Az előző blog-bejegyzést azzal zártam, hogy David Paterson, New York állam új kormányzója nem egy keresztes lovag, de legalább emberből van. A mostani videó-melléklet pedig (amely a beiktatási beszédét mutatja) azt bizonyí­tja, hogy sérült látása nem akadályozza meg abban, hogy remek szónok legyen.

Könnyen lehet, hogy a teremben az eseményen jelenlévők között korábban voltak Patersonnak ellendrukkerei. Nagyon is valószí­nű, hogy ezzel a beszéddel valamiféle ellenállást is le kellett győznie. Mindenesetre a nyitás a lehető legjobb. Fogyatékosságából farag erényt: bevallja azt, ami a nyilvánvaló papí­rformának tűnik – sohasem remélte, hogy kormányzóként szolgálhatja valaha New York államot. Ami ezt mégis lehetővé tette, az viszont egységbe forraszt minden amerikai hazafit:

“€žThis transition today is an historic message to the word: that we live among the same values that we profess, and that we”€™re governed of laws and not individuals. Today we can be proud of our democracy.” – ha netán voltak is egyesekben kételyek a személye iránt, egy ilyen mondatra nem lehet nem tapsolni, méghozzá lelkesen. Iskolapéldája annak, hogyan kell megnyerni érzelmileg a hallgatóságot.

És amikor ez sikerült, akkor ismét bebizonyí­tja, hogy “€žemberből van”€. Bár mint szónok, alapvetően jó kiállású, nem lehet nem észrevenni, hogy a két kezét gyakorlatilag folyamatosan váltogatva hol védőkorlátként fogja össze maga előtt, hol a pulpituson keres támaszt. Ettől eltekintve alig van fölösleges mozdulata, szálfaegyenesen áll, csak majdnem-vak szemei cikáznak jobbra-balra – miközben fogyatékossága miatt védekezik és támaszt keres, minden idegszála ki van hegyezve a terem visszajelzéseire. És amikor az első perc végén kitör az első lelkes taps, nem csak hogy oldódik a tartása és elmosolyodik, de szinte a szó szoros értelmében szárnyakat kap: a “€žThis has been a difficult week”€ mondatnál széttárja a két karját, mintha az összes jelenlévőt át akarná ölelni. Az eddigi folyamatos védekezés és támaszkeresés után ez a nyitott gesztus különös jelentőséget kap, és ettől kezdve Paterson már nem csak tiszteletre méltó, hanem SZERETHETŐ is.

Bár a támaszkodás és védekezés gesztusai továbbra is folyamatosan váltakoznak, egy-egy lényeges ponton később is születnek olyan kézmozdulatok, amelyeknek (éppen a kontraszt miatt) szinte átütő a dramaturgiai erejük. Legyen elég itt csak arra utalni, ahogy bal kezével kimutat, és testével is kifordul balra, amikor a saját családjára utal – Paterson valóban egész személyiségével ott van a saját szavai mögött (ellentétben elődjével, aki frázispufogtatás közben a közvetlenül mellette álló feleségéről sem vett tudomást).

Paterson lényegében az első perc végére megnyerte a csatát, a hátralevő kilenc percben pedig  megszilárdí­totta győzelmét. Kritikus helyzetben került a kormányzói székbe: az ötödik percben, amikor arról beszél, hogy ki kell használni a különleges alkalmat, és félre kell tenni a személyes és a pártérdekeket, a hatalmi harcot, és a szolgálatot valamint a nép érdekét kell szem előtt tartani – az elnökség és az egész terem állva tapsol. Nyilván nagyon a hallgatóság elevenére tapintott…

“€™Sötétben is megtalálom az utat”€™ – Paterson önironikus megjegyzése akár a beszéd slusszpoénja is lehetne. De ő nem elégszik meg ennyivel – és igaza van. Ahogy fiatalabb éveinek szí­nhelyeit (Brooklyn, Long Island, Harlem) és küzdelmeit sorolja, ahogy egész eddigi életének a tanulságait és tapasztalatait kí­nálja fel a köz javára, és a hallgatóság euforikusan reagál minderre: a kí­vülállónak is az a benyomása, hogy valószí­nűleg olyan vezetőt kapott New York állam, amilyenre nagy szüksége van.

És talán nem csak New York államnak.

New York új kormányzója, David Patterson fekete, majdnem teljesen vak, és megcsalta a feleségét. (Igaz, a felesége is őt.) Mindez csak azért érdekes, mert az utóbbi, magánéletére vonatkozó infót rögtön azután osztotta meg a nyilvánossággal, hogy letette a hivatali esküjét. Nem akármilyen kommunikációs csavar.

Persze, ha tudjuk, hogy elődje, Eliot Spitzer azért kényszerült lemondásra, mert kiderült, hogy miközben adta az erénycsőszt, korántsem volt feddhetetlen, akkor utódjának lépése érthető. Spitzert korábban, főügyészként csak a Wall Street-i seriffként emlegették – kitartóan küzdött a pénzügyi bűncselekmények ellen, és sikerei nyomán 2002-ben az “ɉv kereszteslovagja” cí­met kapta a Time Magazine-tól. Kormányzóként kemény álláspontot képviselt a prostituáltak ügyében is, mialatt egy luxus-prostival szemben egészen másképpen keménykedett. (Bocs…)

Utólag persze könnyen okos az ember, de hát korábban ki hallott itt Magyarországon erről a keresztes lovagról?

Mindenesetre most, ahogy elnézem a bocsánatkérését és lemondását bejelentő videót, óhatatlanul eszembe jut az a kérdés, ami Amerikában a bizalom próbaköve: “€žVennél ettől az embertől használt autót?”€

Ott kezdődik a dolog, hogy megette a fene azt a sajnálkozást, amit papí­rról olvasnak föl. De ha már, akkor legalább merne a szónok többet felnézni, főleg a mondatok végén, hogy a közönség mit szól hozzá. Hátha megszánják – nem reménykedik? Vagy nem is érdekli??? Amúgy minden egyes mondatnak szinte lekottázhatóan ugyanaz a dallama. Ennek a dallamnak az alapján a felolvasott szöveg lehetne akár az illegális bevándorlás megfékezésére hozott intézkedések korrekt bejelentése is. Bár egy-egy szót, vagy szótagot patetikusan megnyújt, még meg is röcögtet, Spitzer igazából nem titkolja, hogy igyekszik minél hamarabb túl lenni ezen a szí­njátékon. Ha már úgyis lemond…

- “€žThe remorse I feel vill allways with me.”€ (A bűntudat, amit érzek, mindig velem marad.) – Spitzer gyakorlott szónok, érces orgánummal, pregnánsan letett mondatvégi pontokkal. Speciel ennél a mondatnál a letett pont a szövegbe búvó tekintettel inkább azt a gyanút ébreszti a nézőben, hogy mihelyt a szónok lelép az emelvényről, úgy hagyja maga mögött a bűntudatát és lelkiismeretfurdalását, mint eb a szaharát.

- “€žWords cannot describe how grateful I am for the love and compassion they have shown me.”€ (Nem lehet szavakkal leí­rni milyen hálás vagyok nekik – ti. a családom tagjainak – az irántam mutatott szeretetükért és együttérzésükért) – Eliot Spitzer a szí­njáték fontos kellékeként kiállí­totta maga mellé Mrs. Spitzert is. A hölgy (néma arca többet sejtet kettejük kapcsolatáról, mint a férfi zengzetes szavai) igyekszik is megfelelni feladatának: megcsalatottsága ellenére is szolidárisnak mutatkozik férjével. Ehhez képest Mr. Spitzer szemmel láthatólag végig tudomást sem vesz róla – miközben természetesen alapvetően a hallgatósággal áll szemben, testiránya egy kicsit inkább a feleségével ELLENTÉTES irányba fordul. Szavakkal leí­rhatatlan háláját metakommunikációs eszközökkel sem igyekszik szegény asszonnyal érzékeltetni.

Spitzert a választópolgárok két éve nagy többséggel ültették a kormányzói székbe. A látottak alapján én nem vennék tőle használt autót.

New York állam új kormányzója fekete, szinte teljesen vak, és mindjárt az elején nyilvánosan bejelentette, hogy pár éve megcsalta a feleségét. Mit mondjak, nem egy kereszteslovag.

De ő legalább emberből van.

E blog hasábjain nem óhajtjuk tovább csócsálni Horn Gábor megnyilvánulásait – február 8-i elemzésünk után nem okozott különösebb meglepetést az, amit a népszavazás éjszakáján és másnap produkált. Az viszont érdekes, (és a választókat is minősí­ti) hogy ezzel a stí­lussal (ami “maga az ember”) egyáltalán nincs egyedül.

Azt eddig is tudtuk, hogy vannak úgynevezett megélhetési politikusok, ez rendben is van – de ha a a megélhetési politikus még csak nem is törekszik a hitelességre, az azért kí­nos.

Itt van ez a kis gyöngyszem Tasnádi Péter országgyűlési képviselővel és pécsi polgármesterrel. Az MTV Szempont cí­mű műsora felvételeket mutatott be, amelyeken törvényhozó honatyák a Parlament épületében tilosban dohányoztak. Lehet erre azt mondani, hogy nagy dolog, más is csinál ilyet, legfeljebb nem a Parlamentben. Ám lehet erre azt is mondani, hogy nekem olyan képviselők ne hozzanak törvényt, akik maguk nem tartják be az előí­rásokat. És főleg: mire van megsértődve a polgármester/képviselő úr, hogy most az egyszer neki is le kellett perkálni ötvenezer forint büntetést a szabálysértésért?

A mellékelt videón egymás után láthatjuk TP “nem-hivatalos”, majd “hivatalos” reagálását. Persze a kettő közötti kontraszt nagy blama. Ám erről a helyről hí­vjuk fel a polgármester úr és minden kommunikáció iránt érdeklődő kollégája figyelmét, hogy ha nem láttuk volna a “nem-hivatalos” változatot, a “hivatalos” variáció a hitelessége akkor is ezer sebből vérzik.

“Törvénytisztelő állampolgárként…” – ahogy belefog az egyetlen kacskaringós körmondatba sűrí­tett nyilatkozatba, törzsét elkezdi előre-hátra döntögetni, a fejét kissé oldalra dönti, ugyanakkor sűrűn bólogat mondandóját nyomatékosí­tandó, mindehhez az “állampolgárként” szó végét felkapja – a fölösleges mozgások és a fölkapott szóvég í­gy együtt éppen nem azt a benyomást kelti, hogy a nyilatkozó azonosulna a saját szavaival, vagyis törvénytisztelő állampolgári mivoltával. A váll vonogatása kifejezetten nyegle hatást kelt.

“…nekem is fontos, hogy a nemdohányzók védelme érdekében hozott jogszabályokat mindenki betartsa, igy én is, …” – a “nekem is fontos” alatt egy pillanatra oldalra sandí­t, mint aki a menekülési útvonalat keresi, a “mindenki betartsa, í­gy én is” megintcsak elszállt a levegőbe, amivel újfent azt a benyomásunkat erősí­ti, hogy ez valójában éppen hogy nem fontos a számára.

“…és mondtam, hogy ha a felvétel alapján egyértelműen igazolható, akkor… ööö… tudomásul veszem és elfogadom, …” – halvány gondolatfoszlány a nézőben: ha a felvétel alapján esetleg nem igazolható egyértelműen, attól még Tasnádi úr magában, legbelül csak tudja, hogy mi az igazság, nem?… Ha egyszeri eset volt, akkor azért, ha pedig rendszeresen tilos helyen cigizett, akkor azért. A “tudomásul veszem és elfogadom” végét ismét felkapja, amitől az a benyomásunk támad, hogy magában most is hozzáteszi a “nem-hivatalos” verzió kulcsmozzanatát.

“…úgyhogy megérkezett az elsőfokú határozat, ez alapján azt az ötvenezer forintos bí­rságot vagy büntetést amelyet kiszabtak, azt befizettem.” – menetközben még egyszer oldalra sandí­t, aztán kilyukad a hosszú mondat végére. A “befizettem”-nél még egyet rándí­t a vállán (a mögöttes gondolat feltehetően itt is a “nem-hivatalos” verzió legfőbb üzenete), végül emelt fővel egyenesen a kérdező szemébe néz. (“Nnnna, most boldogok vagytok?”)

Kí­nos, ha egy politikus nem is törekszik a hitelességre. A választóit nézi ezzel agyilag zokninak. Elismerem, időnként még jogos is lehet ez a nézőpont. Ám a fentihez hasonló hiteltelen megnyilvánulások lassan-lassan, szépen apránként, még a választópolgárok legnaivabb rétegének lelkében is lerakódnak, “mint a guanó, keményen, vastagon”.

Előbb-utóbb észre fogják venni.

Ennek a blognak nem feladata, hogy az árpádsávos zászló jelentését fejtegesse.
Szűkebb témánk, a kommunikáció szempontjából viszont leszögezhetjük, hogy egy lobogó nem egyszerűen egy kommunikációs eszköz, hanem maga a LETISZTULT ÜZENET.

Megette a fene, hogyha nem az.

És hogy mi az a letisztult üzenet, amit megtestesí­t, azt nem a zászlóvivő dönti el, hanem az a közösség, amelyik előtt lobogtatja. Merthogy az axióma itt is érvényes, hogy tudniillik kettőn áll a vásár. A zászlónak az a feladata, hogy egybeforrassza a közösséget, mégpedig azáltal, hogy a tagjai azonosulnak a zászló letisztult, egyértelmű üzenetével. Vigyázat! Egybeforrasztani a közösséget vagy felforralni a kedélyeket két különböző dolog! A Szocialista Párt ominózus rendezvényén vélhetően az utóbbi történt…

Azonban vigyázó szemünket vessük inkább a zászlóvivő fiatalembernek a tévé-beszélgetésben megfigyelhető metakommunikációjára. Természetesen lényeges része ennek, hogy szükségesnek tartotta magával hozni a zászlót is. Kétségkí­vül látványos, demonstratí­v megnyilvánulás, viszont azzal, hogy a kamera felőli kezébe fogta, ziccer lehetőséget adott az adás rendezőjének olyan beállí­tásra, amelyben a fiatalember teljesen eltűnik a zászló mögött. (Például 2 perc 05 másodperctől tizenhét másodpercen keresztül Jakupcsek Gabriella egy árva zászlóhoz intézi szavait.) Ez persze technikai kérdés, és mondhatjuk azt is, hogy a Tv2 lehetett volna nagyvonalúbb a vendégével.
De az már nem az adásrendezőn és az operatőrön múlik, hogy az az ember, aki bal kezében egy lobogó rúdját szorongatja, ezzel valóban betölti-e azt a szerepet, amit a beszélgetés során igyekszik betölteni. ZÁSZLÓVIVŐnek lenni tudniillik csak egy szerep a sok közül. Hősünk ezen kí­vül feltehetőleg szerető gyermek, hűséges férj, példás családapa, kiváló kolléga és jó barát – ezek mind-mind különböző hétköznapi szerepek, hogy csak a legáltalánosabbakat emlí­tsem.

A zászlóvivői szerep legfontosabb ismérve a tökéletes azonosulás a zászló letisztult üzenetével. A zászlóvivői szerep nem más, mint a jelkép letisztult üzenetének emberi kiterjesztése. A közösség tagjai a jelkép üzenetével azonosult ember révén tudnak egységbe forrni.

Mármost ehhez képest a töredezett szövegmondás, a gyakori őzés, a végtelení­tett, tekervényes mondatok, illetve a mondatvégi letett pontok hiánya, továbbá a jellemzően oldalirányú fejmozgás, és a jobbra-balra cikázó tekintet éppenséggel olyan benyomást kelt, hogy a beszélő mintegy kihátrál a saját szavai mögül. Jellegzetes példája ennek a következő mondat (1.50-2.05 perc között):

“€žMhm… ez a zászló nem provokatí­v eszköz, ez egy nemzeti jelkép, tehát ööö… ööö hogyha valaki Magyarországon él, akkor ugyanúgy, ahogy a trikolórzászlót elfogadja, mint Magyarország zászlaját, ugyanúgy ezt a zászlót is… hm… el kell fogadnia…”€

A zászló: identitás és világnézet. Az egyik közösség azonosul vele, másik nem. Ez í­gy rendjén is van. De ha valaki olyan benyomást kelt, hogy nem tud teljesen azonosulni azzal az identitással és világnézettel, amelynek zászlaját lobogtatja, az ne lobogtasson.

Vagy a másik lehetőség: tanuljon meg kommunikálni.

Karsai József a mostani parlament egyik, ha nem a legkarakteresebb tagja. Oda kell figyelni rá. Karsai József tud valamit a kommunikációról is, és ezt nem kommunikációs tréningen tanulta. De talán éppen ezért érdemes közelebbről megvizsgálni, mi a titka.

Nyugati országokban már jó ideje egyetemeken taní­tják a forgatókönyv- és regényí­rás mesterségét. A történet, a sztori mágikus erővel hat a nézőire, hallgatóira, olvasóira. Gondoljunk bele, egyetlen nap alatt hány történettel találkozunk az újságokban, rádióban, tévében, filmeken, az interneten, és egyáltalán nem utolsósorban egymásközti beszélgetéseink során. Ezek a találkozások nem véletlenek: az embereknek szinte “€žzsigeri”€ igényük van a történetekre, mert az egyik legalapvetőbb kérdésre keresik bennük a választ: hogyan kell helyesen élni, hogyan kell EMBERNEK LENNI?

Robert McKee, az egyik legtekintélyesebb amerikai forgatókönyví­ró-iskola vezetője szerint minden történet lelke, leglényege valójában nem más, mint a valamilyen cél elérésére törekvő hős reményeinek, elvárásainak a szembesülése az objektí­v szükségszerűséggel. Mindannyian aszerint élünk és viselkedünk, amit igaznak hiszünk magunkról, a körülöttünk élő emberekről és a környezetünkről. De ez egy olyan igazság, amit nem tudhatunk abszolút módon. Csak igaznak hisszük. Ennek a hitnek nevében cselekszünk, és csak a cselekvés során fedezzük fel a szükségszerűséget – a szükségszerűség az, ami ténylegesen megtörténik cselekvésünk nyomán. És ez az igazság akkor – és csak akkor – ismerhető meg, amikor cselekszünk.

A külvilág szükségszerűségének és az emberi léleknek ezt a találkozását mindannyian naponta megéljük, ezért AZONOSULUNK a történet hősével, annak törekvéseivel, érzelmeivel, indulataival. A történetet figyelve módosul a nézők, hallgatók tudatállapota, és végső soron ez minden jó történet hatásának a titka. A jó történet az élet metaforája.

Mindez azért jutott eszembe Karsai József kapcsán, mert az ő kommunikációs hatásának titka ugyanaz, mint a jó történeté. Karsai persze nem járt forgatókönyví­ró iskolába – ő csak azt hozza, ami jön belőle “€žvon Haus aus”€.

Ezért aztán a Tv2 február 29-i Mokka adásában az első egy-két percben még nem találja a hangját, eszközeit, nem néz se a műsorvezetőre, se a kamerába, csak maga elé. Tétova, bizonytalan kezdése olyan, mint egy szárnyaszegett madár verdesése. Iratokat mutat a kamerának, mintha bizony a nézők egyetlen szót is el tudnának olvasni belőlük. Aztán egyszer csak felmutatja egy iskolai párosvécé fényképét, és ezzel a hangjára talál. Ahogy a hivatalok abszurditásáról és a politikustársak borní­rtságáról beszél, aminek az ő választókörzetében élő emberek az áldozatai (éspedig azért, mert ő a saját környezetének ismeretében a legjobb lelkiismerete szerint szavazott) – olyan eleven erővel süt belőle a hitetlenség, értetlenség és a dühös szenvedély, hogy nem lehet nem belegondolni abba, amit mond. Mutatja a penészes iskolafalat, és kiderül, hogy nyolcszázhetven iskola és önkormányzat kidobott összesen vagy három és fél milliárd(!) forintot pályázatí­rásra, tervre (nyilván futja nekik), miközben harminc iskola nyert pár száz milliót. (Vajon kik kaszáltak?)

A szenvedély hegyeket mozgat. Karsai József szubjektí­v, szenvedélyes hevülete is. A kérdés csak az, hogy mi kellene ahhoz, hogy az illetékes hegyek végre a HELYES irányba mozduljanak.

Az objektí­v szükségszerűség csak a borní­rtság lehet?