Marketing vagy kommunikáció? Melyik tudásra van nagyobb szükség ahhoz, hogy ötleteinket, gondolatainkat, “eladjuk” a világnak?

Talán egyikre sem, legalábbis nem az első helyen. Mert ott a lényeglátásra lehet a legnagyobb szükség.

Kaptam tegnap egy linket egy játékhoz, ami annyira bután egyszerű, hogy nem is sok esélye lett volna nálam. Az ajánlás azonban a következő mondat kíséretében érkezett:

“Meddig bírod? Amerikai pilóták átlag 2 percig.”

Itt van a játék, próbáljátok ki gyorsan, aztán olvassátok tovább ezt a  bejegyzést:
A teljesen buta, de addiktív játék linkje.

…

Na.
Annyi mindent lehetett volna erről a játékról írni, annyi aspektusból lehetett volna ránézni, hogy csuda. Éppen annyiból, mint bármelyik ötletünkre, vagy gondolatunkra, amit el akarunk adni a “világnak”.

Aki ezt a játékot felrakta a netre, tudta, hogy melyik az az aspektus, ami a játékot a legizgalmasabbá teszi. Ezt követően nem volt más dolga, mint hátradőlni, és elégedetten mosolyogni a rengeteg látogató láttán.

Mindebből arra következtetek, hogy a jó kommunikációnak éppen az az alapja, mint a jó marketingnek. Az alap, amire épül,  a lényeglátás. Az az aspektus, amiből nézve az ötlet/gondolat a legfényesebben csillog. A legszínesebb. A legszagosabb. A legszexibb. Minden más ezután van csak, de cserébe nem kell bizonygatni, és magyarázni, amiben hiszünk, mert ezt elintézi helyettünk a “meglátott lényeg”.

A címben foglalt apropóból saját kollégánkkal, Dezsényi Péterrel készítettem villáminterjút:

“Doktor Úr!”
Hányan sütik el nap mint nap ezt a tréfás megjegyzést, mióta túl vagy a PHD védéseden?
Nem sokan szólítanak így. Viszont a családom tagjainak azóta Doktor Bubó vagyok.

Miből írtad a doktori munkádat?
A metakommunikáció technikájáról színészeknek és nem-színészeknek.
Ez azért izgalmas téma, mert sokan, főleg a színházi területen kételkednek abban, hogy a színész és a nem-színész kezelhető-e egyforma közelítéssel.

A dolgozat természetesen nem a színészi ösztönmunkát akarja boncolgatni, hanem abból indul ki, hogy minden létező különbség ellenére, végső soron mind a színész, mind a nem-színész „emberből van”, és meta/kommunikációs megnyilvánulásaiban vannak olyan (többnyire nem tudatos, de tudatosítható) elemek, amelyeknek az alapjai minden emberben közösek.

Az igaz, amit egyik bírálóm, Mácsai Pál mondott, hogy „a színész és a nem-színész máshova néz”, más cél felé törekszik metakommunikációs megnyilvánulásaiban. A színész megnyilvánulásaiban a szerep belső drámáját igyekszik megfogalmazni – ez valamiféle tudatos disszonanciát, inkongruenciát jelent. A nem-színész törekvése pedig éppen ellenkező irányú: megnyilvánulásait úgy igyekszik összehangolni, hogy harmonizáljanak, kongruensek legyenek, mert ez a hiteles személyiség jellemzője.

De alapvetően mindkettő, a színész és a nem-színész is ugyanabból az alapanyagból dolgozik. Ugyanúgy, mint ahogy a zenész ugyanabból a létező hangkészletből válogat, amikor harmonikus akkordokra épülő, vagy éppen atonális zenét komponál. Vagy a festő, aki a szivárvány színeiből egymást ütő vagy egymással harmonizáló színeket visz fel a vászonra.

Felfedeztél -e valamit a PHD-vel és a doktori munkával töltött idő alatt, ami téged is meglepett?
Az a meglepő, hogy a témámmal kapcsolatban nem tudok különleges felfedezést említeni, pedig menetközben biztos volt több is, hiszen négy éve nyilván kevesebbet tudtam a témámról. De ezek a felfedezések szervesen épültek egymásra, nem volt köztük váratlanul nagy ugrás.

Viszont meglepetés volt az, hogy lányaim, akik általános iskolásak, mennyire megtanultak tanulni – biztos vagyok abban, hogy ebben az is szerepet játszik, ahogyan én a doktorira készüléssel (bár egyáltalán nem volt ez egy tudatos cél) óhatatlanul valamiféle mintát adtam nekik.

Mik azok az előnyök, amiket Dr.-ként élvezhet az ember (azon túl, hogy a rendőr elnézőbb, ha gyorshajtasz?)
Nem vezetek, úgyhogy az általad említett példa speciel nem jön be. De kétségtelen, hogy vannak olyan főleg munkahelyi ismerősök, akik nagyobb respektussal viseltetnek irányomban. És persze a doktori fokozatnak van anyagi vonzata is.

„Dr.-ként elértél mindent”… gondolná az ember. Könyvet már írtál, tanítasz itt nálunk, és a BKF-en is… hova van tovább? Mik a terveid?
Nem szándékozom letenni a nagydoktorit, nem célom az akadémiai tagság. (Bár… tíz éve a doktori cím sem szerepelt a céljaim között…) De a témámban van még kutatnivaló bőven. Úgyhogy valószínűleg lesz még könyv.

És végül… metakommunikáció a szakterületed. Ha egyetlen mondatban kéne megfogalmaznod az üzleti élet szereplői számára, hogy mire érdemes leginkább figyelemmel lenniük a szakterületed szempontjából, mi lenne az az egy mondat?
Két mondat.

A tudattalan metakommunikáció könyörtelen: elárulja, hogy a szavakban képviselt állásponttal valóban azonosul-e a beszélő. Viszont a tudattalan tudatosítható.

Tegnap egy prezentáció összerakása kapcsán a flickr.com fotóit böngésztem.

“LEDARSHIP”, illetve “VEZETŐKÉPZÉS” kifejezésekhez passzoló fotókat kerestem.

Az egyik kép kellemetlen kérdést vetett föl bennem, ami azóta sem hagy nyugodni. De mielőtt írnék a fotóról, fontos visszamenni a múltba, egészen hetedikes koromig, valamikor 1994-be.

Lássuk, mire emlékszem hetedik osztályos koromból?

Emlékszem Vámpírra, a magyartanárnőmre, aki fogai miatt kapta gúnynevét. Szigorú nő volt… az a fajta, aki nem érdekessé tette az irodalomórákat, hanem félelmetessé. Ezzel a fegyelmet ugyan elérte, de  író embert például nem faragott egyikünkből sem.

Aztán ott volt Jóska bá, a tornatanárom, később az iskola igazgatóhelyettese. Morális és etikai kérdésekben állandó, megbízható nyelve volt a mérlegnek. De nem érte el nálunk, hogy a sport központi kérdéssé váljon életünkben. Amiért így utólag haragszom is rá kissé.

Ott volt Lujzi néni, az ofőnk. A legaljasabb módon éltünk vissza azzal, hogy egyenlő partnerként kezelt bennünket. Biológiát tanított, de nem érte el, hogy biológussá váljunk. Igaz, ebben az is közre játszott, hogy egy méhecske megcsípte, és allergiás rohamban meghalt. Nagyon sajnáltuk szegénykét… jó ember volt.

Van még egy sor emlékem emberekről, és élményekről, de ha úgy teszem fel a kérdést, hogy “LEDARESHIP” vagy “VEZETŐVÉ VÁLÁS” témakörében mit tanultam ezekben a gimnázium előtti években, akkor… őőő … akkor …

Semmit. Az égegyadta világon semmit. Még csak közvetve, az igazgatónőnk tettei kapcsán sem tanultam semmit.

Az az igazság, hogy maga a kérdés sem fogalmazódott meg bennem soha korábban. Hogy nekem esetleg “kellhetett” volna tanulnom erről valamit. És ez a felismerés nagyon megijesztett tegnap. És megijeszt még most is, ahogy írom ezt a bejegyzést.

Mert van például egy húgom, Judit, aki a Pécsi Tudományegyetemre jár, gazdasági és marketing szakra. Tehát: nem általános iskolába, hanem E-G-Y-E-T-E-M-R-E.

Nem 1994-ben, hanem 2009-ben.

És mégsem tanul semmit “LEADERSHIP-ről” vagy “VEZETŐVÉ VÁLÁS-ról”.

Én viszont éppen rakok össze egy prezentációt valakinek, aki érett felnőtt embereknek fog a VEZETÉS témájáról előadást tartani egy hazai multi középvezetőinek. És nem hagy nyugodni a felismerés, hogy amiről hamarosan ezek az emberek tanulni fognak, arról Amerikában a gyerekek hetedikes korukban kezdenek el ismeretanyagot gyűjteni. Hetedikes korukban kezdenek el aktívan gondolkozni róla. Ráadásul nem is akármilyen szinten.

Berakom ismét a fotót, amiről annyit érdemes tudni, hogy egy amerikai tanár témavázlata látható rajta. Nagyjából ezeken a kulcsfogalmakon keresztül viszi majd végig a hetedikes gyerekeket a 11 héten át tartó LEADERSHIP képzés keretében.

Egyebek mellett kreativitásról, képi gondolkozásról, jegyzetelésről, brainstormingról/ötletelésről, Mind-Mappingről lesz szó. Én meg itt ülök leforrázva, és arról álmodozom, hogy milyen jó lenne beülni ezek közé a gyerekek közé, ellesni, hogy hogyan tanulják a VEZETÉST, majd hazajönni, és elérni, hogy idehaza is a tananyag, és az iskolai képzés részévé váljon egy hasonló képzés.

Tegnap olvastam egy jópofát. Valamelyik blog komment-moderálási “policyjeként” a következő kétsoros iránymutatást kapja az odatévedő látogató:

“Sose birkózz egy disznóval.
Mindketten sárosak lesztek, viszont a disznó még élvezi is.”

Szeretem az ilyen tömören megfogalmazott, mégis sok év tapasztalatának esszenciáját megragadó mondatokat.

Mit ad Isten, már tegnap este emlékeztetett az élet erre a mondatra… úgy tűnik, hogy ez egy fontos felismerés lesz számomra. Elmesélem (rébuszosan) hátha mással is “rezonál” a dolog.

Tegnap este az történt, hogy találkoztam valakivel, akivel aránylag ritkán tudok leülni beszélgetni. Úgy 30 perc után arra lettem figyelmes, hogy a beszélgetés Niagaraként szívja el az energiámat, miközben adni nem ad sokat.

Vitáztunk. És ha vita van, én minden kapacitásomat megmozgatom, hogy jelen legyek a beszélgetésben. De amint kicsúcsosodott volna valami konklúzió féleség a vita adott szakaszából, beszélgetőpartnerem már ugrott is egy másik témára. Ott ugyanez ismétlődött meg… 5-6 perc duma és vita, kicsúsosodás, majd újabb ugrás.

Most sem tudom megmondani, hogy igazából min vitáztunk, vagy hogy miről volt szó.

A baj abból volt, hogy nem ismertem fel időben, hogy egy disznócskával birkózom. Hozzá kell tennem… igazából még szeretek is birkózni, de csak akkor, ha tudom előre, hogy most bírkózni fogunk, és hogy éppen azért csináljuk, hogy sarasak legyünk, és utána jót kuncogjunk rajta. Ha tudom előre, (L’Art pour L’Art alapon) nem szívja el az energiámat sem.

Van “ilyen” beszélgetés, meg van “olyan” beszélgetés. Az egyik adja az energiát (kölcsönösen), a másik viszi. Érdemes megtanulni figyelni erre, és időben felismerni. Ha csak ennyi történik, már  meg is tettük az első lépést a tudatosság, és a jelenlét felé.

Felfigyeltünk itt az Intézetben Tóth Orsira, hazánk egyik feltörekvő fiatal színésznőjére.

Az Index által vele készített interjú kapcsán megfogalmaztunk öt gondolatot, amit hasznosnak gondolunk papírra vetni. Azoknak lehet tanulságos, akiknek gyakran kell nyilatkozniuk a médiában. (Az interjú a gondolatok végén olvasható.)

Öt gondolatmorzsa TÓTH ORSI interjú-válaszairól:

*Üdítő élmény, hogy a sok semmitmondó közszereplő közt akad valaki, akinekVÁLASZA és MONDANIVALÓJA van.

*Jó látni, hogy Önmaga mer maradni.

*Nem arra koncentrál, amit a riporter hallani szeretne, hanem arra, amit gondol, érez, vagy el akar mondani.

*Mivel fontos, leírom mégegyszer, másképp: Nem arra koncentrál, amit az olvasó hallani szeretne, hanem amit gondol, érez, vagy el akar mondani.

*A szemében ott van, hogy sokat és sokmindent megélt. Ebből a felismerésből önmagában semmit nem tanulhatunk. De segíthet megértenünk, hogy hasznosnak tűnik sokmindent megélni. Ahhoz pedig bátorságra, kíváncsiságra, és mozgékonyságra van szükség. Nekem ugyanis úgy fest, hogy ezek az élmények szülik ezeket a válaszokat.

Kollégáimat megkérdezve, volt aki kicsit nyeglének, mások keserűnek látják Tót Orsit az interjú és a képek alapján. Nem tudom. Nem lehet senkit megítélni ilyen felületes információ alapján. Ezzel a felütéssel következzék az Index cikke innen:

TÓTH ORSI : EZ CSAK EGY TEST, ÍGY HASZNÁLOM
írta:valuska lászló
2009. február 9.

Mundruczó Kornél kedvence itthon egy étteremben pincérkedik, a Berlinalén ma az egyik shooting sztár.

Majdnem elütöttünk a Dob utcában, amikor kapucnival a fejeden sétáltál az utca közepén, és észre sem vetted. Ennyire be szoktál fordulni?

Előfordul. Ha kapucni van rajtam, akkor rossz kedvem van. Alapból nem érzem magam zárkózottnak, de kevés ember van, aki nagyon közel áll hozzám.

De most, hogy Shooting Star vagy, minden más?

Vicces, hogy ezt mondod, pedig nem változik semmi. Lefényképeznek, néhányat koccintasz. Nyilván nem akarom ezt félvállról venni, de túldimenzionálni sem kell. Dolgoztam már külföldön, és tudom, hogy sok múlik az ilyen alkalmakon, amikor az ember megmutathatja magát. De ha valaki akar, enélkül is meg fog találni.

Cannes-ban a vörös szőnyegen nagyon zavarban voltál.

Lehet, mert nem az én terepem, Viszont ahhoz, hogy azzal foglalkozzam, ami érdekel, szükség van erre is, hozzátartozik a munkámhoz. De nem hiszem, hogy önmagában ezzel bármit is el tudok érni.

Látod magad előtt, mit szeretnél öt év múlva csinálni?

Dolgozni. Hogy ne csak a saját köreimben tudjak mozogni, hanem minél több újat megismerjek. És ne ismételjem saját magamat. Ezek a fontosak.

Több külföldi munka például?

Igen, jöhet az is. Jelenleg két külföldi munka lóg a levegőben, egy kanadai és egy holland. De eddig is volt rá példa, három éve készítettünk Marokkóban egy kisfilmet Shirin Neshattal, amiből egy videóinstalláció is készült. Neki az a koproducer ajánlott, aki Kornéllal dolgozott, és onnan ismert engem. Később készült egy nagyjátékfilmje Shirinnek, amiben szintén játszottam, és ebben az operatőr ajánlott egy osztrák rendezőnőnek, akivel leforgattam egy félig dokumentum-, félig fikciós filmet. Persze nem lehet kérni egy rendezőtől, hogy legyek benne a fejében. Ez olyan, mint a szerelem, azt sem lehet kérni.

Mundruczó talált ki ilyennek, vagy te alakítottad őt ilyenné?

Nem hiszem, hogy ez így működik, kölcsönösen sokat hatottunk egymásra. A Kornél jókor, jó helyen tett fel olyan kérdéseket, amiket lehet, hogy én máskor, máshogy, vagy nem tettem volna fel magamnak. Viszont az ember egy idő után már nem, vagy nem eléggé inspirálja a másikat, és ez nem attól függ, hogy szeretik-e egymást. Egyszerűen kellenek az új dolgok.

A Mundruczó-centrikusságod mellett sok mindent bevállaltál Koltai Róbert Világszámától az Egyetleneimen át a rövidfilmekig, és rengeteg színházi darabig.

A Kornél egy út, tényleg szeretek vele dolgozni, valószínűleg azért, mert ösztönösen tudok működni mellette, képes vagyok felszabadulni. Merek megmutatni dolgokat magamból. Ez egy részem, de én nem a Kornél vagyok, sem az ő szereplője, sem az ő színésze. Én én vagyok, és keresem a saját utamat, ehhez pedig hozzátartozik egy Koltai-film, egy Akku, egy HoppArt. Nem a népszerűség miatt, vagy hogy színésznő legyek, hanem mert érdekel, amit csinálok.

Azért a rendezőnek alapvetően dolga meghatározni a karaktert.

Annyiban igen, hogy mit ad a kezedbe, milyen környezetbe tesz, és még sok egyébbel is megteheti ezt, de a karaktert én gondolom ki. Amit ő gondol ki a szerepemről, az más. Ahhoz, hogy én a legpontosabban tudjak megfogalmazni szerepeket, ahhoz nekem kell a saját szavaimat, élményeimet megtalálni hozzá. Ha a rendező elmondja a gondolatait és érzéseit, akkor már annak próbálok megfelelni.

Ez Koltai Róbertnél is működött?

Igen. Általában nem szólnak bele abba, hogyan játszom, legalábbis abból szokott jó dolog kisülni. Biztos makacs is vagyok, meg valahogy máshogy használom a gondolatokat a fejemben. Engem elvisznek a szavak. Harcolok a rendezőkkel, illetve azzal a képpel, ami bennük van rólam. Akkor születik jó dolog, ha engedik ezt a képet befolyásolni.

A filmjeidben rendszerint levetkőztetnek, megerőszakolnak, elbánnak veled. Mozi után konkrétan sajnállak, hogy mit tettek veled a rendezők.

Ami nem öl meg, az megerősít. De ez csak egy test. Az enyém ilyen, mindig jelent valamit, és így használják. De legfőképpen én használom. És én is kifejezhetek dolgokat vele, ez mindig adok-kapok alapon működik. Valamiért elvállalod ezeket a szerepeket, valamit te is akarsz adni, elmondani.

Önmagadat viszed vásárra, nem félsz, hogy elhasználnak?

Máshogy hogy érném el a célom? Maximum én használom el magamat, mert én döntöm el, mit vállalok be. Ha kispórolok valamit, akkor már nem lenne ugyanaz. Ha féltem magamat, akkor nem tudom azt mutatni, amit gondolok.

Kiderült már, milyen határaid vannak, amikkel meg kell küzdened?

Az s-betűm például? Mindig azt mondják, hogy nem lehet érteni, amit mondok, ez az egyik határom, ezzel küzdök sokat. Ha tudom, mit akarok mondani, akkor mindegy milyen hangosan mondom, értik, persze vannak azért akusztikai határok. Egyébként pedig Quasimodo is lehetnék, mindent meg lehet oldani.

Téged a forgatás után, gondolom, kihúznak a jelenetből a lábadnál fogva, majd két hónappal később újra feltöltődsz. Mi a munkamódszered ehhez?

A szöveg az egy halott anyag, azt kell megtölteni. Csak rajtad múlik, hogy az ott van az arcodon, a mozdulataidban, a kisugárzásodban. A forgatás végére ezért tényleg elhervadok, de ez szép dolog, hozzátartozik. Szóval elfáradok, megvisel a szerep, de nem szabad sajnálnom odaadni magam. A fájdalomtól vagy a szomorúságtól lesz egész.

És lehet ezt így bírni?

Nem leszek ettől kevesebb, adni jó dolog, és én így szeretek élni. Nem hiszek a színészetben, nincs olyan, hogy színész. Meghatároztak vele egy szakmát, de ezen nem múlik semmi. Nem ezen dől el, hogy ki vagy az életben, ennél vannak fontosabb dolgok. Ez egy hivatás, hogy tudsz adni. Nem a szereplés és a hírnév számít.

Az M étteremben való pincérkedést a napi megélhetés miatt kellett bevállalni?

Nyilván találhattam volna mást, ha a megélhetés lett volna fontos. A filmben nincs visszajelzés, mert évekig készítesz valamit, majd vége van, senki nem tud rólad, neked vannak apró sikereid vagy kudarcaid. A tányért viszont kiviszed, esznek, és megköszönik.

TETSZETT AZ INTERJÚ, ÉS OLVASNÁL TÖBBET IS TÓTH ORSIRÓL?
Itt egy másik vele készült beszélgetés az Origó honlapjáról.

Azt figyeltem meg, hogy hasznos nekem, ha óvatos vagyok azokkal, akik BIZTOSAN állítanak dolgokat. Régen – hallgatva ezeket az embereket – elkezdtek óriásokká nőni a szememben. Az óriások minden tulajdonságával. “Fel” lehetett nézni rájuk, hinni lehetett erejükben, bízni lehetett védelmező hatalmasságukban.

Ma már inkább összemennek a szememben az ilyen emberek. Törpésednek.

Feldmár Andrást hallgatva például sem törpét, sem óriást nem látok.
Gyakran fogalmaz így:

-”Hát akkor ezen elgondolkoztam, és arra jutottam, hogy talán…”
vagy
-”Én erről azt gondolom, hogy… de ne higgyetek el nekem semmit. Ez csak az én tapasztalatom.”

Nincs semmi baj azokkal, akik BIZTOSAK az igazukban. A baj azzal van, ha az esélyét sem hagyják meg annak, hogy esetleg tévednek. Ezzel ugyanis nem adnak lehetőséget arra, hogy épüljön valami. Máshogy mondom: “hogy ő + én építsünk valamit”. Amit együtt raktunk össze.

Annak viszont jól “megágyaznak”, hogy idővel kiderüljön, biztosságukkal éppen saját bizonytalanságukat álcázzák. Gyakran nagyon hatékonyan.

Az ilyen emberek számára lehet elgondolkoztató Mark Twain egyik idézetté érett gondolata… ennek a mai bejegyzésnek az igazi mondanivalója:

“It ain’t what you don’t know that gets you into trouble. It’s what you know for sure that just ain’t so.” Fordítás: “Nem az sodor bajba, amit nem tudsz, hanem amit biztosan tudni vélsz, csak éppen mégsincs úgy.”

Mark Twain pipával

Nekem részint a BKI-nél eltöltött három év tanította meg, hogy nincsenek óriások, mert nincsen “biztosság” sem. Csak a halál. És persze… igazából az sem biztos.

A címre nincs válasz, hacsak meg nem fogalmazol egyet, kedves olvasó.

De: nemrégen megjelent egy cikk a New York Times-ban, ami a Fehér Házba frissen beköltözött Obama szokásait veti össze Bushéval. Mivel “minden kommunikál” ( a cselekedeteink is ), így hasznosnak gondoltam pontokba szedve közreadni, hogy mik az eddig megfigyelhető különbségek.

A konklúziók levonását viszont finoman áthárítanám. Gondolom mindenki mást tart majd fontosnak, jelzésértékűnek.

*Obama Elnök később érkezik, de tovább marad, mint elődje, George W. Bush. Obama 09:00 körül érkezik meg az irodába; miután megreggelizett családjával, és segített összekészíteni két lányát, Malia-t és Sasha-t a suliba. Bush általában már 07:00 körül bent volt.

*Obama este családjával vacsorázik, de utána gyakran tér vissza az ovális irodába, néha akár este 10:00-ig is bent marad, amikor elődje már régen aludt.

*Obama reggel – 6:45 körül – szokott edzeni, Bush általában délben.

*Obama szeret “császkálni” a West Wingben, ami frissen beiktatott elnökként nem is csoda… nyilván kíváncsi. Ha beszélni akar tanácsadóival, inkább ő megy hozzájuk… ellentétben Bushal, aki inkább az irodájába hivatta őket.

*Obama találkozói nem olyan pontosan zajlanak, mint Bushéi. Bár általában időben elkezdődnek, gyakran csúszással érnek véget… Obama sok időt fordít az új “irányvonal” kommunikálására.  Bush nagyon fegyelmezett volt az időbeosztásával.

*Obama Fehér Háza nem annyira formális, mint Bushé volt, bár nem is annyira informális, mint Clintoné. A “kötelező-zakóviselet-az -oválisban” szabályt például Bush után nyomban elvetették. Obama, aki szereti feltekerni a termosztátot, gyakran dologzik zakó nélkül. Business-casual viselet a munkatársak számára engedélyezett a hétvégi napokon.

*Egy dolog nem változott sokat – az Ovális Iroda dekorja. Bár a cikkből kiderül… hamarosan ebben is változásra lehet számítani.

Obama útjára engedi gyerekeit a suliba

Utolsó alkalommal – de egy újabb bejegyzés erejéig – ma is az IDEO-ról lesz szó.

Az ABC televíziós csatorna ugyanis egy teljes hetet töltött a cég központjában, hogy megérthessék: miként dolgozik az IDEO. Szerintem kommunikációs szempontból is hasznos megnéznünk, mit tapasztaltak.

Hogy ne csak egy unalmas “cég-bejárós” riport készüljön, az ABC jópofa feladatot adott a cégnek. Tervezzék át a ma használatos bevásárlókocsikat úgy, hogy a végeredmény egy működő, kipróbálható prototípus legyen. A határidő: egy hét.

A televíziós stáb lépten-nyomon követte a folyamatot.

Az alábbi – háromba vágott – műsor ezt a  munkát mutatja be.

Az IDEO munkamódszere és filozófiája demokratikus, és cél-fókuszú. Nem egy megközelítésüket lehetne átvenni, és beültetni hazai cégek működésébe. Ezek segíthetnek a nyíltságra, az egyenlőségre, és a felelősségre épülő cégkultúra építésében, ami szinte szükségszerűen vezet egy jól, bátran kommunikáló céghez is.

első rész:

második rész:

harmadik rész:

Hogy tetszett? Van benne olyasmi, amit át lehet ültetni?