Azon az útvonalon, ahol minden reggel közlekedem munkába menet, az egyik kereszteződésben egy ideje minden reggel van egy hajléktalan. Ez a hajléktalan ebben a kereszteződésben dolgozik, mondhatni, ez a kereszteződés az ő munkahelye. Éppen belátható közelségben van egy pad, annak a támlájára akasztja föl akkurátusan egy nejlonzacskóban mindazt, amit magával hord. Amikor a piros lámpa megfogja a kocsisort, ő végigmegy az autók mellett. És innen kezdve más az ő története, mint az összes többi kereszteződésben az összes többi hajléktalané. Ennek a mi emberünknek nincs Fedél Nélkül a kezében. Látszik, hogy gondot fordít a megjelenésére, mert mindig tiszta ruhában van, de mintha még az öltözék összhangjára is figyelne. Nem kellett sok idő és már ismerősei voltak az autósok között. Én is ilyen ismerőse lettem – ha meglát, széles mosollyal üdvözöl, és arról biztosít: neki jobb lesz a napja, ha összetalálkozunk, mert olyan kedves a mosolyom. Persze – gondoltam legelőször – azért mond ilyeneket, mert pénzt akar. És belefogtam egy kísérletbe: nem adtam egy fillért sem. Másnap se, harmadnap se, hetekig se. Gondoltam, elég hamar lehervad majd az a mosoly és inkább olyanoknál próbálkozik, akiktől remélhet némi aprót. Hát, nem így történt. Ez hajléktalan kitartóan és következetesen mond valami kedveset nekem, széles mosollyal, minden áldott reggel. Néhány hét után megpróbálkoztam azzal, hogy egy-egy alkalommal adok egy kis pénzt is. A pénzt – nemcsak tőlem, másoktól is – úgy veszi el, mintegy mellékesen, hogy közben az ember szemébe néz és tovább beszélget. Kedves mondatokat mond. Panaszkodni még sosem hallottam, ellenben azért már kaptam tőle megrovást, mert egy reggel nem mosolyogtam. „Ilyen szép napon nem szabad szomorkodni” – mondta, körbenézve a napsütésben. Mondta ő nekem, vagyis a Hajléktalan az Autóval Munkába Sietőnek. Egy ideje azt is figyelem, hogyan beszélget másokkal. Hát, nem akárhogy. Először is, az autósok többségére ügyet sem vet. Emelt fővel keresztülnéz rajtuk, nem foglalkozik velük. Az ismerősöket keresi, azokkal viszont pont úgy társalog, ahogy velem. És szerintem mindenkinek valami személyre szólót mondhat. Azt nem tudom, hogy gazdasági szempontból megéri-e neki ez stratégia, de azt naponta látom, hogy az ismerősök száma folyamatosan nő. Egyre többen húzzák le az ablakot, amikor meglátják, csak azért, hogy váltsanak vele pár szót. Meglepő, de kevesen adnak pénzt neki. Ő mégis ott van, minden reggel, mosolyog és válogat az autósok között. És hirtelen megértettem: ő nem elsősorban a pénzért van ott. Azért is, de nem ez a fő oka, hogy reggelente megjelenik a kereszteződésben. Elsősorban azért van ott, mert kapcsolatot épít. És ezzel elérte, hogy figyeljenek rá. A legérdekesebb az egészben, hogy miközben látszólag mi adunk neki, a valóságban ő ad nekünk. És ez lecke. Kommunikációs.

Tetszett? Akkor klikk:

Nem tudok japánul. Nem csak beszélni, gondolkodni sem. Nehezemre esik megérteni egy olyan világot, ahol az egyéni érdekek olyannyira alárendelődnek a csoport, a közösség érdekeinek, mint az ázsiai kultúrákban.
Ezért is néztem-nézem döbbenten a szívszorító, szörnyű képeket a földrengésről, és az azóta nap, mint nap bekövetkező újabb csapásokról.
A megrázó képek mellett az is megdöbbent, ahogy a japánok okosan, higgadtan és fegyelmezetten viselkednek a tragikus helyzetben. Már az első képsorokon azt lehetett látni, hogy az irodaházakban a bútorok táncolnak, a csillárok ide-oda hintáznak, a papírok szállnak, és az épület is jobbra-balra dől, a dolgozóknak pedig látszólag csak az jár az eszükben, hogy a szertehulló papírokat összeszedegessék.
Tiszteletre és csodálatraméltó. Ugyanakkor nekem furcsa, hogy ilyenkorra más, a katasztrófát kevésbé büszkén megélő népek esetében, már régen megkezdődnek a különböző segélyszervezetek akciói, a gyűjtések, a segítőcsapatok kiküldése. Ma március 16-a szerda van, öt nap telt el a földrengés óta, és bár biztos vagyok benne, hogy a szervezkedés folyik, még valahogy egyetlen segéllyel, részvéttel kapcsolatos hírrel sem találkoztam.

Nem tudok japánul. Mégis megrázott a japán császár beszéde. A 77 éves, hazájában óriási tiszteletnek örvendő császár, Akihito Fukisima, nagyon ritkán szólal meg, de olyankor mindig, amikor arra van szükség, hogy lelket öntsön népébe. Nem értem miket mond, a sajtó annyit emelt ki, hogy szívből reméli, népe kéz a kézben elszántan küzdve túljut majd a nehéz időkön. Mindezt halk, felindulástól mentes, szelíd hangon mondja, bátorító kis mosollyal. Érdemes így, japánul is megnézni:

Csodálom a japánok bátorságát, helytállását. Csodálom a viselkedésüket, amivel nem mutatnak szánalomraméltóságot. Ugyanakkor jó, ha nem felejtjük el: máris tízezernél több a halottak száma, az élőket pedig rengeteg nehézség sújtja,  és ki tudja mi jön még. Ha lehetőség lesz segíteni, ne gondoljuk, hogy csak azért, mert nem kérik, nincs is szükségük rá.

„De engem ez nem érdekel!” – gondoltam, majd kíváncsian tovább olvastam a facebook főoldalát, ahol hasznos információkat szereztem arról, hogy Joli hogyan szakított a barátjával, illetve arról is, hogy Karcsinak mi az épp aktuális kedvenc száma. Ezt egyébként azon nyomban meg is hallgattam, mivel a youtube linkje a facebookon instant, azonnal játszható állapotában került fel. Kellemes zenei háttér mellett gyorsan megjósoltatom még magamnak ebéd előtt, hogy mikor talál rám a nagy Ő. „Soha” – adja a válasz. Na puff, így jártam. Akad időm arra is, hogy kapáljak egy sort a farmomon. Na persze ez nem jár derékfájással, kalóriát is maximum egyet égetek az egér mozgatása révén. De térjünk is vissza a facebook napok alatt sem végigjárható alkalmazáskínálatából.

Miután eleget olvasgattam arról, kivel mi történt, néhány Like gombbal kifejeztem tetszésemet is – milyen kár, hogy nemtetszésem kifejezésére nincs lehetőség, bár igaza van az oldal fejlesztőinek, mikor azt mondják, nem céljuk a kapcsolatok ilyen szintű rombolása. De…biztos, hogy ez rombolná? Az oldalon lévő Xszáz ember felével 3-4 szónál többet soha nem is beszéltem. Csoporttársak, ismerősök ismerősei. Valahogy azért mégis megköttetett köztünk a barátság, ha máshogy nem is, de legalább virtuális szinten. Ha őszinte számvetést tennék, talán 20 olyan embert találnék, akiket valóban kedvelek, és ebből mondjuk hármat, akik igazán közel állnak hozzám. De nem baj, végülis „backup-nak” jó az a több száz ember. Merthogy én így ismert vagyok, engem sokan szeretnek és sok barátom van. Legalábbis ezt a kellemes érzetet adja a sok ismerős látványa. Vajon hány olyan felhasználó van, aki egyszer is belegondolt abba, hogy ezek a számok mennyire valósak?

A facebook elsődleges célközönsége a húszas- és fiatal harmincas korosztály. Ők azok, akik már a számítógép, majd az internet világában nőttek fel, így aztán számukra nem is jelent gondot az újabb rendszerek, programok kitapasztalása. Érdekes azonban, hogy mi késztet minket (23 éves végzős egyetemistaként magamat is a fent említett kategóriába sorolom) arra, hogy a számítógép előtt töltsünk napi 5-6, extrém esetben 10-12 órát? Erre magam sem tudom a választ. De azt tudom, hogy munka, vagy tanulás közben valamiért mindig meg van nyitva az oldal. Egyrészt, mert így elérnek az ismerősök egy kis „beszélgetésre”, vagy mert ha az ember elfárad abban amit csinál – ez általában 5 és 10 percenként következik be – akkor tud lazítani egy pár percet. Ez egyébként egyértelműen csökkenti a vizsgára való felkészülés, vagy az aznapi munka hatékonyságát. A gond ugyanakkor nem csak az, hogy a munka világába bele-belekóstoló fiatalság így kezeli az internetet, és megosztja a figyelmét. Fel kell figyelnünk arra, hogy a facebook térhódítása lassan legyőzi a korhatárokat, és már az idősebb korosztály tagjai is egyre gyakrabban válnak taggá, végül aktív felhasználóvá.

A facebook felhasználóinak száma már meghaladja az 500 milliót. Mondhatjuk, világméretű divat napjainkban ismerni és használni az oldalt. Sőt, sokak állítják, „aki nincs fenn a facebookon, az nem is létezik”. Tény, hogy divatok mindig voltak és mindig is lesznek. Általában az örökérvényű alapelv érvényesül ezeknél, miszerint vagy csatlakozol, vagy kimaradsz. Nem is áll szándékomban bárkit is lebeszélni a csatlakozásról. Az aktivitás mértékére viszont érdemes odafigyelni. Sokan ugyanis abba a hitbe ringatják magukat, hogy a barátságok ápolására kitűnően megfelel a facebookon való kapcsolattartás. Pedig ez nincs így. Beszélhetünk egész nap a chaten, küldhetünk egymásnak vidám üzeneteket, és követhetjük barátaink megosztásait, de ezek közül egyik sem helyettesít egy közösen eltöltött kávézást, beszélgetést, vagy bármilyen időtöltést. A hangsúly éppen ezért itt is az egyensúlyon van. Légy részes, ossz meg és kövess másokat. De figyelj oda a baráti kapcsolatok valódi ápolására, mert semmilyen számítógép, chatprogram, vagy közösségi oldal nem pótolhatja a valódi és értékes időtöltést. És ne feledd, ahogy másokkal bánsz, úgy bánnak majd veled is. Ahogy magadat kommunikálod, úgy fognak mások megítélni, és úgy is fognak viszonyulni hozzád. Legyen ez a tanulság.

2011. március 22-23. között Nyílt csoportot indítunk Újradefiniált Kommunikáció címen.

• Ha a mondanivalóját nem tudja hatásosan előadni.
• Ha nem eléggé figyelnek oda Önre.
• Ha legyőzi a lámpaláz.

Módszerünk segít rámutatni a kritikus pontokra, és gyógyírt is kínál rájuk. Kérjük kattintson ide a további részletekért.

Kedvezmény: volt hallgatóink most lehetőséget adhatnak ismerőseiknek is. Azok az új beiratkozók, akik egy régi résztvevő ajánlására hivatkoznak, 10% kedvezményben részesülnek!

Kedves Olvasók,

2 hete dolgozom a Barra Kommunikációs Intézetnél. A szakmai gyakorlatomat töltöm itt és az a feladatom, hogy marketingtervet készítsek, figyeljek és tanuljak, illetve hogy rávegyem a többieket a blogírásra. Bár nem hosszú időre szól a megbízatásom, remélem, hogy a későbbiekben is akad majd munka a számomra. A bejegyzések írásában ezentúl én is részt veszek majd, ugyanakkor nem akarom szakmai féligazságokkal untatni Önöket, hiszen még nem rendelkezem az ehhez szükséges releváns tudással. Éppen ezért, tőlem a korosztályomat érintő és érdeklő mindennapos érdekességek és hírek várhatóak, ezzel együtt pedig igyekszünk újra élettel megtölteni a blogunkat, melyekkel kapcsolatban szívesen várjuk hozzászólásaikat, véleményüket. A szakmát pedig hagyjuk a profikra…

(A blogunkhoz kevéssé illő, vagy túl rövid témákat facebook oldalunkon követhetik nyomon.)

Üdvözlettel:
Szilágyi Judit