Egy a nevében is DEMOKRATA párt szóvivőjétől furcsa hallani, hogy nyilvánosság előtt kevésbé normálisnak tartja azon párttársait, akik esetleg a jelenlegi pártelnök-asszony kihívóját támogatnák a szeptemberi tisztújításon. Persze ez legyen Herényi Károly kommunikációs problémája, minket most jobban érdekel a kihívó személye, aki a Tv2 Mokka c. műsorának volt a vendége.

„Somogy megye elsőként jelölt, első helyen jelölt Somogy megye” – Almássy Kornél azzal kezdi a beszélgetést, hogy mindjárt az első mondatát majdnem szó szerint megismétli, óhatatlanul eszünkbe juttatva a szakállas poént: ‘Mondja maga megbolondult, hogy mindent kétszer mond, mindent kétszer mond?’.

Persze a szavak sorrendje nem pontosan ugyanaz – előszörre a műsorvezető kérdését idézi vissza, másodszorra a „saját verzióját” mondja ( az ‘első helyen’ nem teljesen ugyanaz, mint az ‘elsőként’!). A különbség azonban a felületes nézőnek föl se tűnik, mert mindkét változat hanglejtése tökéletesen ugyanaz: egy elhadart mondat fölkapott mondatvéggel, ami kapkodó, felületes ember benyomását kelti. Mintha a műsorvendég csak azt érzékelné, hogy kigyulladt a piros lámpa, adásban van, tehát beszélnie kell, mindegy hogy mit, csak folyamatosan. Pedig hát nem mindegy, hogy mit. És főleg hogyan.

Egy ambicózus pártelnök-jelöltnek nem egyszerűen beszélnie kell, hanem mondania valamit. És ami legalább ennyire fontos: úgy kell(ene) mondania, hogy aki hallgatja, az úgy is érezze: valóban mond valamit. A lusta artikulációval párosuló hadarástól egyes szavak szinte érthetetlenné torzulnak (pl.: „elkövezendő”, „sztem”, „megtette a rendszerváltakötleségét”, stb), a felkapott mondatvégek pedig ezeket, ha lehet, még súlytalanabbá teszik.

Nyilván az MDF-en belül a párttagok többsége ismeri annyira Almássyt és eddig végzett munkáját, hogy nem elsősorban és kizárólag a fogyatékos beszédtechnikája alapján döntenek a tisztújításkor. Csakhogy egy pártelnök-jelölt személye természetszerűleg a választópolgárok szélesebb körét is érdekli, beleértve a nem MDF-szimpatizánsokat is. Nekik milyen alternatívát tud kínálni? Egyáltalán: tényleg tud kínálni??? Ez bizony nem elhanyagolható kérdés.

És bár természetesen nem egy reggeli beszélgetős műsor az a hely, ahol a jelöltnek ismertetnie kell a programját (az MDF tagjai joggal nehezményeznék, ha innen szereznék első értesüléseiket), de azt mégiscsak ajánlatos lenne érzékeltetnie, hogy VAN PROGRAMJA, MÉGHOZZÁ NEM IS AKÁRMILYEN.

Ehhez képest az ígéret: „Résztes pogmmaal szeptember elején fook előállni…” – nem tűnik meggyőzőnek. Ugyanis a szótagösszevonásokat és a felkapott mondatvéget ebben az esetben egy elkapott tekintet is súlyosbítja (ami azért különösen feltűnő, mert egyébként Almássy Kornél alapvetően sok szemkontaktust tart), és ez azt a benyomást kelti, mintha a beszélő kihátrálna a saját szavai mögül. Olyan érzetet kelt, mintha a részletes program csak egy eszköz lenne az elnöki szék megszerzéséhez: egy olyan szükséges valami, amit a hátralevő néhány hét alatt valahogyan még majd össze kell ütni.

Pedig a választópolgárok (és köztük nyilván elsősorban az MDF tagok és szimpatizánsok) valószínűleg szívesebben vennék, ha a jelölt az elnöki széket tartaná eszköznek egy ütős program megvalósításához.

Evelyn Glennie tizenkét éves kora óta majdnem teljesen siket – a fülére. Ugyanakkor Evelyn Glennie zeneszerző és virtuóz ütőhangszeres zenész.

A siketségről általában kevés fogalmuk van a halló embereknek. Például általában azt hiszik – tévesen – hogy a siketek az örök csend világában élnek. Pedig Evelyn szerint a hallás alapjában nem más, mint az érintés, a tapintás egy sajátos formája. A hang a levegő rezgése, amit a fül felfog, elektromos jelekké alakítja, amit aztán az agy hangként interpretál. De nemcsak a hallás, a tapintás érzéke is lényegében így működik. Ha állunk az utcán, és elmegy mellettünk egy nagy teherautó, nem csak halljuk, hanem egész testünkkel érezzük a vibrálást. Az ép fülhallással rendelkező emberek nem nagyon tudatosítják magukban ezt a képességüket, megelégszenek azzal, hogy a fülükre hagyatkoznak.

Evelyn egész testét rezonátornak tekinti, a bőrével, ujjaival, minden egyes sejtjével, a szó szoros és átvitt értelmében a zsigereiben érzi a rezgéseket. Általában mezítláb lép fel, mert a mély hangokat a talpán keresztül érzékeli. Saját állítása szerint teljesen olyannak „hallja” a hangokat, mint hallotta tizenkét éves koráig a fülén keresztül, és hallgatva a játékát ezt el is kell hinnünk neki.

Evelyn Glennie, azon túl, hogy komponál és ütősként a legnevesebb muzsikusokkal lép fel világszerte, évek óta küldetésének tartja, hogy előadásokat tartson ép fülhallással rendelkező embertársainak arról, hogyan kell hallgatni, hallani, figyelni. És ez az, amiért egy kommunikációs intézet honlapján foglalkozunk vele.

Ahogy a hallás nem más, mint az érintés, a tapintás egy sajátos formája, ugyanúgy a zene sem más, mint a kommunikáció egy sajátos formája. És ahogy a zenélés öröme elválaszthatatlan a környezet, az emberek, a hangszerek és egyéb tárgyak hangjainak meghallásától, ugyanúgy a kommunikáció is elválaszthatalan a másik félre történő odafigyeléstől. Márpedig valljuk be: elég ritkán ajándékozzuk meg egymást igazi figyelemmel. Legtöbben csak monomániásan hajtják a magukét, és nem értik, hogy a másik mit nem ért – hát figyeljen oda arra  amit mondanak! Pedig a kommunikáció kölcsönös figyelmet feltételez. És Evelyn Glennie-től tudjuk: nem elég a fülünkkel figyelni – az igazi figyelem szó szerint egész embert követel.

Akire nem figyelünk igazán, annak a gondolatait, az érveit könnyű lesöpörni. Ahogy könnyű azt mondani erre vagy arra a zenére, hogy „nem szeretem”. Biztos ami biztos, abból baj nem lehet. Pedig a figyelem nem azonos az elfogadással. Előfordul, hogy Evelyn is azt mondja egy-egy zenére: nem szereti. De csak az után, hogy minden sejtjét átjárta, és egész lényével felfogta.

A figyelem a felelősség fedezetét adja, akár az elfogadás, akár az elutasítás mellett döntök. A figyelem a környezetre, a másik emberre: céltudatossággal ötvözve a JELENLÉT kulcsa. Figyelem nélkül csak automatára kapcsolt, monomániás droidok vannak. Pedig hát emberek között a kommunikáció volna  a lényeg.

Amikor egy újságíró folyton csak a süketségéről tudta kérdezni, Evelyn Glennie végül megunta, és azt válaszolta neki: „Ha magát a süketség érdekli, kérdezzen egy audiológust. Az én specialitásom a zene.”

A HCD Research Inc. egy kommunikációs kutatóintézet, amelynek a honlapja felméréseket közöl a média és a nagyközönség részére arról, hogyan fogadnak az amerikaiak bizonyos vitatott nyilatkozatokat, médiaeseményeket vagy éppen hirdetéseket. Az online felmérések résztvevői egy videót látnak az adott eseményről, és közben a számí­tógép egerét egy olyan skálán mozgatják föl-le, amely például a videón szereplő személyiség hitelességét méri, vagy azt, hogy a felmérés résztvevője mennyire ért egyet a látottakkal-hallottakkal. Minthogy a mérési eredményeket folyamatosan, negyed-másodpercenként rögzí­tik, a kirajzolódó görbe az elhangzó beszéddel gyakorlatilag szoros szinkronban rajzolódik ki.

Maga a módszer nem teljesen új, pár éve Az elnök emberei c. tévésorozatban már láthattunk hasonlót, igaz, ott az azonnali eredmények még csak az elnök stábja számára voltak láthatóak.

A mellékelt videón John Fitzgerald Kennedy 1960-as, vallással kapcsolatos beszédének egy részletét láthatjuk (Kennedy a protestáns többségű USA első katolikus elnöke volt). A jobb alsó sarokból az is kiderül, hogy a felmérés 2007 decemberében készült. Ennek fényében persze különösen érthető, hogy JFK beszédét protestánsok, katolikusok és más vallásúak illetve ateisták egyaránt magasra értékelték az őszinteségi skálán. Ugyanez a beszédrészlet a párthovatartozás szerinti vizsgálatban is végig magas értékeket mutatott, bár itt a demokrata érzelmű résztvevők a többieknél láthatóan kissé lelkesebben mozgatták az egeret. Persze ma már Kennedy legendás történelmi személyiségnek számí­t… De legalább az amerikaiak a múltjukat viszonylag egységesen látják. Innen Magyarországról nézve már ez is szinte maga az idill…

Mai politikusoknál persze nem feltétlenül ennyire egységes a megí­télés. Obama és McCain megnyilatkozásainak vizsgálatakor természetesen a párthovatartozás szerint különböző szí­nű görbék alaposan eltávolodnak egymástól, és ez természetes is. Ám éppen a napokban derült ki, hogy amit a görbék kirajzolnak, az csak pillanatnyi benyomást rögzí­t, és ha a résztvevők “€žalszanak rá egyet”€, akkor már nem biztos, hogy ugyanúgy éreznek. McCain ugyanis legutóbb egy hirdetésében ellenfelét Britney Spearshez és Paris Hiltonhoz hasonlí­totta. A demokratákat képviselő kék vonal egy ideig a zéró körül ténfergett (a demokrata résztvevők talán nem akartak hinni a szemüknek-fülüknek), majd meredeken a negatí­v tartományba zuhant. A piros republikánus görbe viszont rögtön kezdéskor meredeken í­velt fölfelé, és végig magas pozití­v értéket mutatott. Csakhogy egy másik felmérés, amelyet szintén a HCD Research Inc. végzett a Muhlenberg College Institute of Public Opinion-nal karöltve, és amely az utólagos reakciót vizsgálta, árnyalt az egyidejű reakció fekete-fehér képén. Ebben ugyanis a magukat republikánusoknak valló megkérdezettek 61%-a “€žzavartnak, szkeptikusnak és szomorú”€-nak vallotta magát a hirdetés megtekintése után.

“€žNem tudjuk biztosan, vajon a nézők negatí­v érzelmei valamelyik jelöltnek szólnak-e, vagy a módnak, ahogy az üzenetet megfogalmazták,” – mondta Glenn Kessler, a HCD Research elnöke – “€žde azt tudjuk, hogy a hirdetés nem mozgatta meg a választókat, akik a megtekintés után negatí­v érzelmeiket fejezték ki.”€

Mindez azt erősí­ti meg, hogy nem elég, ha a politikus “€ža mához szól”€. Bár nem az utókort kell megcéloznia (ötven év múlva legtöbbjére a kutya se fog emlékezni), de azért jó, ha holnap még ugyanazt fogják róla gondolni, mint amit ma gondolnak.