Kitől származik az alábbi bölcsesség?

“€žA FEDDHETETLEN EMBER AKKOR IS TISZTESSÉGESEN CSELEKSZIK, HA TUDATÁBAN VAN ANNAK, HOGY EZT SENKI SEM FOGJA MEGTUDNI.”€

Aki véletlenül nem tudja, az ne is találgasson: a fenti gondolat Oprah Winfrey-től, az amerikai televí­ziózás koronázatlan királynőjétől, a világ talán legbefolyásosabb asszonyától származik. Mit mondjak, nem éppen látványos kommunikációra serkent vele Oprah, miközben ő maga világbajnok kommunikátor, amint azt videó-mellékletünk szerint a Stanford Egyetem minapi doktoravatóján elmondott beszéde is tanúsí­tja.

Mellőzném ehelyütt annak ecsetelését, mennyire birtokában van kifejezőeszközeinek (vagyis saját magának), hogy megfér nála egymás mellett a humor és a szenvedély, és mennyire jelen tud lenni itt, a campus közegében is. Ezek evidenciák.

Ami az evidenciákon túl van: Oprah élettörténete, ami még a fenti mondást is hitelesí­ti. Az első és egyetlen fekete (ráadásul nő!) aki a maga erejéből lett milliárdos, össze sem házasodott tinédzserek gyermekeként született a Mississippiben lévő Kosciuskóban. Eleinte nagyanyja nevelte. Hároméves korában már tudott olvasni és a templomban a Bibliából idézett. Hatévesen aztán az anyjához került Milwaukee fekete gettójába, ahol több férfi családtagja is molesztálta. Tizennégy évesen szült egy fiút, aki azonban néhány hónapos korában meghalt. Ekkor Nashville-ben élő apjához került, aki látta tehetségét, és igyekezett megadni neki a lehetőséget a tanulásra. Mintadiákként végzett a középiskolában, majd ösztöndí­jat kapott a Tennessee íllami Egyetemre. Tizennyolc éves korában megválasztották az állam fekete szépség-királynőjének. Helyi rádiós műsorvezetőként kezdte, hamar átkerült a televí­zióhoz, és néhány év alatt fogalommá vált. A bulvár talk-show műfaját tökélyre fejlesztette – egyéni sorsokat mutat be, rendkí­vüli élethelyzeteket és közérdeklődésre számot tartó témákat. Kérdezőként kemény, ugyanakkor együtt érző és empatikus. Beszélgetőpartnere történetét nem egyszer maga is megkönnyezi, és ezzel olyasmit is előcsal interjúalanyából, amit az sosem akart volna ország-világ előtt elmondani. Számos jótékony akciójáról ehelyütt azért nem számolunk be, mert mint azt tőle magától tudjuk: A feddhetetlen ember akkor is tisztességesen cselekszik, ha tudatában van annak, hogy ezt senki nem fogja megtudni.

Oprah Winfrey mondásáról óhatatlanul eszünkbe jut egy magyar politikus asszony aranyköpése: “€žNem elég tisztességesnek lenni, annak is kell látszani” – parafrázisaival együtt talán ezt idézik ma a legtöbbet a mai magyar közéletben. Annyira beült már a tudatunkba ez a bölcsesség, hogy nem ártana már kirobbantani onnan.

Vagy legalábbis -€“ látva a honi gyakorlatot – megváltoztatni a hangsúlyt, és megfordí­tani a fontossági sorrendet: nem elég tisztességesnek látszani, annak is kell lenni. Tudniillik a mindenható kommunikáció bűvöletében, a “€™profi”€™ látszatra való törekvésben sokan látszani akarnak, anélkül, hogy lennének. í‰ppen csak arról feledkeznek meg, hogy a valódi professzionalitás nem létezik HITELESSɉG nélkül.

Azt pedig elsősorban a LÉTEZÉS adja meg…

Mi volt előbb: a tyúk vagy a tojás?

Soros György azért mosolygós és nyitott, mert egy alapvetően sikeres ember “€“ vagyis minden OKA megvan rá? Vagy fordí­tva: azért lett sikeres, mert alapvetően mosolygós és nyitott természete, továbbá az, hogy beszélgetőpartnerének maximálisan megadja a tiszteletet és főleg a figyelmet: a CÉL-orientáltságából fakadt? A kérdés egyáltalán nem gumicsont-csócsálgatás uborkaszezon idején.

í‰ppen tegnap láthattuk a török futballválogatott legújabb elképesztő húzását: gólnélküli 119 perc után a kétszer tizenöt perces hosszabbí­tás utolsó percében kapnak egy gólt, mindenki elkönyvelte, hogy kész, vége: a horvátok jutnak tovább, mire a mérkőzés 122. percében Semih valahogyan bevarázsolta a horvát kapuba a labdát. Jöhettek a tizenegyesek “€“ a törökök előző meccseivel együtt ez mára már futball-történelem. Viszont (meta)kommunikációs szempontból lenyűgöző volt, amit a török szövetségi kapitány a mérkőzés lefújása után, a tizenegyesek előtt művelt. Mí­g Slaven Bilic, aki két perce még a mennyekben érezhette magát, most szárnyaszegett madárként ténfergett a horvát játékosok között, és látszott, hogy nem nagyon tud mit mondani nekik, addig Fatih Terim azért nem mondott semmit az övéinek, mert ő már győztesnek érezte magát és akként is viselkedett: lelkesen csapkodta játékosai hátát, és égbe emelt karokkal integetett a török szurkolóknak. Aki ránézett, az tudta: ezt a meccset a törökök már megnyerték. És tényleg: nemcsak a török játékosok hitték el neki, hanem még a horvátok is “€“ két büntetőt is mellérúgtak, egyet pedig Rüstü védett ki.

Ami Soros Györgyöt illeti: lehet őt tisztelni, vagy lehet rá fröcsögni irigységből, de ami összeköti őt a török válogatottal, az a szerencsére való képesség “€“ a pszichológiában ezt az adottságot SZERENDIPITÁS-nak nevezik. Működésének az alapja az, hogy életünk minden percében információk ezrei bombáznak bennünket, ám ennek az infó-özönnek csak egy-két ezreléke jut el a tudatunkig. Viszont hogy melyik lesz az az egy-két ezrelék, az nem a véletlen műve “€“ aki lelki-pszichikai antennáit a pozití­v dolgokra irányí­tja, és aszerint is viselkedik, az a kedvező lehetőségeket fogja észrevenni, vagyis “€™szerencsés”€™ lesz. Ugyanez pepitában: a negatí­v beállí­tottságú ember nagy eséllyel kapja ki a szerencsétlen lehetőségeket, amikbe aztán tudatosan (!) jól bele is ássa magát “€“ szegény embert még az ág is húzza.

A szerendipitás fogalma hiányzik a magyar emberek szótárából, következésképpen a tudatából. Ez csak azért sajnálatos, mert én azt tapasztaltam, hogy miután megismerkedtem ezzel a fogalommal, a rákövetkező pár hétben több apró szerencsés véletlen is történt velem. Mintha ennek a furcsa szónak már az ismerete is más mederbe terelt volna az életemet. Amerikában az emberek szótárában és tudatában ott van a szerendipitás “€“ és bár nem habostorta az élet, de mintha a dolgok kicsit mégis másként működnének arrafelé.

Soros emelt fővel, fölhúzott szemöldökkel, mosolyogva figyel Balóra, és látható élvezettel magyarázza neki a világgazdasági tendenciákat. Dollár-árfolyam és energiaválság, recesszió és befektetési hozam, olajárrobbanás és éghajlatváltozás – neki ezek a fogalmak személyes ismerősei, bizalmas viszonyban van velük. Nincs kiszolgáltatva nekik. Ki kéne próbálni, hogy tömegméretben alkalmazva életszemléletét, lehetne-e fordí­tani az ország helyzetén.

Münchausen báró saját hajánál fogva húzta ki magát a mocsárból (lovastul). A törökök meg az utolsó utáni percben is megfordí­tják a meccset.

Mi jöhet még?

Nézve az Eb meccseit arra jutottam, hogy az itthoni közéleti vitáknak talán jót tenne, ha a labdarúgás szabályai szerint rendeznék. (Lehet, hogy ebben az esetben Orbán Viktornak könnyebb dolga lenne, de most nem róla akarok í­rni.)

A fociban a vita arról szól, hogy a két csapat (és persze akkor már a mögöttük álló szurkolótábor) közül melyik a jobb. A fociban az a jó, hogy gólokra játsszák. Egy gól egyértelmű, meglehetősen erős érv annak alátámasztására, hogy “€žX csapat a király”€. Az ilyen érvet rendszerint a másik csapat és szurkolótábora is tudomásul szokta venni.

Természetesen X csapat propozí­cióját (“€žX csapat a király”€) Y csapat és szurkolótábora vitathatja, kritikának vetheti alá, és ellenérvekkel bizonyí­thatja a saját állí­tását, mely szerint “€žY csapat a király”€. Az ellenérveket, vagy X csapat állí­tásának kritikáját ugyancsak gólokban fogalmazzák meg. A cáfolat akkor eredményes, ha Y-ék több gólt rúgnak, mint X-ék.

A fenti képlet olyan kristálytiszta, mint egy racionális (vagy tudományos) vitáé. A valóságban persze egyéb vitatí­pusok is szí­nesí­tik a képet. A focimeccs a törvényszéki tárgyalásokhoz is hasonlí­tható “€“ nem elsősorban azért, mert a rivalizálás eldöntésére dramaturgiai szabályok szerint megengedett eszközöket használ fel, hanem mert még az Eb gyakorlata is azt mutatja, hogy a cél eléréséhez szükség van a semleges fél (a bí­ró) jóindulatának elnyerésére.

Még a legrangosabb nemzetközi labdarúgó tornák sem nélkülözik a veszekedés, mint vitatí­pus időnkénti megnyilvánulásait, hiszen a vita keltette érzelmi feszültséget a játékosok néha a másik személy elleni támadásban próbálják levezetni, megpróbálják a partnert kikészí­teni “€“ lásd Zinedine Zidane fejesét Materazzival szemben a 2006-os vb döntőjében. (Zidane talán levezette az indulatát, de nem nyerte el a bí­ró jóindulatát, í­gy aztán itt is a racionális érvek, vagyis a gólok döntöttek.)

És persze a nemzeti bajnokságokban időnként elő szokott fordulni a vita üzleti tárgyalás alapján történő megoldása is, ahol az érdekütközést alkudozás során a felek számára elfogadható kompromisszummal oldják fel “€“ magyarán megbundázzák a meccset.

Ezzel együtt a június tizenharmadiki Eb-meccseken volt (legalább) két olyan mozzanat, amely “€ža foci mint racionális vita”€ olyan tisztán nyilvánult meg, hogy a fentebb felsorolt maszatolási lehetőségeknek esélyük sem volt. Az egyik az Olaszország “€“ Románia mérkőzés nyolcvanadik percében történt, amikor a bí­ró tizenegyest í­télt a románok javára, Niculae állí­tólagos lerántása miatt az olasz kapu előtt. Visszanézve a lassí­tást, háááát… nem minősí­tem a bí­rót. Szegény olaszok is csak hüledeztek, de ilyen helyzetben leállni vitatkozni a bí­róval “€“ ez nem jegyez jót az álmoskönyv szerint. Az egyetlent, amit tenni lehetett, Buffon megtette: kivédte a tizenegyest.

A másik mozzanat igazából nem is egy mozzanat, hiszen a hollandok a franciák ellen végig fantasztikusan játszottak. Ám “€žérveléstechnikai szempontból”€ különlegesen bravúros volt az, ami a 71. percben, 2:0-s holland vezetésnél történt. Ekkor ugyanis úgy tűnt, hogy visszatértek a francia remények, miután Sagnol lapos beadását Henry perdí­tette a hálóba gyönyörű mozdulattal. Még mindenki ünnepelt francia oldalon, amikor “€“ fél percen belül “€“ már meg is született Robben “€žellenérve” – ezen az estén egyszerűen vitathatatlan volt, hogy a holland csapat a király.

Robben gól utáni gesztusát í­gy is fordí­thatjuk: “€žQuod erat demonstrandum”€.

Az Indexben megjelent egyik cikk szerint milliókkal támogatta Molnár Gyula újbudai polgármester politikai sikerét a kerület egyik éjszakai szórakozóhelye. A cikket kiegészí­ti egy kommunikációs szempontból kissé necces videó-összeállí­tás.

írásunkhoz tartozó videó megtekintéséhez klikk a képre:

Az összeállí­tás első perce (az összidő egynegyede!) az oknyomozás nehézségeiről szól. Az oknyomozó riporter (akinél az elszánt külső érző lí­rai lelket takar – mi másra is utalhatna a piros rózsa szagolgatása az önkormányzat bejárata előtt?) felszegett fejjel, összevont szemöldökkel, foga közt szűrve a szót osztja meg velünk szándékát: fel akarja keresni a kerület polgármesterét. Célja elérésének azonban akadálya van: a polgármester nincs az irodájában. “€žFolyamatosan rendezvényei vannak…” – ezt kétféleképpen is lehet értelmezni.

Az egyik variáció az, hogy a polgármester azért van “€žkint a terepen”€, mert a munkáját végzi: találkozik a kerület lakóival, és szembesülve problémáikkal, velük közösen a helyszí­nen keresi a megoldás lehetőségét. De vajon ezt akarja közölni velünk az oknyomozó riporter? Teljességgel ugyan nem lehet kizárni ezt a lehetőséget, ám az expozí­ció képsorai, amelyek megelőlegezik a riporter és a polgármester találkozásának legizgalmasabb (“€™best of”€™) pillanatait, erősen kétségessé teszik, hogy ez lenne az üzenet:

Riporter: “€žA Rio Café támogatta a polgármester úrnak a kampányrendezvényét.”€
Polgármester: “€žNem tud ennél lejjebb menni szerintem a média se (fejével a kamera felé int), meg a politika se.”€

Az, hogy egy ilyen összecsapás kedvéért az oknyomozó riporternek “€ža világ végére”€, de legalábbis az őrmezei Közösségi Házig el kellett mennie, dramaturgiailag óhatatlanul azt a sejtelmet ébreszti a nézőben, hogy a polgármester úr a lakossági találkozót csak ürügyül használta, hogy elbújjon a riporter számon kérő tekintete elől.

Ezért aztán, amikor végre eljutottunk az interjúhoz, megint csak feltűnő, ahogy a riporter felteszi a kérdést: a hátraszegett és félrehajtott fej, a zárt szájjal és lusta artikulációval (“€žfoga közt szűrve a szót”€) pongyolán megfogalmazott kérdés egyszerre flegma, ugyanakkor kekec benyomást kelt. “€žNa szóval, hogy az… az lenne a kérdésünk, hogy őőő… egy informátorunk szerint a… a Rio Café támogatta a polgármester úrnak a kampányrendezvényeit. Hogy erről tud-e?”€

Miért lényeges, hogy milyen benyomást kelt a riporter? Egyáltalán, köteles ő szeretni az alanyát, miközben korrupcióval gyanúsí­tja?

Szögezzük le: nem, nem köteles szeretni, sőt még csak szimpatizálnia sem kell vele. Az ártatlanság előzetes vélelmét viszont saját jól felfogott szakmai érdekében ajánlatos a metakommunikáció szintjén is kifejezésre juttatni. A flegma lekezelő modor riporteri melléfogás: a polgármester ugyanis röviden bár, de megválaszol a kérdésre: “€žNem.” – mármint hogy nem tud róla. Viszont ettől kezdve már ő támadja a médiát. Ráadásul pillanatok alatt lélektani fölénybe kerül azzal, hogy rákérdez az őt bemártó “€žinformátor”€ kilétére (végül is joga van tudni…), és a riporter hosszasan habozik, hogy megmondja-e. Akár sáros, akár ártatlan a korrupciós botrányban a polgármester, ettől kezdve a néző akár azonosulni is tud a méltatlankodásával: neki, Molnár Gyulának itt kell állni és magyarázkodni egy névtelen feljelentő vádjával szemben!

A felületes hí­rfogyasztó hajlamos egyszerű sémákban, feketén-fehéren gondolkozni. A néző szemében a küzdő felek egyike a jó fiú, a másik a rossz. Egy ilyen meccsben a riporter eredendően a jó fiú kell hogy legyen, hiszen a néző helyett, az ő nevében kérdez. Ám ha lemegy rossz fiúba, akkor szándéka ellenére is jó fiút csinálhat ellenfeléből…

Oláh György Nobel-dí­jas kémikus szerint a jövő autóját nem hidrogénnel kellene hajtani, és nem is bioetanollal, vagy biodí­zellel, mert ezeknek igen magas az elállí­tási költsége. A megoldás a szén-dioxidból előállí­tott metanol lehet, ami jó üzemanyag, jól tárolható és jól is szállí­tható. Ráadásul majdnem mindent lehet belőle gyártani, ami kőolajból és földgázból előállí­tható. Az MTV Az Este cí­mű műsorában május 29-én látta vendégül a tudóst.

Mosolyog az arca, és csillog a szeme, ahogy beszéd közben folyamatosan beszélgetőpartnere szemébe néz. Kényelmesen hátradől a székében, nem siet – kényelmes, megfontolt, lassú tempóban beszél, nincs tekintettel a műsoridő szorí­tására.
Nem törekszik rá, hogy hektikusan felpörgesse magát – nincs rá szüksége. Nem azért, mert nyolcvanegy éves Nobel-dí­jas tudósként megengedheti magának a kényelmes tempó luxusát (egyébként megengedheti magának), hanem azért, mert LETISZTULT ÜZENETeket fogalmaz meg, rövid mondatokban, a végén letett pontokkal. A kimondott, megfogalmazott gondolatai “€™ülnek”€™: érvényesek és egyszerűek, nem lehet nem odafigyelni rájuk.

Ezzel együtt a beszélgetés a közepe táján mintha kissé mellékvágányra térne. Persze kettőn áll a vásár: a jó válasz egyik alapfeltétele a jól feltett kérdés. A műsorvezető közbenső kérdéseire Oláh maga is bevallja, hogy nem egyszerű a válasz. (De a “€™nem egyszerű válasz”€™ is tagolt rövid mondatokban születik meg.) Aztán valahogy mégiscsak le kell zárni a beszélgetést, és ekkor Mészáros Antóniának sikerül a jó kérdést feltennie:

Mv.: … hány éven belül gondolja, hogy akár már járhatunk is az ön által kifejlesztett technológiájú autóval? Ha tippelni kéne, 5 év, 10 év, 30?
O.Gy.: – Kí­nában ma a kí­nai kormány határozata alapján a metanol az egyetlen alternatí­v üzemanyag, amit Kí­na használni fog. Kí­na ma hivatalos adatok szerint épí­t, vagy tervezési állapotban van, hogy 100 nagy metanol-gyárat épí­t. Amikor azt mondom, hogy nagy: egyetlen ilyen gyárnak a kapacitása több mint 2 millió tonna évente. Ez azt hiszem jóval több, mint amennyit Magyarország használ egy évben. TEHÁT EZ MA KÍNÁBAN LÉTEZIK, NAGYBAN LÉTEZIK.

Abban, ahogy beszél, lassan, tagoltan fogalmazva meg a kristálytiszta gondolatokat, egy másik Amerikába szakadt hazánkfiára emlékeztet: Teller Edére. És ez a párhuzam mintha olyasmit sugallna, hogy ez a fajta beszédmód lenne a világhí­r és a Nobel-dí­j záloga. Valójában persze a beszédmód mindig a gondolkodásmód leképezése, és ilyen értelemben nyilvánvaló az összefüggés Oláh György kommunikációja és az elért tudományos eredményei között.

Idegbeteg közéletünkben talán jót tehetne ennek a beszédstí­lusnak a kipróbálása. Valószí­nűleg visszafelé is hat: a stí­lus (ami ugyebár maga az ember) a jelek szerint jó hatással van a gondolkodásra.

Mindannyiunk, az ország érdekében ajánlom elsősorban politikusaink figyelmébe…