E sorok í­rásakor egyelőre nem tudni, ki volt az a fiatalember, aki tojásokkal dobálta meg Steve Ballmert, a Microsoft vezérigazgatóját május 19-én hétfőn, a Budapesti Corvinus Egyetemen előadása kezdetén. Mindenesetre kommunikációs szempontból az esetnek vannak megszí­vlelendő tanulságai. Elsősorban azért, mert a konkrét történetben a tojásdobáló fiatalember vert seregként távozott a helyszí­nről, Ballmer pedig jól jött ki a szituációból.

Tojással alapvetően magas státuszú személyt szokás megdobni, pontosan abból a célból, hogy az illetőt az elegáns ruháján végigfolyó sárga trutymó nevetségessé tegye és megfossza magas státuszától, és ezáltal megfutamí­tsa az illetőt. Az emelvény fedezéke mögé rejtőzés kétségtelenül csökkentett valamit Ballmer státuszán, de ez alapvetően nem veszélyeztette a tekintélyét – elvégre ennyi jár a jogos önvédelemnek. Dobálózó fiatalemberünk viszont alapvetően elbaltázta a dolgot azzal, hogy nem célzott pontosan. Suta dobó-mozdulatából látszott, hogy nem egy gyakorlott tojáshají­tó bajnok.

A másik alapvető tévedése az volt, hogy a dobálást egy anyagi követeléssel kapcsolta össze. Ha anyagi követelésünk van valakivel szemben, akkor addig ne akarjuk megfutamí­tani az illetőt, amí­g le nem perkálta nekünk a kérdéses összeget – még képes engedni a kényszernek és fizetés előtt távozik…

A fiatalember maga is érezte, hogy valami nem jött össze: a harmadik tojás után pontosan úgy állt ott, mint aki “€žellőtte a puskaporát”€. A tojás elfogyott, Ballmerhez egyéb mondanivalója már nem volt, és a jelek szerint a közönséget sem akarta meggyőzni az igazáról – kérdés ezek után, hogy ő maga mennyire volt meggyőződve róla… Helyzetét még az menthette volna meg, ha legalább fél tucat biztonsági ember vetette volna rá magát, leteperte majd elhurcolta volna, ilyenformán mártí­rglóriát vonva a feje köré. Sajnos az amerikai karvalytőke még ezt a szí­vességet sem tette meg neki, í­gy aztán a távozásra szóló, viszonylag udvarias felszólí­tásra saját magától volt kénytelen elkotródni.

“€žSokat fog még fizetni ez az ország, hogy ez az ember itt fog… izé, itt parádézik” – Akárcsak egy célba talált tojás, ez a mondat is lehetett volna egy letisztult üzenet (persze az “€™iz销™ nélkül), ha az egész terem hallgatóságának cí­mezte volna. Ám í­gy az orra alatt eldünnyögve ez az üzenet is csütörtököt mondott.

Steve Ballmert viszont a fiatalember távozása után egyből humorral tudta oldani a helyzetet. JELEN volt.

íšgyhogy azt veszem észre, olyan vagyok, mint Móricka, akinek mindenről ugyanaz jut az eszébe. De hát ennek az esetnek is az a tanulsága, hogy ha le akarjuk győzni az amerikai tőkét, akkor először tanuljunk meg kommunikálni.

Az MTV május 15-i Á la Carte műsorából való a mai videó-idézetünk.

Szombathy Pál a bevezető kérdésben arról beszélt, hogy ennél a vacsoraasztalnál visszatérően szokás szapulni a politikát, a politikusi elit merevségét és szakszerűtlenségét. De vajon a most az asztalnál ülő közszereplők (művészek, tudósok, sportolók) milyen felelősséget éreznek személyesen annak a minőségéért, amit közéletnek szoktunk nevezni? A zenész Gerendás Péter válaszához igazából nem sokat lehet hozzátenni.

Okoskodhatunk persze, hogy e-mailben könnyebb az ilyesféle párbeszédet kialakí­tani (lám, az internet áldása…), mint élőszóban, közvetlenül szemben a másikkal, miközben adrenalin-szintünk a fellegekben jár. Csakhogy a lényeg a szemléletmódban és az ebből következő párbeszéd kialakí­tásában van.

Nem csak másokon látom, hanem időnként magamat is rajtakapom azon (utólag), hogy egy nehéz helyzettel szembesülve elfelejtem föltenni magamnak a kérdést: “€™Most KIFOGÁST keresel, vagy LEHETŐSÉGET?”€™

Intézetünknek az a hivatása, hogy mindazoknak, akik hozzánk fordulnak, eszközöket adjunk a kezébe ahhoz, hogy eredményesebbek, hatékonyabbak legyenek a másokkal való kommunikációban. És hisszük, hogy az a valóban eredményes és hatékony kommunikáció, ami a kölcsönös tiszteleten alapul. Ugyanakkor nem gondoljuk, hogy egyedül a mi kiváltságunk, hogy osszuk az észt.

Gerendás egy konkrét helyzetben látta meg azt a lehetőséget, ami mellett a legtöbbünk elment volna. Kérünk, Nyájas Olvasó, ha van ehhez hasonló személyes történeted, oszd meg velünk ezen a portálon (info@barra.hu). Szeretnénk minél több, Gerendás Péteréhez hasonló történetet közkinccsé tenni, mert ezek azt az igazságot teszik kézzelfoghatóvá, amit Mahatma Gandhi í­gy fogalmazott meg:

TE MAGAD LÉGY A VÁLTOZÁS, AMIT A VILÁGBAN LÁTNI SZERETNɉL

Szabó Máté kommunikációját még tavaly júniusban elemeztük, amikor a köztársasági elnök ombudsmannak jelölte. A jelölt akkor (a magyar politikai élet kacifántos sajátosságai miatt) pár hónap haladékot kapott hivatalba lépéséig, és mi az elemzésünk végén azt javasoltuk, hogy ezt az időt használja ki kommunikációjának javí­tására.

Nem tudom, hogy a mi tanácsunkat fogadta-e meg, vagy egyéb tényezők játszottak közre, mindenesetre tény, hogy az akkori megnyilatkozás és a mostani között ég és föld a különbség. Persze a szituáció is más: SZM akkor még csak jelölt volt, és éppen abban az időben kezdett világossá válni, hogy akit a köztársasági elnök a pártokkal való egyeztetés nélkül jelöl, az jobb ha nem vesz mérget a megválasztására. Mindegy, a lényeg, hogy most sokkal inkább oda lehet figyelni szavára.

A tavalyi interjúban jószerivel egyetlen mondat végén sem tette le a pontot. A test iránya még véletlenül sem fordult a műsorvezető felé, tekintete összevissza kalandozott, mindenesetre nem nagyon nézett beszélgetőtársára, vagy ha mégis, akkor csak úgy a szeme sarkából sandí­tott rá. Ahogy a karosszékében ide-oda forgolódott, olyan benyomást keltett, mint aki felmond egy bemagolt leckét, de már alig várja, hogy menekülhessen a helyzetből.

Ehhez képest most jó volt látni, hogy azonosul is azzal, amit mond. Az oldottabb jelenlét megteremtésében nagy szerepet játszott, hogy mindjárt a beszélgetés elején sikerült célirányos fizikai cselekvéssel (a képek megmutatásával) kilazí­tani az izmait, ugyanakkor a kép tartalmának szavakba öntése konkréttá és kézzelfoghatóvá tette a témát. Az is segí­tette Szabót, hogy a TV2 bárszék-szerű ülőalkalmatosságán nem lehet hátradőlni – a vendégek csak az asztalra vagy a saját térdükre támaszkodhatnak, ami egy aktí­vabb testtartást, következésképen a beszélgetőpartnerrel aktí­vabb kapcsolatot eredményez. (A tavalyi beszélgetésben, ahogy a karosszékben hátradőlt, SZM szinte kihátrált a dialógusból.)

A mondatvégi pont letétele ugyan még most is jelent némi kihí­vást az ombudsman számára, de a mondatok érezhetően rövidebbek, és egy-két különösen fontos gondolat jelentőségét most sikerült a letett ponttal is kiemelni. És ha a szem a lélek tükre, akkor SZM most sokkal több bepillantást enged a lelkébe. Bár még most is előfordul, hogy időnként a szeme sarkából sandí­t a műsorvezetőre, de már nem ez a jellemző. Viszont nagyon sokszor megvan a mondatvégi szemkontaktus, ami egyértelmű jele a partnerre való nyitottságnak. Ebből következően (meg valószí­nűleg azért is, mert a téma a gyerekekről szólt, és Azurák Csaba jó érzékkel hozott be személyes gondolatokat is) az egész beszélgetés “€žjól fogyaszthat󔀝-ra sikeredett.

Szabó Máté tavaly még kifejezetten hangsúlyozta, hogy ő elméleti szakember, aki idegenül forog a nagynyilvánosság előtt, és megjelenése, öltözködése is ezt erősí­tette. Mostani “€žtrendi”€ rózsaszí­nű inge és nyakkendője látványos része az immár oldottabb megnyilvánulásának. Bár nem vagyok meggyőződve arról, hogy éppen ez lenne az ő igazi stí­lusa, de a törekvést mindenképpen értékelnünk kell. És ha Szabó Máté valóban úgy gondolja, hogy a metakommunikációs megnyilvánulások, köztük az öltözködés igenis befolyásolják állampolgári jogaink képviseletének eredményességét, akkor a látottak alapján azt gondolom, hogy jó irányba indult el.

De a célig még pár kilométer hátravan.

Lehet-e rossz kérdésre jól válaszolni?

“€žAmikor beszél – például most “€“, akkor csak úgy beszél, vagy gondolkozik előtte? Minden szó előtt?“€

Valljuk be, Winkler Nóra kérdése abban a formában, ahogy az MTV április 21-i Kultúrház cí­mű műsorában előszörre, spontán módon elhangzott, egyszerűen hülyeség volt. De legalábbis paradoxon.

Ez a kérdés ugyanis egyrészt fölveti azt a kérdést, hogy a kulturális magazinműsor műsorvezetője vajon gondolkozott-e, mielőtt komoly arccal föltette a kérdést. Másrészt olyan valakinek teszi föl ezt a kérdést, aki – szellemi foglalkozású lévén – alapjáraton abból él, hogy gondolkozik. Ez a dolga. Más kérdés, hogy Esterházy Péter nem “€žszavanként gondolkozik”€ (amire a rossz kérdés utalni akart), hanem egy KEREK GONDOLATRA (már ha van ilyen) KEREK GONDOLATTAL VÁLASZOL. Neki szokott ilyenje lenni. És ráadásul még eleganciája is van.

EP: “€žHát úgy mondanám, hogy ha ez kérdésként merül föl, akkor nyilván nem gondolkoztam eleget.

Ennek a műsornak a férfi műsorvendégekkel folytatott intellektuális beszélgetéseiben Winkler Nóra természetes eszközként él a nőiesség “€žfegyverével”€, és ez okvetlenül jó dolog, én mindenesetre dí­jazom. Esterházy válaszára reagálva a “€žNeeeeeeeem! Ezt ezt ezt ezt ezt nem fogadom el válasznak“€ dallama olyan, hogy arra minden rendes férfiember megbocsát. Ebben az esetben is ez a női kacérság volt az, ami alkalmat adott Esterházynak, hogy gáláns legyen, és adjon még egy esélyt a műsorvezetőnek: “€žMi a kérdés?“€.

Második nekifutásra a kérdés formailag már nem otromba. Tartalmilag ugyan még mindig nem tudom eldönteni, vajon komolyan gondolja-e, hogy egy gondolat csak csereszabatos szavak sorba rakásából áll – de üsse kő, ennyi műsorvezetői provokáció belefér.

Paradox kérdésre Esterházy paradoxonnal válaszol:

EP: “€žNekem arra van jogosí­tványom, hogy jól tudok í­rni. De a ma í­rója állandóan ilyen helyzetekbe kerül… úgy értem, hogy ez nekem nem munkaköri kötelességem, hogy itt jól beszéljek. Tehát hogy a “€™szerző bejön, és jókat mond”€™ – ezt nem… ezt nem kéne tudnom. Ettől még lehetnék… hát ettől még intelligens is lehetnék.“€

Persze, hogy azért érdemes Esterházyt meghí­vni a műsorba, mert bár nem munkaköri kötelessége, mégis jókat mond. Paradox módon még csacsi kérdésekre is. De azért ez a kis epizód fölkelthetné az igényt a gondolkozásra a kérdések előtt is…