Az autórádióban hí­reket mondanak: “€žFigyelem! Az autósztrádán haladók nagyon vigyázzanak: egy őrült autós a forgalommal szemben száguldozik!”€
Mire az autós: “€žMi az, hogy EGY őrült? Nekem már legalább száz jött szembe!…”€

Ez a vicc jutott eszembe az MTV Az Este csütörtöki adását látva, ahol is az Internet-adó kapcsán ültek le egy asztalhoz Harsányi László, a Nemzeti Kulturális Alap elnöke és Christopher Mattheisen, a Magyar Telekom NYRT elnök-vezérigazgatója. Az ilyesféle tévévitáktól persze nem érdemes azt várni, hogy a nézők előtt élő adásban megoldják az adott problémát. De persze a felek kommunikációját megfigyelni nagyon is tanulságos.

Még akkor is, ha a versenyzők nem egyenlő feltételek mellett állnak rajthoz. Christopher Mattheisen ugyan valóban tárgyalóképesen, kitűnően beszél magyarul, de ez nem zárja ki azt, hogy időnként kénytelen keresgélni a megfelelő szót vagy kifejezést. Hogy nem az anyanyelvén beszél, az óhatatlanul némi hendikepet jelent. Mégis, a magyar nyelv kihí­vásai dacára, az állásfoglalása, a letisztult üzenete egyértelmű és világos:

“€žMi nem beszélünk az összegről, hanem az elvről. Az elv maga, az, hogy és kezdjük azzal, hogy beszélünk egy üzenetről. Az üzenet az rossz. Az elv az rossz, mert az sugározik, hogy az Internet egy olyan dolog, ami rá kell tenni valami adót, az valamiféle büntetés, az valami kezeljük ezt mint egy luxustárgy és ez nem luxus, ez már egy közmű.”€

A Nemzeti Kulturális Alap elnökének letisztult üzenetével viszont komoly bajok vannak, dacára annak, hogy Harsányi László anyanyelvi szinten beszéli a magyart:

“€ž20-50 Ft havi többletköltségért, amit az előfizető fizet, el lehetne mondani és ez nagyon jó üzenet lenne, hogy továbbra is ingyen lehet letölteni zenét, továbbra is ingyen lehet letölteni filmet, továbbra is jelentős kulturális tartalom lesz ezeken a felületeken, tehát itt abszolút, itt ez egy félreértés, a rossz üzenetet szerintem a cégek sugározzák, szerintem nagyon rosszul teszik.”€

Az elemi logika szabályai szerint: ahol többletköltség van, ott van alapköltség is, és ahol bármilyen költség is van, ott nem beszélhetünk ingyenességről. Harsányi legbelül talán maga is érzi, hogy valami nem stimmel, de a megoldást az előremenekülésben látja. Miközben jóindulatúan ajánlgatja vitapartnereinek, hogy fordí­tsanak a nézőpontjukon, aközben egy pillanatra sem gondolkozik el azon, hogy az ellenkező véleményeknek mi lehet az alapja:

“€ž…ez számomra teljesen érthetetlen, a gazdasági tárca a kormánydöntés után ellenkezik, ami hihetetlen, ilyen a magyar államigazgatásban még nem fordult elő.”€

Még egy aranyos “€žfreudi”€ elszólása is arra utal, hogy az önellentmondás elől a homokba dugja a fejét:

Műsorvezető: – Egyébként NEM LÁT OTT ELLENTMONDÁST, hogy korábban azt mondták, hogy a digitális társadalmat épí­teni kell és minden lehetséges módon támogatni, most viszont kivetnek egy pluszterhet?
H.L.: – Nem. NEM LÁTOK TÁMOGATÁST. Minden kutatás arra mutat, hogy a magyar társadalom nem ár érzékeny ebben, nagyon kis százaléka az, amelyik az ár miatt nem hajlandó Internetezni, attitűd problémák vannak, mi ezt tudnánk csökkenteni.

Nem tudom, hogyan kutatták a társadalom ár-érzékenységét ebben a kérdésben (én semmit nem vettem észre belőle), mindenesetre akár megadóztatják az internetet, akár nem, a magyar abszurd él és virul. Az illetékesek már lázas munkával készí­tik elő a NYAKKENDŐ-ADӓ bevezetését is.

És ez nem vicc…

Ha Kleopátra orra görbe lett volna, akkor másként alakul a történelem – vallja egy vulgár-historizáló nézet. Hát nem tudom. Azt gondolom viszont, hogy a kommunikáció stí­lusa befolyásolhatja ugyan egy-egy esemény kimenetelét, de azért a történelem kerekét az sem fordí­tja meg. Mindez arról jutott eszembe, hogy az MTV április tizenötödiki Az Este műsorában Békesi László volt a vendég.

Békesi kötetlen, változatos irányú fejmozgása és  széles beszéddallam-sávja oldott magabiztosságot tükröz. Igaz, erre néha egy kis jobbra-balra forgással rálapátol, de ez nem feltűnő

Ami viszont feltűnő: Békesi nemcsak egy-egy mondat legvégén teszi le a pontot, hanem összetett mondatok esetében nagyon gyakran a belső tagmondatok végén is. Az egész beszélgetésből tisztán tizenkét percet beszél, és ezalatt hetvenkilenc pontot tesz le, vagyis átlagosan kilenc másodpercenként egyet-egyet.

Csakhogy a beszélgetés második felében van néhány “€žvégtelení­tett”€ mondat is, ami azt jelenti, hogy a beszélgetés első felében a pontletevés gyakorisága még nagyobb. Minthogy a letett pont a céltudatosság egyik legfontosabb mutatója, ezért a benyomás még a laikusok számára is az, hogy ez az ember NAGYON TUDJA, hogy mit akar mondani, és azt el is mondja.

A másik fontos tényező: Békesi ugyan alapjáraton sok szemkontaktust tart a műsorvezetővel, ám éppen a letett pontok mintegy nyolcvan(!) százalékánál félrenéz pár pillanatra. Ez az adott kontextusban egyértelműen annak a jele, hogy ezeken a helyeken a letett pont ellenére nem akarja átengedni a beszélgetés irányí­tását a műsorvezetőnek, mert  még nem ért a gondolatsor végére. És valóban: Krizsó Szilviának (aki pedig ugyancsak határozott műsorvezető) volt egy pár sikertelen közbekérdezési kí­sérlete. í–sszegezve: BL sokkal eltökéltebben céltudatos, mint amennyire nyitott beszélgetőpartnere közbevetéseire.

Az persze egyáltalán nem baj, ha egy pénzügyi szakember nagyon tudja, hogy hová akar kilyukadni. A fenti metakommunikációs megfigyelések viszont talán érthetővé tesznek valamit, ami “€žma már történelem”€ (majdnem…).

Az 1994-ben hatalomra jutott Horn-kormánynak Békesi volt az első pénzügyminisztere. Az ország gazdasága akkoriban is éppen a szakadék szélén táncolt – a rendszerváltás eufóriája már elmúlt, az előző rendszer által örökül hagyott csődtömeg nagy részét viszont 1990 és 94 között nem sikerült megszüntetni. Nyilvánvaló volt, hogy az új kormánynak lépni kell, és Békesi minden erejével és szakértelmével a “€žmegszorí­tásokat”€ sürgette. A miniszterelnök azonban ódzkodott a népszerűtlen intézkedések meghozatalától – közte és minisztere között egyre nőtt a feszültség.

Mármost pénzügyi szakemberek és politikai elemzők nyilván részletesen fel tudnák idézni, hogy milyen eltérések voltak Békesi László és Bokros Lajos gazdaság-szanálási elképzelései között. í‰n magam csak arra emlékszem, hogy a különbségek nem voltak egetverően nagyok – a megoldást lényegében mindketten ugyanott keresték. Vagyis úgy tűnik: annak, hogy a miniszterelnök végül is menesztette Békesit, és zöld utat adott a “€Bokros-csomagnak”€, igazából nem szakmai okai voltak.

S ha ez í­gy van, akkor az is bőven benne van a lehetőségek széles tárházában, hogy a minisztercsere oka Békesi illetve Bokros eltérő kommunikációs stí­lusa volt.

Talán Horn (aki maga sem volt könnyű helyzetben) nehezen viselte Békesi pattogós és szenvedélyesen céltudatos megnyilatkozásait, és jobban í­nyére volt Bokros látszólag álmosabb és szelí­debb stí­lusa (ami mögött egyébként ugyanolyan konok szakmai következetesség volt…).

Lehet, hogy BL sűrűn és pregnánsan letett pontjai, és mondatvégi szemkontatus-törései okozták, hogy ma nem a “€žBékesi-csomag”€, hanem a “€žBokros-csomag”€ a bűnbak és a hivatkozási alap.

Persze lehet, hogy Békesi ezt nem is bánja…

Az Á la Carte a Magyar Televí­zió egyik (ha nem a legjobb) műsora. Különböző világnézetű, de alapjáraton intelligens emberek fehér asztal mellett beszélgetnek az életről, a világ dolgairól. A társaságban szellemi környezetünket szennyező sztárocskák és celebecskék még nyomelemekben sem fordulnak elő, a jelenlévők viszont többnyire érdekes és fontos dolgokat mondanak el, még hozzá többnyire olyan egyszerűen, hogy Sári néni is megérti.

A legutóbbi műsorban az asztal körül ülők között volt ügyvéd, szí­nész, rádiós újságí­ró, énekesnő, orvos/jazz-zongorista, és Cseh László úszó világbajnok. Vagyis a vendégek túlnyomó többsége hivatásszerűen szólal meg a nyilvánosság előtt, ennek megfelelő slágfertig beszédkészséggel (az orvos/jazz-zongorista is kifejezetten jól bánik a szóval). Az egyik résztvevő (nevét most borí­tsa jótékony homály) némileg át is esett a ló másik oldalára: öntetszelgő élvezettel csillogtatta különlegesen virtuóz technikai eszközeit a többiek előtt, ami csak azért volt kicsit kí­nos, mert AMIT mondott, az a felvonultatott kommunikációs arzenál dacára… khm… kissé közhelyes benyomást keltett.

Cseh Laci ebben a társaságban kakukktojás volt. A műsor nagy részében csak ült csendben és nézett, hallgatta az okosságokat, kicsit csodálkozó szemekkel, mint aki azt kérdezi: “€žHogy kerülök én ide?”€.

Amikor a műsorvezető tapintatos nyomására mégis meg kellett szólalnia, rögtön kiderült, hogy ő nem a szavak embere. Erre utal a lusta artikulációval párosuló lassú beszédtempója, amit némi pöszeség “€žszí­nesí­t”€. A tény, hogy ő volt a társaság benjáminja (évtizedekkel voltak idősebbek a többiek) nyilván közrejátszott abban, hogy alapvetően oldalirányú fejmozgása még akkor is némi bizonytalanságra és szubmisszivitásra utalt, amikor arról beszélt, amihez csak ő értett a jelenlevők közül. Márpedig az úszáshoz igazán ért. Meg is lepett, amikor egy közbekérdezésre váratlanul élesen csattant fel:

“€ž…: Miért? A forduló az nem csak egy fal?
CSL: NEM!!!”€

A műsor katartikus pillanatait mégis ő adta.

A kulcsüzenet egy kicsit tekervényes, nincs lent igazán a pont, a tekintet is az abroszon vándorol ide-oda. Mégis, itt a hivatásos kommunikátorok körében, az oldott virtuozitással, profi módon elővezetett gondolatok között, már csak a kontraszt miatt is, ez a félszeg, technikailag kissé elmaszatolt üzenet szinte robbant.

Cseh László nem a szavak embere. Mondhatnám, hogy nem ezért szeretjük – de nem mondom.

Mert ezért is szeretjük.

A mellékelt videót a You Tube-on Barack Obama eddigi legjobb beszédeként tették közzé.

Ellenfelei, elsősorban Hillary Clinton azzal vádolják Obamát (nem minden gúny nélkül), hogy naí­v lózungokkal operál, és azt próbálja elhitetni a választópolgárokkal: csak hinni kell, csak remélni kell, és mintegy varázspálcaintésre a bajok megszűnnek, a problémák megoldódnak, és itt lesz a Kánaán. Hillary a saját tapasztaltságát állí­tja szembe az “€žüres, nagy szavakkal” – ő tudja, mitől döglik a légy, ő tudja, hogyan működnek a dolgok, és ő már “€žharcedzett”€: lám, Tuzlában is golyózáporral fogadták, és most mégis itt van. Kár, hogy volt first lady olyan sokat tapasztalt, hogy már nem is emlékszik pontosan, mit is tapasztalt. Például, hogy Tuzlában virággal és kisgyerekekkel fogadták. A hí­rnév átka, hogy erről videó-felvételek is készültek…

Kommunikációs szempontból magasiskola, amit Obama ebben a beszédben produkál. Obama ebben a beszédében megmutatja, mit jelentenek a szavak, ha van mögöttük fedezet. Mit jelent az, ha valaki valóban azonosul a saját szavaival. Milyen ereje van annak, ha egy szónok a naiv közhellyé koptatott nagy szavak mögött ott van teljes személyiségével. Ha a metakommunikáció kongruens a kimondott szavakkal.

A metakommunikáció viszonyulást fogalmaz meg. A beszélő a metakommunikációjával azt fogalmazza meg, hogyan viszonyul a környezetéhez, a hallgatóságához, a kommunikációs partnereihez – ÉS A SAJÁT SZAVAIHOZ. Tud-e azonosulni velük, vagy – tudatosan vagy tudattalanul – eltávolí­tja magától őket.

A pár nappal ezelőtti bejegyzésünkben Eliot Spitzer volt New York-i kormányzó megnyilvánulását elemeztük, amint papí­rjába bújva röcögtette-pufogtatta a frázisokat, és nem mert a hallgatóság szemébe nézni. Obama papí­r nélkül beszél. Miközben nyilván felkészült a mondanivalójával, mer időnként szinte kilométeresnek tűnő szünetet is tartani – a benyomás az, hogy a gondolatok itt és most születnek (újra). A felvételen nem látjuk a hallgatóságot, de abból, ahogy a szónok testiránya lényegében folyamatosan előre irányul, feje és nézésiránya azonban jobba-balra 180 fokos szögben svenkel, érezhető, hogy a terem kifejezetten széles, és ebben a térben tekintetével, kisugárzásával mindenkit megragad.

Maga a beszéd – himnusz a kommunikációról. Ki meri azt mondani, hogy a szavak nem számí­tanak? Persze, a szó nem elég, tettek is kellenek. De a tettekhez mi adja az inspirációt? Mi adja a hitet? Mi adja a reményt? Mi az, hogy hit?? Mi az, hogy remény??? “€žCsak”€ szavak?

Obamának is vannak tapasztalatai. Tud cselekedni is – ha kell a legnehezebb terepen is. Eddigi élettörténete, ha úgy tetszik, maga az “€žamerikai álom”€. Tud bánni a szavakkal, inspirálni, mozgósí­tani tudja az embereket. És méghozzá nem ám naiv kiscserkész lelkesedéssel, hanem vérprofi módon. “€žAnd democrats: this is our moment” – innentől kezdve “€žfinálészag úszik a levegőben”€: az utolsó egy perc hatalmas szónoki tüzijáték, amely rakétáival eufóriába ragadja az embereket. És utána – miközben az egész terem tombol – Obama nyugodtan, elégedetten áll, nem is liheg. Hiszen csak azt mondta el, amit el kellett mondania, arra pedig nem kellett rátenni még egy lapáttal.

A közönség reagálásából hallani lehet, hogy amit Obama megfogalmazott számukra, arra úgy vágynak, mint egy falat kenyérre. Hinni abban, hogy a politika végső értelme az, hogy élhetőbb, emberibb legyen az ország élete. (Van-e ma Magyarországon olyan politikus, aki hitet tud adni?)

ELÉGSɉGES feltétel ez ahhoz hogy Barack Obama az Amerikai Egyesült íllamok elnöke legyen? Nem tudom.

De SZܜKSɉGES feltétel.