William James, a pszichológia egyik meghatározó, XIX. századi alakja a következőket írta híres tankönyvében:

„…a testi változások közvetlenül következnek az izgató tény észleléséből… és ugyanezeknek a változásoknak a történés közbeni észlelése az érzelem.”

Az érzelmek e korai elmélete szerint azért félünk, mondjuk a medvétől – akivel a csíki havasokban feketeáfonya-szedés közben találkozunk –, mert mihelyst meglátjuk, eldobjuk a kosarunkat és teljes erőnkből futni kezdünk (mi is, meg a medve is, két irányba) és agyunk a kosáreldobás és a futás belső, fiziológiai jelzéseit értelmezi félelemként, sőt, egyenesen életveszélyként. Vagyis nem azért futunk, mert félünk, hanem azért félünk, mert futunk.

Persze, mint minden elméletnek, ennek is bőven születtek cáfolatai, alternatívái. James gondolataiból azonban mégis levonhatunk néhány következtetést.

Amikor a BKI-ben (Barra Kommunikációs Intézet) először néztem és hallgattam meg egy rövid, rögtönzött előadást, akkor Mária (az Intézet vezető tanára) egy könnyen megfigyelhető jelenségre hívta föl a figyelmemet: az előadó kapkodta a levegőt, nyakát és vállát feszesen tartotta. Mindez kommunikációs szempontból jócskán lerontotta az előadást. Azt is mondta Mária, hogy az illető az előtte álló kurzus során kellő kitartással, gyakorlással sokat javíthat légzési technikáján, képes lesz majd jobban koordinálni azt, valamint testtartásán is javítva – és ez a legfontosabb – csökkentheti lámpalázát, feszültségét, nagyot dobva ezzel előadási stílusán. Tehát a medvés kaland analógiájára: ne kapkodd a levegőt, állj lazán, és nem fogsz izgulni – annyira.

Miért van az, hogy a képzésre jelentkezők közül vannak, akik nagyon gyorsan képesek javítani ezen? Pedig ők sem profi előadók, és mégis: hamarosan jól veszik a levegőt, nyak-, váll- és hátizmaikat megtanulják ellazítani. Ennek sok oka lehet. A légzés, testtartás koordinációjával, és általánosságban a testtudat kérdésével sok elmélet, módszer, technika foglalkozik, de most nem ezekről lesz szó, hanem – folytatva egy korábbi cikk vonalát – röviden arról, hogyan segíthet a sport a légzés és testtartás terén.

Beszéd, előadás közben vajon minden sportoló tökéletesen rekeszre (beszédtechnikai szempontból ez a légzés az ideális) veszi a levegőt? Nem! És futás, evezés, biciklizés közben? Igen! A megemelkedett oxigén-igény miatt a sportoló akaratán kívül, automatikusan arra törekszik, hogy minél több levegőhöz jusson. És ha a pulzus jelentősen megemelkedik – ami bármelyik edzésen és minden versenyen könnyen megeshet –, akkor bizony már nagyon sok oxigénre van szükség, tehát a sportoló szabályos rekeszlégzésre kényszerül. És mi a helyzet a testtartással? Kell ezt részletezni? Nem vagyok ugyan sportkineziológus vagy ortopéd szakorvos, de talán nem nagy tévedés azt mondani, hogy rossz testtartással, merev izmokkal lehet sportolni, de minek: egyfelől nem egészséges, másfelől nem eredményes.

Fontos még valamit kiemelni. A sportolás közben jól „visszatanult”, légzéstechnikának és testtartásnak majd hasznát vesszük akkor, amikor sok ember előtt kell előadást tartanunk. Amikor a papírra, a szövegre, a prezentációra kell elsősorban figyelni, akkor kevésbé vagyunk képesek koordinálni testünket, és ha a kommunikációban egyébként nem is szeretjük az „automatát”, a légzésben és a testtartásban hasznunkra válik majd.

A cikk szerzője új kollégánk, Bérdi Márk