Nem hagyott nyugodni a lelkiismeret, hogy a múltkori bejegyzésemben, amelyhez olyan sok egyet nem értő komment érkezett, elhamarkodottan ítéltem meg a Déli Pályaudvaron nyílt új kényelmi üzletet.

Elhatároztam, hogy itt az ideje újból benézni, lássuk meg, történt-e változás. Már messziről rossz érzés fogott el, amikor láttam, hogy egy huszonéves, szőkére festett hajú srác – Hubiz feliratú pulcsiban – az ajtóban beszélget egy lánnyal. „Na, gondoltam, (tele előítéletekkel) jobb, ha be sem megyek, biztosan megint nem lesz szerencsém a kiszolgálással.

Tétován az ajtóhoz léptem, mire a srác udvariasan elnézést kérve beszélgetőtársától, már ugrott is, hogy miben segíthet. Mondtam félénken, hogy csak egy joghurtot szeretnék. Bár a bolt picike, és a joghurtospolc is messziről látszik, ő mégis megmutatta, hol találom, és azt is elárulta, hogy szerinte az epres a legfinomabb. Nagyon mosolygósan megkérdezte, kérnék-e valami mást is. Gondoltam, hát jó, kipróbálok egy capuccinót, ha már a múltkor rossz volt a gép. Azon nyomban a géphez ugrott, hogy elkészítse a kávét, pedig jól látható a felirat, hogy a kávégép önkiszolgáló. (Ezt későn vettem észre, szabadkoztam, de addigra már a pulton is volt a kész kávém.) Váltottunk még néhány vicceskedő, udvarias szót, majd mentem a dolgomra.

Tanulság: Először is az, hogy kedves HUBIZ vezetőség, nagyon jó választás a fiatal munkatárs, lelkesítsék, dicsérjék meg, tartsák ott.

Nem csupán az köszönhető neki, hogy én xy jókedvűen mentem tovább a munkahelyemre, a kávémmal, joghurtommal, meg a kedvességgel, amit grátiszként kaptam. Az a csodálatos a dologban, hogy a vevőkkel „jól kommunikáló” (tudom, tudom, rettenetesen hangzik így, de szakmai ártalom, nézzék el nekem) munkatárs értéke forintokban mérhető. Jelen esetben éppen annyi forintban, amennyivel az ott kapható joghurt többe kerül egy hagyományos közértben beszerezhető ugyanolyannál. És amit örömmel hajlandó vagyok (és leszek) kifizetni, ha cserébe kedves, udvarias kiszolgálásban részesülök egy szép boltocskában. Ez joghurtonként kb 20-25 forint, és akkor a kávén realizált hasznot még nem is számoltuk. Azt, hogy mekkora összeget jelent a nap végén ez az egy barátságos munkatárs, már inkább számolgassák az üzlet tulajdonosai.

Ui: A hubiz-nak még mindig nincs saját honlapja, de találtam egy érdekes írást róluk, ahonnan megtudhatjuk kinek a kicsodái is ők valójában.

Vasárnap este, választási adatok helyett ülésezik az OVB. Élőben élvezhetjük a törvény értelmezését. Nem tisztem állást foglalni ebben a vitában, inkább egy egészen másik kommunikációs szempontra hívom fel a figyelmet. A vita egy pontján Halmai Gábor szólal föl. Utána Fazekas Mariann következik, az asztal körül helyet foglaló egyetlen nő. Aztán újabb hozzászóló kap szót, aki így fogalmaz: „vitatkoznék Halmai kollégával és Mariannal…” Majd később valaki más ismét per Mariann említi az OVB nőnemű tagját.

E heti kérdésünk: vajon mit üzen kommunikációs szempontból, ha az összes férfiember „Vezetéknév kolléga”, az egyetlen nő pedig Mariann?

Úgy mellesleg: Mariann az, aki matematikailag levezeti, hogy képtelenség annyi embernek a választásra kijelölt időszakban leadni a szavazatát, amennyinek kellett volna a sorbanállós választókörzetekben. Amiből persze következik, hogy ezt előre is ki lehetett (volna) számolni. Amiből viszont következik, hogy volt, aki ki is számolta.

Visszatérve a hét kérdésére: módosítanom kell. Az igazsághoz tartozik, hogy a sok „Vezetéknév kolléga” között akadt egy András is. Tehát akkor a hét kérdése: kommunikációs szempontból mi az üzenete annak, ha sok „Vezetéknév kolléga” között akad egy Mariann, meg egy András?

Dr. Fazekas Marianna

az ELTE Állam- és Jogtudományi Kara Közigazgatási Jogi Tanszékének vezetője, egyetemi docens

Szűk két hét múlva választások, mi pedig itt ülünk a munkahelyünkön ölbe tett kézzel. Ez persze nem igaz, de az biztosan, hogy a korábbi választásokkor ilyenkor már alig vártuk, hogy – politikai beállítottságunkat szigorúan félretéve – szakmai szempontok szerint elemezzük a miniszterelnöki vitát.

Ebben az évben azonban nem lesz vita.

Értem én, hogy ennek oka van, hogy ha a választások biztos befutója, Orbán Viktor vitázni kezdene Mesterházy Attilával, vagy Bokros Lajossal, azzal úgymond magával egy szintre emelné őket, ezzel pedig saját pozicionálását rontaná. De valóban olyanok az ország vezető politikusai, mint egy-egy mosópor, vagy gyümölcsjoghurt márka?

Merthogy MI, a NÉP várnánk a vitát, még akkor is, – vagy éppen azért – ha sokszorosan csalódottak, kiábrándultak vagyunk. Hiszen még mindig várakozással és tisztelettel nézzük a politikusainkat, szeretnénk hinni benne, hogy képesek lesznek helyesen kormányozni az országot.

Amerikában elképzelhetetlen lenne, hogy bármilyen oknál fogva egy jelölt nem áll ki a porondra, és nem vállalja a megmérettetés kockázatát. A miniszterelnöki vita ugyanis egyáltalán nem a miniszterelnök-jelöltek kedvéért van, hanem a választók kedvéért, akiknek arrafelé ennyi tisztelet kijár.

Mert hát mit is üzen mindez nekünk, választóknak? Azt, hogy ebben az ügyben MI nem számítunk. Nem MI számítunk.

És ezzel közvetve azt is, hogy rájuk nem számíthatunk.