A szigetmonostori polgármester jó szándékú, szimpatikus fiatalember benyomását kelti, akinek a jelek szerint nincs túl nagy rutinja a médiában. (A jelek: végtelení­tett mondatok, a felkapott mondategység-végeken elkapott tekintetekkel, ami olyan érzetet kelt, hogy a jó szándék nem párosul kellő eltökéltséggel.)

Márpedig a kemény elszánásra nem csak a minisztériumi illetékesekkel folytatott tárgyalásokon van (lenne) szüksége, hanem – a mellékelt videó tanúsága szerint – a “€žprofi”€ műsorvezetővel szemben is, aki ha nem is tudja elvinni őt az erdőbe, de mindenesetre az álláspontját súlytalannak, könnyen lesöpörhetőnek mutatja a nézők előtt. Pedig ez az álláspont tiszteletreméltó, fontos, és ha a Mokka egy kereskedelmi tévé keretein belül valóban közszolgálati jellegű műsor lenne, akkor segí­tenie kellene ezt érvényre juttatni.

Molnár Zsolt szigetmonostori polgármester nem vezényel csőcseléket Budapest utcáira, nem dobálja meg tojással az illetékes hivatalnokokat, nem dönt tonnaszámra dinnyét a minisztérium bejárata elé. Jogkövető állampolgárként az általa képviselt közösség érdekében a rendelkezésére álló egyetlen jogszerű eszköz, amit alkalmazhat, hogy megtagadja az aláí­rását a Megyeri hí­d engedélyezéséhez. Merthogy az épí­tési engedélybe foglalt feltételek mind a mai napig nem teljesültek. Ehhez képest kissé furcsa minisztériumi tárgyalópartnerének, az illetékes szakállamtitkárnak a szóhasználata:

“€ží‰n biztos vagyok benne, hogy a polgármester úr nem fog ENGEDETLENSí‰GI AKCIí“T kezdeményezni.”€

Nem világos, milyen “€™engedetlenség”€™-ről beszél a szakállamtitkár, amikor Szigetmonostor első embere a minisztérium mulasztásával szemben az egyetlen jogszerű válaszlépés megtételét fontolgatja”€Ś A szakállamtitkár sajátos szóhasználatát a Tv2 Mokka cí­mű műsorában Jakupcsek Gabriella mindenesetre egy agresszí­v kérdéssel fejeli meg:

“€žEzt bevállalja? Ez azt jelenti, hogy van egy nemzeti érdek, és van egy helyi érdek. A nemzeti érdek föl销Ś alá rendeli a helyi érdeket?”€

Tekintsünk el attól a bakitól, hogy JG belezavarodott saját kérdésébe (a szándék szerinti változat az első lett volna: “€ža nemzeti érdek Fí–Lí‰ rendeli a helyi érdeket?”€). Azért agresszí­v a kérdés, mert túl szűkre szabja a válasz kereteit a kérdezett álláspontjához képest. A kérdés által kijelölt mederben a válaszoló nem tudja kifejteni megfelelően az álláspontját. Magyarán: az agresszí­v kérdés nem azt kérdezi, ami a válaszoló álláspontja szerint a probléma – a kérdező a saját elképzelését erőszakolja rá a partnerére. És ilyen értelemben a kérdés akkor is agresszí­v, ha adott esetben JG látszólag “€žtárgyilagosan”€, asszertí­ven teszi fel. A polgármester pedig besétál a csapdába: hiába igyekszik becsületes és pozití­v választ adni, reménykedésével (hogy ti. talán most tényleg történik előrelépés az ügyben) a naiv balek benyomását kelti a nézőben.

Mit mondhatott volna mást, mint amit mondott?

Természetesen nem kí­vánok a polgármester úr fogadatlan prókátora lenni. De valószí­nűleg egyetért velem, ha azt mondom, hogy HAMIS AZ A KɉRDɉSFELVETɉS, amelyik az adott esetben egy nemzeti érdeket és egy helyi érdeket állí­t szembe. Aki ma Magyarországon él, az pontosan tudja, hogy illetékesek sokszor tekintik papí­rrongynak az í­rásba foglalt előí­rásokat, rendeleteket, határozatokat. (Hogy mennyi a “€™sokszor”€™? Mindenesetre a kelleténél sokkal többször.) Kissé demagóg fordulattal: ezért tart ott az ország, ahol. Vagyis nemcsak a Megyeri hí­d megépí­tése nemzeti érdek, hanem legalább annyira nemzeti érdek volna az is, hogy az illetékes hivatalok, hatóságok és azok tisztségviselői komolyan vegyék kötelezettségeiket és betartsák a szabályokat.

Jakupcsek Gabriella persze elhatárolhatja magát, és mondhatja azt, hogy ő csak azt kérdezi, amit a szerkesztő elvár tőle. Elhatárolta ő már magát Az igazság ára cí­mű műsor (amúgy gyomorforgató) szellemiségétől is, mondván, hogy ő “€žcsak”€ a műsorvezető (???). Ám az itteni beszélgetés lezárása már egyértelműen a műsorvezetőt minősí­ti: a lezáró mondatok alatt jóformán nem is néz vendégére – a metakommunikáció cinikus üzenete: “€žKi vagy pipálva, mehetsz.”€

A szigetmonostori polgármester és minden “€žcivil”€ számára a tanulság: a jogkövető magatartás mellett is ajánlatos gyúrni a kommunikáció terén, mert a “€žprofik”€ nem mindig riadnak vissza a kevéssé tisztességes tárgyalás- és érveléstechnikai manőverektől.

Külön-külön már elemeztük Veres János jelenlegi és Varga Mihály volt pénzügyminiszter kommunikációs megnyilvánulásait, 14-én Az Este műsorában azonban szemtől szemben vitatkoztak egymással. És bár a laikus néző nem ismeri ki magát a felek által felvonultatott, egymással homlokegyenest ellenkező adatok között, az mégiscsak érdekes lehet, hogyan hat az én pénztárcámra az urak egymás iránt tanúsí­tott idioszinkráziája…

Varga Mihály most is higgadt, nyugodt, benyomást kelt. Szinte folyamatosan beszélgetőpartnerei szemébe néz, nyugodtan ül (nem fészkelődik a székében). Kézgesztusai visszafogottak, de lazák, irányuk változatos. Feje oldottan mozog, nyak- és vállizmai lazák, ami az önbizalom egyik legfontosabb mutatója. Hangja kellemes, ahogy le tudja tenni a mondatvégi pontokat, az ugyancsak oldottságról árulkodik.

Megszokhattuk, hogy Veres János általában hajlamos a hadarásra, hangzókat, esetenként szótagokat rendszeresen nyel el. Most azonban mintha a szokottnál feszültebb lenne, erre utal, hogy időnként nem is félszavakat, hanem fél mondatokat próbál tizedmásodpercek töredékére összerántani – aki érteni szeretné, amit mond, az kapaszkodhat, mint Malvin a kanyarban. Ez azt a benyomást kelti, hogy nem azonosul a saját szavaival, mintegy szabadulni akar tőlük. Az azonosulás hiányát viszont kompenzálja azzal, hogy ellenfelével zsigerből vitatkozik, és amikor Vargánál van a szó, nem tud “€™nem-viselkedni”€™. Az időnként bevágott képeken a tekintet irányának és a testtartásnak a bizonytalan váltogatása azt a határozott érzetet kelti a nézőben, hogy a pénzügyminiszter nincs igazán JELEN. Nem a másik fél érveire figyel elsősorban, hanem saját magára – mintha még nem döntötte volna el, hogy hogyan viszonyuljon Vargához: levegőnek nézze, meg se hallja, vagy esetleg szánakozó és lekezelő arckifejezésével hozza a laikus tévénéző tudomására, hogy a vitapartnerét agyilag zokninak minősí­ti.

Ez a fajta harcmodor nem idegen a magyar társadalom mindennapi gyakorlatától, nap mint nap láthatjuk magunk körül. Ám ha mind a két fél hasonló eszközökkel operál, akkor kevésbé feltűnő a vagdalkozás esetlensége. Ha viszont az egyik fél egy kicsit is artikuláltabb, akkor a két stí­lus közötti kontraszt kiemeli a fogyatékosságokat. Nem mintha Varga Mihálynál nem fordulna elő egy-egy pongyola belehadarás, szótagösszerántás. Egészében mégis összehasonlí­thatatlanul oldottabb és elegánsabb, í­gy aztán vele szemben a jelenlegi pénzügyminiszter időnként szinte hebrencsnek tűnik, ami egy politikus esetében nem mondható szerencsésnek.

Még egyszer: nem tudom megí­télni, szakmailag kinek van igaza és kinek nincs. Nagyon valószí­nű, hogy nem is lehet a kérdést feketén-fehéren eldönteni. Ám egy ilyen tévévitában a laikus állampolgárokat nem is a szakmai érvek fogják ELSŐSORBAN meggyőzni. A választópolgárok itt igazából annyit látnak, hogy az egyik politikus megfontolt és elegáns, a másik viszont hebrencs.

Az ország és a saját gazdasági helyzetéről pedig minden választópolgárnak határozott és karakteres véleménye van…

Kapcsolódó elemzések:
Magyarázom a helyzetet (Varga Mihály)
Veres János nem nyugtatott meg minket

Tóth Gábor budapesti rendőrfőkapitány volt az MTV Az Este cí­mű műsorának vendége július 7-én, a beszélgetés témája pedig az előző szombati meleg-felvonulással kapcsolatos incidensek. Bizonyí­tványt magyarázni sohasem kellemes dolog, ráadásul egy ilyen tévéműsorban a rendőrfőkapitány elsődleges feladata nem is a magyarázkodás kellene hogy legyen (akkor már régen rossz…), hanem az, hogy biztonságérzetet keltsen a lakosságban.

Mármost ez utóbbi megteremtésére TG alapjáraton szomorú arca, lefelé görbülő szája, sűrűn pislogó szeme, bánatos tekintete, gyakran ráncolt homloka nem igazán tűnik kézenfekvőnek, bár persze az arckifejezés önmagában kizáró oknak sem nevezhető. Egy gondoktól nyomasztott illetékes vezető látványa akár a felelősségtudat benyomását is keltheti, ha egyéb meta/kommunikációs megnyilvánulásaival kellően érzékelteti céltudatosságát és határozottságát.

Viszont mit tegyen az illetékes és felelős vezető, ha a törvény megköti a kezét? TG első mondatával mindjárt leszögezi: ha a rendőrség a hatályos törvények és jogszabályok szerint jár el (márpedig ezt elvárjuk tőle), akkor annál többet, mint amit szombat délután tett, nem várhatunk tőle. Ez rendben is lenne (persze nincs rendben…), de ha már í­gy van, akkor az első két mondat után nincs miről beszélni.

A műsorvezető és a főkapitány azonban tovább beszélgetnek. A műsorvezető sorolja az állampolgárok szempontjából jogos kérdéseket, a főkapitány pedig védi a mundér becsületét (ha már a felvonulókat nem sikerült megvédeni). Végülis persze ez is jogos és érthető: azok a közrendőrök, akik a terepen a saját testi épségük kockáztatásával is igyekeztek megfékezni a csőcseléket, megérdemlik az elismerést.

Kommunikációs szempontból csupán az a gond, hogy TG, miközben oldott lefele tenyeres gesztusaival olyasféle benyomást kelt, mint aki “€žaz események ütőerén tartja a kezét”€, aközben beszédében egyetlen pontot sem tesz le, minden mondatának vége a levegőben ellebeg. Ez annál furcsább, mivel egyébként fizikailag viszonylag oldottnak látszik, és (a pontletételtől eltekintve) mintha a hangjával is tudna játszani: kenetteljesen beszél, időnként kicsit meg is röcögteti, és egészében olyan a hanglejtése, mint aki meg van hatva magától. Ebben a felállásban ez óhatatlanul a mellébeszélés benyomását kelti. Tartalmilag még csak érthető, amí­g kollégái határozott és szakszerű fellépését bizonygatja (amelyet elmondása szerint a melegek képviselői is méltányoltak). Ám óhatatlanul lépten-nyomon oda lyukad ki, hogy a rendőrség “€žmindenképpen mindvégig a jogszerűség talaján”€ intézkedett, és ez – mint most már tudjuk – garantálja, hogy a csőcselék a jövőben is változatlan feltételek közt garázdálkodhat.

“€žDe az látszik, hogy ez nem rendőrségi probléma. Nemcsak rendőrségi probléma. Rég túlmutat a rendőrség lehetőségein. Beszélhetünk társadalmi problémáról, beszélhetünk itt jogalkotási kérdésekről, hiszen a bejátszásban is szó volt arról, hogy valóban a gyülekezési törvénynek jó néhány szakasza módosí­tásra szorulna, a rendőrség maga egy sor javaslatot tett le, hogy melyek azok a kérdések, amelyekben talán célszerű volna változtatni.”€

A beszéddallam még a fenti összegző gondolatok megfogalmazásakor is ellebeg. Ez pedig azért baj, mert azt a benyomást kelti, hogy TG hiába tudja, mi a probléma, nem törekszik minden energiájával annak megoldására. Lehet, hogy tényszerűen nem í­gy van, de ez a benyomás.

A média nem a tényeket közli, hanem benyomást kelt. Azzal, amilyen benyomást kelt, mederbe tereli a tényeket.

A jó kommunikátor azzal, amilyen benyomást kelt, megfelelő mederbe tudja terelni a tényeket.

Nicolas Sarkozy megnyilvánulásaival gyakran kerül a hí­rportálok leggyakrabban látogatott oldalaira. Legutóbb annak kapcsán csócsálták vitatható személyiségét, hogy a francia közteleví­zióban, még az élő adás kezdete előtt, megsértődött egy technikusra, amiért az nem köszönt vissza neki. Miután a férfi nem reagált Sarkozy köszönésére, a köztársasági elnök megjegyezte: “A nevelésen múlik”. Majd miközben egy sminkes szintén köszönés nélkül kezdte el púderozni az elnököt, az a vele szemben ülő újságí­róknak mondta: “Ha már meghí­vtak, azért mégiscsak elvárható lenne, hogy az embernek köszönjenek”. Miután senki nem reagál az elnök szavaira, ő í­gy folytatja: “Vagy pedig nem a közszolgálati médiában, hanem tüntetők között vagyunk”. Aztán az elnök már szinte önmagának mondja: “Hihetetlen! És nagy baj! De ez meg fog változni!”.

Tekintettel arra, hogy Sarkozy nagyralátó tervei között szerepel többek között az is, hogy a francia közteleví­ziót közvetlenül a kormány fennhatósága alá rendeli, ez utóbbi megjegyzésével végül is sikerült felhördülésre késztetnie, ha nem is a hangtechnikust és a sminkest, de rajtuk kí­vül a médiaszakma szí­nejavát.

Ez annyiból érthető, hogy végtére is nagy különbség van aközött, hogy én lépek másnak a tyúkszemére, vagy más lép az enyémre. Viszont az is igaz, hogy ha nem lépünk fölöslegesen más tyúkszemére, ezzel jelentősen csökkenthetjük annak kockázatát, hogy az illető indulatból csakazértis rálép a mienkre.

Az egymás kölcsönös tiszteletén alapuló viszony sohasem mereven egyenrangú. Megadni a tiszteletet a másik félnek annyit jelent, mint csökkenteni a saját státuszt, ami egyúttal a másik fél státuszának megemelését, tehát alá-fölérendelt viszony kialakí­tását jelenti. Ha a másik fél is viszonozza a tiszteletadást, akkor egy sajátságos státuszlibikóka lép működésbe, amelynek legnyilvánvalóbb hétköznapi példája a köszönés.

A libikóka kibillenésének látható jele rendszerint a meghajlás, a főhajtás vagy biccentés, és ezt erősí­ti a szavak szintjén, hogy az egyik leggyakrabban használt köszönési formula, a “€žszervusz”€ a középkori latin servus humillimus sum (legalázatosabb szolgája vagyok) mondatból származik. Két egyenrangú fél esetén azonban a viszony nem marad ilyen félrebillent állapotban: a partner siet hasonló módon csökkenteni a saját státuszát, és az előtte pillanatokkal előbb “€žmegalázkod󔀝 fél státuszát a magáé fölé rendeli (ő ezt rendszerint el is várja!) – és ezzel beindult a libikóka. A felek, hogy fenntartsák az egyensúlyt, törekednek egymás megnyilvánulásainak tükrözésére. Figyeljük meg a mindennapi életben, hogy két jó ismerős vagy barát, akik rég látták egymást, mennyire törekszenek ugyanazt a hangot megütni, ugyanazt a ritmust felvenni.

Annak, hogy a szervusz eredetileg kimondottan megalázkodó jelentése jószerivel teljesen eltűnt a köztudatból és ma már a kötetlen tegeződő viszonyban használatos, az oka az, hogy amikor százötven-kétszáz éve még kifejezetten az úri osztály tagjai köszöntötték í­gy egymást, kí­nosan ügyeltek rá, hogy megadják a másiknak a tiszteletet, de minthogy mindeközben nagyon vigyáztak az önbecsülésükre, tehát el is várták a tiszteletet a másiktól – ügyeltek az egyensúlyra. Ily módon a köszönés szóbeli formulája az oldott, egyenrangú viszony képéhez kötődött, és í­gy ment át a köztudatba.

Viszont mindannyian tapasztalhatjuk, milyen érzés az, amikor valakinek köszönünk (“€žmegalázkodunk előtte”€), és ő ezt nem viszonozza. Ezzel kialakul az alá-fölérendeltségi viszony, és mindjárt úgy is marad. Ezt később már nehéz átfordí­tani, az első benyomás emléke tartósan megmarad. Nem véletlen, és nem csak az illemtankönyv-í­rók vesszőparipája, hogy Kí–SZí–Ní‰ST ELMULASZTANI VAGY NEM (MEGFELELŐEN) VISZONOZNI EGYí‰RTELMŰ Sí‰RTí‰S.

Az álmoskönyv szerint pedig államfőt sértegetni nem jót jegyez…