„Tamáska, Lacika! Gyertek csak vissza, de gyorsan!” – süvít egy határozott, erőteljes női hang a Kossuth téri metróállomáson. A megszólítottakat gyorsan kiszúrtam, mert egy emberként megfordultak és engedelmesen elindultak visszafelé. Meg azért is, mert Tamáska és Lacika valójában két 180 centi magas – éppen ezért 160-as jómagam számára meglehetősen félelmetes – fiatalember.

Osztálykirándulás. A gimnazisták valószínűleg nem sokban különböznek attól, amilyen az én osztályom volt húsz évvel ezelőtt. Talán magasabbak egy kicsit (valami miatt mintha a diákok egyre nagyobbra nőnének). Ami nagyot változott, az a világ, és a szabályok. És emiatt a tanárok helyzete, akiket, bevallom, nem irigylek túlzottan.

A határozott női hang egy ötvenes éveiben járó, szőke, csillogó szemű, kosztümös tanárnőé volt. Ellentmondást nem tűrő, de szeretetteljes. Egy pillanatom volt csak szemügyre venni, mert eltűnt az őt körülvevő fiatalok gyűrűjében.

Az én végzettségem is tanár, taníthatnék akár gimnazistákat is, mint ő. De nem szívesen tenném. Félnék nap mint nap megküzdeni azzal, hogy megharcoljak a tekintélyemért. Ma már nem magától értetődő a tanárok tisztelete. Persze, tudom, egyáltalán nem szolgál rá minden tanár a tiszteletre. De régen, ha a diák valami rosszat csinált, netán tiszteletlen volt az iskolában, akkor a szülei jó eséllyel összeszidták, vagy legalábbis összevonták a szemöldöküket. Ma az is könnyen előfordulhat, hogy ha a diák megüti a tanárt, és az megpróbál „ügyet” csinálni ebből, akkor bemennek a szülei, és úgyszintén lenyomnak egy sallert az akadékoskodó tanerőnek.

Ezeket nem azért írtam le, hogy elpanaszoljam, hová jutott a világ. Hanem azért, mert azt látom, hogy nagy cégek rengeteg pénzt, időt és energiát fordítanak arra, hogy vezetői kommunikációra képezzék menedzsereiket. Pedig viszonylag kevés a valószínűsége annak, hogy egy hétfő reggeli értekezlet pofozkodásba torkollik.

A tanárokat viszont senki nem képezi ilyesmire. Pénz, és valószínűleg akarat sincs rá. (Nem lenne túl nagy feladat megszervezni egy ilyen szemináriumsorozatot a tanári szakokon, köztudott, hogy kommunikációs oktatókkal Dunát lehet rekeszteni.) Holott a tanárok olyan vezetők, akik valódi farkastörvények között élnek. Elég, ha csak egyetlenegyszer nem a megfelelő módon viselkednek, vagy nem a megfelelő kommunikációs üzenetet küldik és vége a tekintélyüknek. Abból a tanárból pedig, akit a diákok nem tisztelnek, előbb utóbb keserű, idegbeteg lelki roncs lesz, akinek a munkája (a hivatása!) mindennapos stresszfaktorrá válik.

Jó dolog az, amikor példaképként tudunk felnézni, idősebb fejjel pedig visszaemlékezni a tanárunkra. Szülőként is jó dolog, ha olyan emberek kezei közt tudhatjuk a gyerekeinket, akikre magunk is felnézünk, nem pedig sajnálkozunk rajtuk.

Mielőtt bárki annyival szeretné lezárni a témát, hogy egyetértése jeleként csóválja a fejét, miközben magában azt gondolja, hogy persze-persze, de azért tényleg elég sok az alkalmatlan tanár, javaslok inkább valami mást.

Képzeljük el egy pillanatra, hogy mi lenne, ha a tanárok akkora fizetést kapnának, mint egy nagyobbacska cég középvezetői. És ha emellett ráadásképpen akkora humánpolitikai támogatást is kapnának, mint az említett középvezetők. Ha kommunikációs és szakmai képzéseken vehetnének részt, és évente egyszer csapatépítő tréningekre járnának. Ha a kiemelkedőeknek esélye lenne olyan pozícióba kerülni, ahonnan beleszólhatnak a nemzeti oktatási program, vagy a kötelező tananyag alakulásába.

Megmondom mi lenne:
A tanárok lelki gerince kiegyenesedne, és többé nem esne annyira nehezükre kivívni a tiszteletet, mert saját maguk is tisztelni kezdenék magukat.

Idejük és kedvük lenne azon gondolkodni, hogy az osztályukban tanuló diákokkal hogyan lehetne a lehető legjobb eredményeket elérni.

A tanári pálya olyan karrier lenne, ami vonzó a mai fiatal generáció számára.

A diákok ismét felnéznének a tanáraikra. Igen, még ezek a mai fiatalok is, ha másért nem, hát azért, mert elképzelhetővé válna, hogy a tanárnak menőbb telefonja, és jobb kocsija van, mint neki.

Kedves Olvasók,

tudjuk, hogy az utóbbi pár hétben elmaradtunk a blogbejegyzésekkel, amit mi magunk is nagyon sajnálunk. Addig is ajánljuk Facebook oldalunkat, “1 perces” hírekkel, érdekességekkel. A türelem pedig rózsát terem, új írásainkat nemsokára olvashatják a blogon.

Üdvözlettel:
A Barra Kommunikációs Intézet munkatársai.