Nyár van (najó, fogjuk rá). Nyáron pedig az emberek általában utaznak – közülük sokan vonaton.  Ahogy beköszönt a nyár, a vonatok évről évre túlzsúfoltak, levegőtlenek, késnek és rengeteg bosszúságot okoznak az utasoknak. Mindezt egyébként nem olcsó jegyért cserébe. Ennek révén pedig egy kommunikációs probléma vetődött föl bennem: miért van az, hogy még jelentős késések esetén sem tájékoztatják az utasokat? Volt időm ezen gondolkozni, amikor a közelmúltban a Balatonfenyvestől Budapest Déli pályaudvarig tartó, hivatalosan 2 óra 50 perces útból végül 4 óra 40 perc lett. Azzal most nem foglalkozom, hogy miért adnak el háromszor annyi jegyet a vonatra, mint amennyi ülőhely van rajta. Maradjunk csak annál, amit egy nagyvállalatnak igazán tudnia kellene: nem szerencsés a megfelelő kommunikáció helyett homokba dugni a fejét.

Más vasúttársaságok más országokban elérhetővé teszik az információt az utasok számára, hogy a vonat késni fog, és ezért megértésüket kérik. Ez például minden állomáson elmaradt azon a hétvégén. Az alatt a pár óra alatt több megoldási, de legalábbis enyhítő ötlet is az eszembe jutott (kár, hogy a vezetőségnek nem).  A jegyvásárlásnál nyugodtan lehetett volna szólni arról, hogy nem lesz zökkenőmentes a feljutás, és előfordulhat, hogy végül nem lesz elég hely. Bár abszurd, hogy valakinek nem jut ülőhely, de előfordul. Az utasokat pedig nem lenne szabad semmibe venni, mert ők fizetnek a szolgáltatásért, amely legtöbbször sem kényelmesnek, sem pontosnak, sem igényesnek nem mondható. Szeretek utazni, mégis sokszor a magyar vonattársaság nyújtotta balkáni hangulatban érzem igazán, hogy még mindig nagyon messze vagyunk Európától. Nem is a Balkánnal van a baj, megvan annak a maga romantikája. De amíg az a hozzáállás, hogy legjobb, ha a rossz hírt nem hallja az ügyfél, addig az joggal lesz dühös és csalódott.

Jegyzetfüzet, notesz. Bármilyen meglepő, ez a „notebook” szó jelentése. Ma a laptopunk jut eszünkbe róla, pedig nem is olyan régen még mindenki arra a kisebb-nagyobb füzetre gondolt, amelybe minden fontosat, de legfőképpen az ötleteket, gondolatokat, vázlatokat jegyeztek föl. Ezért aztán a notebook általában a legnagyobb kincs volt egy üzletember, tudós, vagy művész földi vagyonában. A XX. század elején, az avantgarde idején a legnépszerűbb notebook a moleskine-jegyzetfüzet volt. Matisse, Picasso, Hemingway és sokan mások ezt használták, mert ezt szerették. A moleskine egy kis francia manufaktúrában készült. Amikor a tulajdonosa meghalt, megszűnt a moleskine gyártása is. Itt véget is érhetne a történet, és a kutya se emlékezne rá, ha a 90-es évek végén egy Maria Sebregondi nevezetű olasz írónő rá nem bukkan olvasás közben a moleskine leírásába. Sebregondi utánanézett a moleskine történetének, és annyira megtetszett neki, hogy megkeresett egy kis milánói papírkereskedést, amelynek tulajdonosa ugyancsak beleszeretett az ötletbe. Az első új Moleskine-noteszek 1997-ben kerültek ki a piacra. Először 5000 darab, majd a következő évben 30 000, aztán a cég megjelent egész Európában. Mára pedig rajongói klubok sokasága nőtt a Moleskine köré.

Megjelentek persze a kritizálók is, ezen a honlapon például a szerző szerint átverés az egész történet a Moleskine mögött. De a kritikusok egyvalamit nem értenek: mindegy, hogy úgy igaz-e minden szó, ahogyan a Moleskine-mese állítja, mert nem ez a lényeg.

A lényeg az, hogy a Moleskine jó, mert jól van kitalálva. Ezért szeretjük.