Deutsch Tamást A szólás szabadsága c. műsor szeptember 8-i adásában egyebek között arról faggatta a műsorvezető, hogy mennyire férnek össze a politikusnak a Playboy magazinban feltárt nőügyei a „keresztény konzervatív értékrenddel”. Valljuk be: Deutsch Tamás a kérdésre adott válaszában szabályosan mellébeszélt.

Megtudhattuk például, hogy a kérdező Kéri László (bár kiválóan ír) nem újságíró. Megtudhattuk, hogy „a politikusoktól azt várják el, hogy egyébként kényes kérdésekben is igyekezzenek őszintén, de mértéktartóan, ha tetszik diszkréten az igazság minden részletét kibontva válaszolni és ne úgy válaszolni, hogy az igazság minden részletét hogyhogy nem, soha nem tudják kibontani”. Megtudhattuk, hogy Deutsch Tamás meg volt elégedve a Playboy-ban adott válasz őszinteségével és diszkrét mivoltával. Hogy mi van a „keresztény konzervatív értékrenddel”, nem beszélve a „polgári erkölcsökről” és a „családnak a társadalomban betöltött szerepéről” – no azt nem tudtuk meg.

Van ilyen. Előfordulhat ez nem-politikussal is. Baj ez? Majd váltunk, és egy másik témában lényegi választ adunk a kérdésre.

Deutsch Tamás például a következő kérdésre, amely Bayer Zsolt hírhedt irományához való viszonyulására kérdezett, briliáns módon válaszolt – ha ezt a választ kivesszük a teljes beszélgetés kontextusából. BZS személyéhez és munkásságához többféleképpen lehet viszonyulni – maradjunk annyiban: szélsőségesen megosztja a véleménynyilvánítókat. Deutsch kijelentése: „B. Zs. a barátom.” – egyszerű és megfellebbezhetetlen. És ez a tömör tőmondat megalapozza és hitelesíti mindazt, amit Deutsch utána mond. Még az „elhatárolódásra” vonatkozóan elmondottakat is:

„… egyetlenegy testvérem van, imádom, szeretem nagyon büszke vagyok rá, de nekem nem kellett minden nap, amikor ugyanabba az általános iskolába, ugyanabba a középiskolába mennem elhatárolódnom tőle és elmondanom, hogy én nem Deutsch Péter vagyok, hanem Deutsch Tamás, mindenki tudta, hogy van a Deutsch Tamás, az idősebbik testvér, meg a Deutsch Péter a fiatalabbik testvér. A Péternek sem kellett minden nap elmondani, hogy ő nem Deutsch Tamás, hanem Deutsch Péter, a FIDESZ, a FIDESZ vannak tőle balra lévő pártok, maradjunk ennél és vannak tőle jobbra elhelyezkedő pártok, világos a különbség. Világos, hogy hol ér véget a FIDESZ és onnantól kezdve hol kezdődnek mások és nem kell, nem is lehet ezt összemosni.”

Mindez olyan egyszerű és világos. Ezt mindenki tudja.

Azonban jó, ha tudatában vagyunk annak, hogy egyazon beszélgetés tartalmilag különböző részei óhatatlanul hatnak egymásra – befolyásolják azt, hogy a partner hogyan értelmezi az elmondottakat. Ez a dramaturgia. Ezért aztán az egyszerű és világos dolgok a nézőben/hallgatóban olyasmit is leegyszerűsítenek, ami a beszélőnek biztos nem állt szándékában.

MINDENKI TUDJA, hogy van a Deutsch Tamás, az idősebbik testvér, meg a Deutsch Péter a fiatalabbik testvér.
MINDENKI TUDJA, hogy hol ér véget a FIDESZ és onnantól kezdve hol kezdődnek mások. MINDENKI TUDJA, hogy Deutsch Tamás mellébeszélt.

A BKV új vezérigazgatója volt Az Este vendége. Ami Kocsis István (meta)kommunikációjában egyértelműen meghatározó szerepet játszik, az az egészen különös beszéddallam. Viszonylag gyakori jelenség az, amikor egy beszélőnél a belső feszültség abban mutatkozik meg, hogy a hangja „megbicsaklik”, és egy oktávot ugrik fel, jellemzően vagy a mondat elején, amikor fejest ugrik egy új gondolatba, vagy a mondat legvégén, amikor le kéne tenni a pontot, feloldva ezzel a gondolat megfogalmazásának feszültségét (Ilyen gonddal küzd például a politikusok közül Fodor Gábor).

Kocsis István hangja azonban nemcsak egyszer-egyszer csuklik meg, hanem szinte minden második-harmadik szóban, függetlenül attól, hogy a mondat elején, közepén, vagy végén jár. Ráadásul hangmagassága még véletlenül sem egy oktávot ugrik, hanem kivétel nélkül mindig körülbelül egy kvartot.

Ebből aztán valami egészen furcsa, némileg riasztó beszédmód kerekedik ki, mintha valami rosszul beállított beszédszintetizátort hallanánk. A beszélgetőpartner pedig nem talál kapaszkodót, hogyan is viszonyuljon a mondottakhoz – mi lenne a mondanivaló leghangsúlyosabb eleme, mire is akar ténylegesen kilyukadni, egyáltalán: maga Kocsis István hogyan viszonyul mindahhoz, amit elmond? Nyilván nem véletlen, hogy Mészáros Antónia (aki általában talpraesetten, jól szokta vezetni a műsort) most mindjárt a beszélgetés elején zavarba jött és annyit bakizott, amennyit máskor egy év alatt sem.

Nem tudom, hogy milyen különleges beidegződés lehet ennek a furcsa beszéddallamnak az oka. Mindenesetre valószínűsíthető, hogy tulajdonképpen nincs fizikai (szervi) akadálya, hogy megfelelő hangképzéssel, gyakorlással a természetes, a magyar nyelvre jellemző beszéddallam kialakítható legyen. Tudniillik a jó öt perces beszélgetésben volt egyetlen egy(!) mondat, amelynek a végén Kocsis le tudta tenni a pontot: „Ilyen konstrukciók léteznek, javaslatot fogok tenni rá.”.

Hogy Kocsis István miért nem veszi magának a fáradságot, hogy ezt a zombiszerű beszédet megpróbálja rendbe hozni, azt inkább csak sejtem. A műsorvezető első kérdésére („Ezek szerint a BKV ma nem működőképes?”) adott válasza rövid, tömör: „Működőképes, de nem versenyképes”. Ha csak magukat a szavakat nézzük, ez frappáns, jó válasz. Attól azonban, hogy a rövid mondat vége a levegőben marad, ellebeg, nincs lent a pont: a beszélgetőpartnerben ott a várakozás, hogy Kocsis még folytatni fogja. A vezérigazgató azonban befejezte, és ravaszul csillogó szemekkel, mosolyogva figyeli, ahogy némi hökkent szünet után Mészáros Antónia tétován belefog a következő kérdésébe, és mindjárt bele is zavarodik és összevissza bakizik. Vagyis feltehetőleg a szükségből erényt faragva, a tárgyalásokon ezzel a furcsa megnyilvánulással bizonytalanítja el partnereit, ezzel szerezve magának előnyt. Hogy mindemellett Kocsis István céltudatos, azt az időnként jól elhelyezett rövid mondatai (köztük az imént idézett is) valószínűsítik.

Ugyanakkor nem lehet nem észrevenni, hogy a beszélgetés alatt végig ugyanabban a pózban, gyakorlatilag teljesen mozdulatlanul ül, a két keze is végig az asztalon, egyetlen egy gesztust sem enged meg magának. Végig folyamatosan partnere szemébe néz, és csak a feje mozog beszéd közben egy picit. Az arcizmai viszont a műsorvezető kérdései alatt időnként megrándulnak, például a rendőrségi vizsgálatokra vonatkozó kérdés közben. Mindez nagyon erős belső feszültségre enged következtetni.

Mármost lehet, hogy Kocsis István egyéni tárgyalási stratégiájába belefér, hogy ezzel a metakommunikációval szerezzen magának pszichikai előnyt a tárgyalópartnerekkel szemben. Én azonban még emlékszem a televíziós nyilatkozataira pár évvel ezelőtt, a paksi atomerőmű balesetével kapcsolatban (akkoriban ugyanis éppen ott volt vezérigazgató). Emlékezhetünk rá, ott igazi krízishelyzet volt. Finoman szólva, akkor a vezérigazgató nem tudott megnyugtatni.

Úgy is mondhatnám: a frászt hozta rám…

A hivatásos kommunikátornak nem elég beszélni tudni, mondania is kellene valamit. Megnyilvánulásának ugyanis – akár akarja, akár nem – mindenképpen van üzenete. És ha már, akkor szerencsésebb, ha a kommunikátor valóban azt üzeni, amit üzenni akar. Ettől (lenne) profi.

Mindez vonatkozik médiamunkásra és diplomatára egyaránt, és a TV2 minapi Mokka adásának egyik gyöngyszeméről jutott eszembe, amelyben Papp Gergő a volt washingtoni nagykövet Simonyi Andrást faggatta. Uborkaszezonban kevesebb a feldolgozható téma, ráadásul a szerkesztők meggyőződése, hogy plusz huszonöt Celsius fok fölött csak a könnyed, humoros hangvétel jön át a képernyőn. Ez rendben is volna, feltéve, hogy nem lerágott csontot kínálnak a nézőknek, újramelegítve, erőltetett könnyedséggel és humortalanul.

Az immár hivatalosan Megyeri hídnak nevezett objektum névadására pár évvel ezelőtt kiírt internetes szavazás gumicsontját annak idején kellőképpen lerágta a bulvármédia. Az eset egyetlen tanulsága az lehetett volna, hogy egy ilyen jellegű szavazás során megtanulunk különbséget tenni tizenötmillió határon inneni és túli magyar ember leghőbb óhaja és egy-két számítástechnikában járatos egyén technikai trükkje között. Ez sajnos nem történt meg, legalábbis ezt bizonyítja a Simonyi-Papp párbeszéd.

Papp Gergő felvezető szövege alatt Simonyi keresztbefont karokkal áll, kezeit a hóna alá dugva – ez egyszerre hetyke, mi több: kackiás, ugyanakkor elzárkózó benyomást kelt, és arra a reményre jogosítja a nézőt, hogy talán a volt diplomata sem érzi magát teljesen felszabadultnak ebben a kora reggeli mókakacagásban. Amikor végre szóhoz jut, akkor némi őzés kíséretében az összefont karokból átvált kézelő-igazgatásba, amit talán Károly hercegtől leshetett el – mindenesetre ez is a feszélyezettségnek egyfajta diplomatikus megnyilvánulása. Aztán, amikor a riporter Simonyi úr „elkámpicsorodására” utal, a volt nagykövet egy igazi ripacs gesztussal morzsol el egy könnycseppet a szeme sarkában – ez az a pillanat, amikor a nézőben felmerül egy halvány kétely: biztos, hogy a legmegfelelőbb ember képviselte hivatalosan Magyarországot Washingtonban?…

„Ennél jobb propaganda nem kell Magyarországnak” – mondja Simonyi, és még hozzáteszi: „Ez egy borzasztó jó poén”. Egy pillanatig sem szeretném megsérteni azokat a játékos kedvű kütyü-machinátorokat, akik a tizenötmilliós klikk-trükköt összehozták. Annak idején ez valóban jó poén volt, ami ugyanakkor azóta is segít értékén kezelni az efféle internetes szavazásokat. Ám a poén annyira talán mégsem jó, hogy most hat percen keresztül újracsócsálják, miközben azt nem sikerült megemlíteni ugyanebben a műsorban, hogy Szigetmonostor mellett Budakalász önkormányzata is megtagadja a híd használatbavételi engedélyét

“Budakalász képviselő-testülete nem tehetett mást, el kellett utasítania a Megyeri híd forgalomba helyezését, mert a Gyurcsány-kormány átverte településünk lakosságát – jelentette ki lapunknak Mányai Zoltán fideszes önkormányzati képviselő. (…) hiába rögzítették szerződésben, hogy az M0-s körgyűrű északi szektorának megépítésével egy időben az elkerülő útnak el kell készülnie, a magyar állam a szerződésben foglaltakat megszegte. Az önkormányzat további hat pontban kifogásolja, hogy a budakalászi közlekedési fejlesztési beruházásokból sem lett semmi, nem építették meg az előírt zajvédő falat, a körgyűrű melletti 30 méteres zöld sávot, a védett kerékpárutat, nem fejezték be a véderdő telepítését és nem rendezték a települést érintő kisajátítási területek fenntartói, kezelői jogát.
- Az M0-s körgyűrű északi hídjának budai lehajtóján több tízezer autó zúdulhat Budakalász közútjaira, ellehetetlenítve ezzel az itt élők nyugalmát, ennek a felelősségét pedig a kormánynak kell viselnie – hangsúlyozta Mányai Zoltán.”
/Magyar Nemzet – 2008.08.27/