Ha azt akarod, hogy a feleséged/barátnőd/nővéred/anyukád…ne felejtse el már megint, hogy szombaton neked fog kelleni a kocsi, akkor elég, ha néhány oktávval lejjebb viszed a hangerőt. Kevin Allan, az Aberdeen-i King’s College oktatója arra jött rá, hogy a nők sokkal jobban emlékeznek arra, amit halkabban mondanak nekik.

A kutatás során a nőknek mindenféle tárgyat mutattak, azok nevét pedig férfiak olvasták fel. A hölgyek leginkább a mélyebb hangon felolvasott tárgyak nevét jegyezték meg. Ez magyarázza, hogy miért épp Barry White lett a nők egyik kiemelkedő kedvence. De most komolyan, ki tudna ellenállni Barry White füstös, lágy hangjának? Senki.

A nőkhöz hasonlóan a férfiakat is megvizsgálták, de rájuk vonatkozóan semmilyen bizonyítható összefüggést nem találtak a figyelem és a női hangerő közt. Sajnos, hölgyeim, nem létezik tehát tökéletes „takarítsd ki a garázst” hangerő.

(A bejegyzést mi fordítottuk és szerkesztettük. Az eredeti cikk itt olvasható.)

Szádvári Judit kolléganőnk vasárnap lefutotta a Budapest Maratont. Ez óriási dicsőség, ráadásul az 554 nőből, akiknek sikerült teljesítenie a távot, a 417. helyen végzett. (Férfi versenyző 2436 ért célba, az összes maratonista közül pedig 1170 érkezett külföldről.)

Először is ezúton is gratulálunk neki, hiszen mindannyian izgultunk érte és drukkoltunk, hogy sikerüljön teljesítenie a távot. Ennek a rövid interjúnak azonban szakmai oka is van. Sokan nem is gondolnák, de a sportolók egymás közti kommunikációja, illetve az a biztatás, amit a szurkolók nyújtanak a versenyzőknek, nagyon sokat jelenthet. Akár azt a kis lökést is, ami a táv teljesítéséhez szükséges.

Ez volt az első alkalom, hogy elindultál a maratoni távon, és ha jól tudom minden elsőre induló versenyző rajtszáma mellé ezt ki is írták a versenyszervezők. Érezted valami hatását ennek a kiírásnak, jobban, vagy többen biztattak a versenyzőtársak?

Igen, ez a kiírás direkt azért van, hogy a rutinosabbak biztassák azokat, akik most indulnak először. Egyébként már a félmaratoni távon is van ilyen, ott is rengeteg lelkesítő szót kaptam a kiírás miatt. Azért is fontos, mert első maraton csak egy van, akár folytatja valaki később, akár nem, először lefutni egy ekkora távot olyan érzés ami… ami tényleg csak egyszer van egy ember életében.

Te magad próbáltál-e biztatni olyanokat, akiken láttad, hogy nehezen bírják?

Sokmindenkit biztattam, de akiken komolyan azt láttam, hogy elfogyott az erejük, azokat nem mertem. Nekem most jól sikerült, jól bírtam, de az edzéseimről tudom, hogy ilyenkor hajszálon múlhat, hogy összeroppanjon az ember…Úgy éreztem, hogy a biztatónak szánt szavak akár ellenkező hatást is kiválthatnak.

Nekem most a 15. és a 30. kilométer között volt a legnehezebb, ekkorra már az ember sokat futott, de még mindig nagyon sok van hátra. Nagyon jólesett, hogy odaálltak a szurkolók és biztattak, éljeneztek mindenkit, nemcsak a saját ismerőseiket. Ugyanakkor a saját szurkolóimnak előző nap megtiltottam, hogy olyasmiket kiabáljanak, hogy „már csak 20 kilométer, gyerünk”, mert attól féltem, hogy ha ilyeneket hallok, össze fogok omlani.

Azt mondják, hogy a futás tipikusan magányos sport, a te felkészülő edzéseid is egyedül zajlottak. Az ilyen nagy versenyek viszont mégis a tömegről, a csapatról szólnak. Miben más ugyanazt a távolságot csapatban lefutni.

Csapatban futni sokkal jobb. Eleve, a felkészülés során a legtöbben – mint ahogyan én sem – nem futják le a kitűzött 42 kilométert, ezt a teljesítményt kifejezetten a nagy napra tartogatják. És lehet, hogy sokaknak nem is sikerülne a csapatrendezvény nélkül. A szervezők hihetetlen hangulatot biztosítanak, már az indulástól kezdve. A hangos zene, a csoportos bemelegítés, a speakerek, meg olyan extrák, hogy például Monspart Sarolta több helyen felbukkan szurkolni, tanácsokat kiabál, biztat, – ezek mind nagyon sokat számítanak, amikor az ember csüggedni kezd. A frissítőállomásokon is szólt a zene, az útvonal mentén pedig több helyen utcazenészek vártak minket, akik nagyon örültek, ha a munkájukat egy-egy mosollyal, vagy a nagyon jó erőben lévők tánclépésekkel jutalmazták. Erőt ad, hogy látod, mások is megcsinálják, ugyanúgy szenvednek, ugyanolyan lelkesek, mint te vagy. Én időről időre kiszemeltem egy nagyjából az én tempómban futó, mit sem sejtő áldozatot, akivel „együtt futottam” anélkül, hogy tudott volna róla. Igyekeztem a gyanútlan sporttársat a frissítőpontokon sem szem elől téveszteni, és sokszor akár több mint tíz kilométert is sikerült közösen megtennünk.

Mit tanácsolnál azoknak, akik kedvet kaptak a nagy táv teljesítéséhez, kinek ajánlod, hogy kezdjen felkészülni és kinek nem?

Nekem akkora élmény volt, hogy mindenkinek ajánlom. De tudom, hogy a felkészüléshez szükséges, hogy valaki tudja tartani a heti négy edzést, ami közül ez egyik egy hétvégi „hosszú futás”. Fizikailag is nagyon megterhelő, de az, hogy az ember mindig rászánja az időt, talán még nehezebb.

Utolsó kérdés: mi jöhet ezek után?

Most az a célom, hogy javítsak az időmön, és ezt elsősorban félmaratonokon tervezem megvalósítani. De most abban is biztos vagyok, hogy jövőre ilyenkor megint itt leszek.