Néha a királynak is szüksége van kommunikációs képzésre

A kis Albert Frigyes Artúr György (a leendő VI. György) születése meglehetősen eltérő érzelmeket váltott ki a királyi családból. Míg a nagymama, Viktória királynő szívből örült, az édesapa, V.György ennyit írt naplójába:

„…csaknem négy kilós kisfiú született, minden rendben, mindketten jól vannak. Sok táviratot küldtek, ettem valamit…..”

A hercegi pár kislányt szeretett volna. Már volt egy fiuk, Edward, de azért nem bánták, hogy fiú lett, mert arra gondoltak: egy tartalék fiú szerencsés lehet az öröklést biztosítandó.

Bertie, II. Erzsébet édesapja tehát tartalékként kezdte meg az életét.

Nyolc éves korában kezdett dadogni. Elsősorban a k hangot ejtette nehezen, ami nem túl szerencsés egy herceg esetében, hiszen ezzel kezdődik a király és a királynő szó is. A dadogás kialakulásában nyilván szerepe volt apja poroszos nevelési elveinek is. A kis herceg ötödik születésnapjára apja a következőket írta:

„Most, hogy ötéves lettél, remélem, mindig igyekszel majd engedelmeskedni, azonnal megteszed, amit mondanak, mert majd rájössz, hogy annál jobb, minél előbb elkezded. A te korodban mindig igyekeztem így tenni, és ettől sokkal vidámabb lettem.”
Nehezen hihető, hogy Bertie ettől öt évesen vidám lett. Mint ahogy attól sem, hogy

„Emésztési zavarok kínozták, naponta több órán át és egész éjszaka sínben volt a lába, mert csámpás volt, akárcsak az apja. Balkezes is volt… és arra kényszerítették, hogy a jobb kezét használja”.

Ha mindez nem lett volna elég, a kis Bertie-t az apja folyamatosan összehasonlítgatta sikeres és sármos bátyjával, a királynak nevelt Edwarddal.
A „tartalék fiú” azonban egy királyi családban nevelkedett és tartaléksága nem óvta meg attól, hogy folyamatosan szerepelnie kellett mások előtt. Már kisgyermek korában, a nagyszülők születésnapján kötelezően elmondandó versek is iszonyú próbatételt jelentettek számára. Az igazi megszégyenülés azonban 1925 májusában következett, amikor Wembley-ben neki kellett ellátnia a Birodalmi Kiállítás elnökének tisztét. Apját kellett köszöntenie trónrakerülésének tizenötödik évfordulója alkalmából. Először fordult elő, hogy apja jelenlétében beszélt a nyilvánossághoz, ráadásul ez volt az első alkalom, hogy mikrofonba kellett beszélnie, mert a beszédet a BBC is közvetítette – az egész nemzetnek. A herceg beszéde megalázó kudarc lett.

Kommunikációs szempontból tehát a leendő VI. György halmozottan hátrányos helyzetből indult. A Wembley-ben történtek alapján mindenki megértette volna, ha soha többé nem áll a nyilvánosság elé. Indoka lett volna éppen elég. Bertie azonban nem ezt választotta. Szerencséjére összetalálkozott azzal az emberrel, aki segíteni tudott neki:

Lionel Logue, aki önmagát csak „közönséges gyarmatos”-ként azonosította, valójában nagy tudású retorika-tanár és tehetséges amatőr színjátszó volt. Jó az, ha e két mesterség találkozik. Talán ez segítette hozzá, hogy bátran használja a saját módszereit, amelyek

„szöges ellentétben álltak azokkal – az elektrosokkot is felölelő – a meglehetősen brutális módszerekkel, amelyekkel haszontalanul igyekeztek gyógyítani a brit pácienseket.” Logue fizikai és lélektani eszközök együttes alkalmazásával gyógyított – először olyan katonákat, akik az I. világháborúban gáztámadás következtében elvesztették a hangjukat.

Logue és a király találkozásának történetét mutatja be „A király beszéde” c. sikerfilm. További részletekre derül fény az azonos címmel megjelent könyvből, amelyet Logue unokája írt. A mi Intézetünk számára pedig újabb megerősítést jelent ez a lenyűgöző történet:
• mi is bátran használjuk a saját módszereinket
• mi is merítünk a színészmesterségből is, meg a retorikából is
• mi is ötvözzük a fizikai és lélektani eszközöket

És amiért a legeslegjobban szeretjük ezt a történetet, az az, hogy bár nálunk nem elsősorban dadogós királyok kopogtatnak segítségért, gyakran találkozunk olyan „hercegekkel”, akik tartalékként indulnak, de nem maradnak azok. Mert bármekkora volt is Logue tudása, a herceg nélkül semmire sem ment volna. És ezzel mi is éppen így vagyunk.

A féligáteresztő tükör a ráeső fény egy részét visszaveri, másik részét pedig átengedi.

Ez a gyakorlatban annyit jelent, hogy ha valaki az egyik oldalról belenéz, akkor a saját tükörképét látja, a másik oldalról belenézve viszont nem magát, hanem a tükör túloldalán lévő tárgyakat, dolgokat látja.

Ilyet használnak például pszichológiai kísérletekben, ahol is a kísérleti szobában lévő alany megfigyelhető anélkül, hogy viselkedését a megfigyelő jelenlétének tudata befolyásolná. De rendőrségi kihallgatások esetében is használható hasonló módon: a gyanúsítottban csak a szobában vele szemben ülő kérdező személye tudatosul. Mivel azonban ő nem tudja teljesen függetleníteni magát attól a beszélgetéstől, amiben maga is részt vesz, szükség lehet a tükör mögött ülő külső megfigyelő objektívebb megítélésére a gyanúsított megnyilvánulásait illetően.

De a fotózásban, a tükörreflexes gépekben is újabban a féligáteresztő tükör váltja fel a hagyományos felcsapódó tükröt, ami lehetőséget ad többek között a sokkal gyorsabb sorozatfelvételekre.

A féligáteresztő tükör nyújtotta lehetőségek sora ezzel még korántsem merült ki. Hogy a kommunikációban, pontosabban annak megakadályozásában, és az okvetetlenkedő utazóközönség távoltartásában milyen kreatív módon hasznosítható ez az elmés találmány, annak ékes példáját láthatjuk immár évek óta Budapesten, a Batthyány téri HÉV végállomáson.

A peronokkal szemben található ugyanis a HÉV INFORMÁCIÓ HÉV feliratú ügyfélszolgálati ablak. Az ilyen és hasonló ablakok túloldalán a világ minden táján ül (vagy nem ül) egy alkalmazott, és vérmérséklete szerint udvariasan, türelmesen, vagy éppen lekezelőn és gorombán igyekszik válaszolni a mindenkori kuncsaft időnként meglehetősen hülye kérdéseire (lásd: “Tessen mondani, hánykor indul a hathuszas vonat?”).

Az alapvető gond az, hogy ha az ügyfél látja, hogy ül valaki illetékes az ablak túlsó oldalán, akkor könyörtelenül odajön és kérdez (persze hülyeséget). Ha pedig azt látja, hogy nem ül ott senki… – nos, akkor is odajön, és könyörtelenül várni kezd, hogy jöjjön vissza az illetékes, és ő kérdezhessen (persze hülyeséget). És ha nem jön sürgősen az illetékes, akkor meg reklamálni kezd. Persze hangosan, hogy mindenki meghallja.

Nos, a Batthyány téren alkalmazott módszer forradalmasítja az utazóközönség kommunikációs kordában tartásának módszerét. Az információs ablakot ugyanis tetszetős féligáteresztő tükörrel szerelték fel, aminek következtében ha egy elvetemült utas odamenne, hogy hülyeséget kérdezzen, saját tükörképével találná szemben magát.

De nem megy oda.

Még a legelvetemültebb kotnyeleskedő utas sem.

Gyakran járok a Batthyány téren, évek óta senkit nem láttam, hogy a saját tükörképétől akart volna kérdezni (persze hülyeségeket). Még csak azt sem kockáztatja meg senki, hogy rákérdezzen: “Hahó! Van ott valaki?!!” Miért kérdezné, mikor láthatja a saját tükörképét…

Másfelől, a tükör túloldalán ugyanakkor vagy ül valaki, vagy nem – ezt soha nem tudhatjuk. Ha ül, akkor nyilván jól szórakozik, persze tét nélkül. Kérdésekre nem kell válaszolnia, viszont az elhaladó járókelők mentükben többnyire belebámulnak a tükörbe, hogy megcsodálják önnön fizimiskájukat.

Az ügyfélszolgálatos meg csak ámul: “Ezt a sok hiú majmot!…”

Eredetileg egészen másról akartam írni a blogra. Kétszer is nekifogtam, de továbbra sem tetszett. Mi a baj vele? – töprengtem… Az, hogy nem tudom, mit akarok üzenni. Így pedig nehéz írni, nehéz beszélni is. Még nehezebb olvasni, vagy hallgatni.

Mondtuk már azt egy előadás, prezentáció meghallgatása után (közben), hogy: „jó, jó, ez érdekes, de hová akarsz kilyukadni? Kérdeztük-e egy megbeszélésen vagy tárgyaláson: „mit akarsz ezzel mondani?” „mit vársz tőlem, mit tegyek?” Vagy sikított-e fejünkben a hang valaha: „Térjen már a lényegre!”

Ez a lényeg, ez ahová akarok kilyukadni, ami hiányzott nekem. És sajnos, az a tapasztalatom, hogy ez a lényeg hiányzik az előadások, prezentációk jelentős százalékából is. Amikor felkérnek, mint szakértőt, hogy adj elő egy konferencián, de az ott lévőkről alig tudsz valamit. Amikor megkér a főnök, hogy számolj be az elmúlt negyedévről, de annyi minden történt és kevés a jó hír. Amikor egy megbeszélésen képviselned kell egy álláspontot, de még a rendszert sem látod át. Na akkor jönnek a hosszú mondatok, szerteágazó gondolatok, se füle se farka beszámolók.

Időnként még én is reménykedem benne, hogy ha elkezdem az elején, összeteszem, amit tudok, majdcsak kisül belőle valami. De ez ritkán jár sikerrel. Csak akkor működik, ha az a mondanivalóm: Itt ez a sok érdekes adat, kutatás, elemzés, nem tudom mi az igazság, csak meg akartam veled osztani. És ha ez a szándékunk, akkor legyen ez az üzenetünk is.

Nem arról van szó, hogy feltétlenül és mindig valami mély és magvas mondanivalót kell találnunk. Arról sem, hogy parancsba adjuk másoknak a tutit. Csupán arról, hogy mindig legyen konklúziónk. Ezzel magunkat és a közönségünket is segítjük, mert ha ez megvan, vagyis ha egy mondatban megfogalmaztuk, hogy mit akarunk mondani, akkor a művünket megalkotni már csak percek kérdése. Ha megvan a cél, az mint egy világítótorony vezet minket a szavak és a kommunikáció viharos tengerén. Anélkül viszont csak olyanok vagyunk, mint a szegény halász a csónakjában, akit sodornak a hullámok és egyre kevésbé tudja, merre van a kikötő.

Akár írjuk, akár mondjuk tehát, előbb tegyük fel magunknak a kérdést: mit akarok üzenni? Azután fogalmazzuk meg pontosan, röviden, tömören ezt az álláspontot, és már meg is van a kikötő.