben. Egy ilyen figurát kibillenteni a nyugalmából és zavarba hozni: ez kétségtelenül látványos diadal lehetett volna, csakhogy Tarlós azzal, hogy (más logikai szintről) megnevezte, egyben Horn ellen fordí­totta saját taktikáját.

“€žHiggye meg, én abba is belenyugszom, ha önmagával beszélget itt…”€
“€žNe forduljon az égiek felé, nem kell az égiek felé fordulni… stb.”€

És ha ebben a beszélgetésben az a játékszabály, hogy belebeszélünk a másik mondókájába: Tarlós megmutatta, hogy ezt ő is tudja. Ha már az értelmes eszmecserének úgysincs esélye… Innentől kezdve a történet interakciós szempontból pontozhatatlan.

Ennek a kommunikációs katasztrófának az oka pedig végső soron az volt, hogy az SZDSZ kampányszlogenjének (“€žNépszavazás a szocializmusról”€) nem letisztult az üzenete.

Mit “€žnem letisztult”€?! Kommunikációs szempontból olyan zavaros, mint a habzó Rába…

Ugyan érthető egyfelől az a logika, amellyel a népszavazás kérdéseiben az ellenzék álláspontját Horn Gábor az egykori “€™létező szocializmus”€™ szellemiségéhez hasonlí­tja, és mint ilyet elutasí­tja. Ez eddig tiszta sor. Csakhogy másfelől az SZDSZ koalí­ciós partnere a Magyar Szocialista Párt…

Horn Gábor úgy fogalmazott, hogy neki az a dolga, hogy csináljon “€žegy jó, sikeres, az embereket meggyőző kampányt”€. Ám ez addig nem fog sikerülni, amí­g a szavaknak nincs konkrét jelentésük. Amí­g a választópolgárok fejében zavar uralkodik abban a tekintetben, hogy mit is értsenek a “€™szocialista”€™ illetve “€™szocializmus”€™ kifejezések alatt, addig ez a kampány-szlogen kihagyhatatlan ziccer az ellenzéknek. Ha a letisztult üzenet hiányában kényszerpályára kerül a beszélgetés, a Horn által alkalmazott taktikák és trükkök rövidtávon esetleg működhetnek (speciel Tarlóssal szemben nem jöttek be), hosszú távon azonban semmiképpen sem.

Ami azért baj, mert a demagógián túllépve, jó lett volna a témában az ellenzék valódi érveit is hallani végre.

A sikeres politizáláshoz először is kommunikálni kellene tudni…

A tévéstúdióban egy asztalhoz ült Gaskó István szakszervezeti vezető és Heinczinger István, a MíV vezérigazgatója.

A beszélgetésről készült felvétel ide kattintva tekinthető meg.

Azt természetesen senki sem várhatja, hogy majd pont itt fognak megegyezni. Még arra sincs garancia, hogy a tévénézők (potenciális utasok) ebből a pár percnyi vitából meg fogják érteni a valódi problémát. Ez a csipetnyi disputa legfeljebb arra jó, hogy a nagyközönség láthassa, hogyan tudnak (vagy nem tudnak) kommunikálni egymással az illetékesek. Persze még ebbe is bele kell számí­tani, hogy a kamerák előtt nyilván viszonylag illedelmesek lesznek, és nem biztos, hogy amikor nincsenek kirakatban, akkor ugyanilyen visszafogottak…Az érveket, amiket a tévénézők hallhattak a két féltől, ők maguk már több tucatszor egymás fejéhez vághatták, nyilván betéve fújják oda-vissza. Ezért aztán nincs is a vita menetében meglepő fordulat. íšgy ülnek a műsorvezető két oldalán, mint két durcás kiskamasz, akik között a taní­tó bácsi megpróbál igazságot tenni.
Azt mindenesetre tanulságos megfigyelni, hogy miközben Gaskó és Heinczinger gyakorlatilag soha nem néznek egymás szemébe, testtartásuk milyen viszonyról árulkodik. (Nem egyenrangú, nem asszertí­v viszonyról…)

A MíV vezérigazgatója sokáig előredőlve az asztalon maga előtt összefogott kezeire támaszkodik, nem használ kézgesztusokat, és ha nem néz a műsorvezetőre, akkor maga előtt az asztal lapját bámulja búskomoran. Beszéde halk, néha szinte motyogó, artikulációja nem mindig plasztikus.

A szakszervezeti vezér ezzel szemben kezdettől hátradől a széken, tartása nyitott, és ahogy belemelegszik, elkezd félkezes gesztusokat is használni. Testének iránya nem a partneri irányába, hanem kifelé fordul, ebből csak fejét fordí­tja D: Bányász Gergő felé, ha éppen meg akarja tisztelni egy pillantásával. Amikor nem néz a műsorvezető szemébe, akkor maga elé, fölfelé néz, emelt fővel, mint aki túlnéz jelentéktelen partnerein. Artikuláltan beszél (néha túlságosan is), hangja érces, és ő ezt láthatóan/hallhatóan élvezi is. Hanghordozása éneklős, a sok ráérősen ellebegtetett mondategység-vég “€žprimadonna-szerű”€ benyomást kelt. Született debattőr, és ennek tudatában is van. Egyértelműen ő uralja a terepet. (Ellenfelére valahogy úgy tekint, mint a miskolci örömlány a rendőrkapitányra: “€žMaga rég nem lesz miskolci rendőrkapitány, amikor én még mindig …”€) Láthatóan jól érzi magát a helyzetben, Heinczinger viszont láthatóan rosszul viseli Gaskó extrovertált produkcióját. í‰ppen ezért, függetlenül attól, melyiküknek mennyi az igazság az érveiben (ezt mi laikus nézők nem tudjuk eldönteni), a szakszervezeti vezető kommunikációs szempontból kétségtelenül jobban adja el magát.

Egy idő után, amikor D. Bányász egyszer félbeszakí­tja Heinczinger fejtegetését, hogy tőle (Gaskótól) kérdezzen valamit, akkor még azt a “€žluxust”€ is megengedi magának, hogy nagyvonalú és “€žfair”€ legyen ellenfelével szemben (“€žHogyne persze, ha befejezheti a vezérigazgató úr, akkor én is elmondom a véleményemet.”€)

Hogy ez a fajta nagyvonalúság nem mindig mentes a csúsztatástól sem, az a tévénéző számára is kiderül, amikor Gaskó a műsorvezetőt “€žosztja ki”€, mondván:

“€žAz Ön által a felvezetésben mondott paraméterek nem igazak, hogy nem tudjuk, mikor kezdődik és mikor végződik (a sztrájk). Hiszen bejelentettük ma délután, hogy holnap hajnalban háromkor kezdődik”€

Hogy mikor végződik, azt Gaskó elnök úr sem délután, sem este nem osztotta meg velünk…