Múlt hétvégén Tiszaújvárosban voltam egy triatlon versenyen. A saját futamom előtt bőven volt idő szurkolni az előttünk induló fiatalabbaknak; ők örülnek neki, én pedig addig sem unatkozom, sőt, kicsit már át is veszem a verseny hangulatát. Egyik fiatal barátomat figyeltem, és mikor előttem futott el, annak rendje és módja szerint a nevét kiabálva buzdítottam, mire is ő, a verseny legnagyobb hevében – előtte üldözöttek, utána üldözők, száz méterekre a finistől –, mintegy kilépve a helyzetből, mivel aznap még nem találkoztunk, csaknem megállt és üdvözölt, integetett és meg is köszönte, hogy ott vagyok.

Amit fiatal csapattársamnak a sikeres versenyzéshez még biztosan el kell sajátítania, az a koncentráció képessége. A figyelemről van szó, arról, hogy képesek vagyunk koncentrálni arra, amit éppen csinálunk. Történjen bármi is – na jó, majdnem bármi – fókuszálunk, „rajta maradunk” a feladaton. A sportban ez azt jelenti, hogy a legkevésbé sem hagyjuk, hogy holmi szurkolók a nevünket kiabálva eltereljék figyelmünket. Milyen veszélyeket rejt egy sportoló számára, ha kizökken, kizökkentik a koncentrációból?

Gondoljunk egy óriásműlesiklóra, egy díjugratóra, vagy birkózóra. Ha egy pillanatra is elkalandozik a figyelmük, a pályán kívül a hóban, a vizesárokban vagy kétvállon találhatják magukat. Egy sportolónak tehát kulcsfontosságú, hogy megtanuljon ráhangolódni és összpontosítani a saját mozdulataira – nem csak percekig, hanem a lehető leghosszabb időn át. Azonban távolról sem pusztán a tudat beszűküléséről, a környezet teljes kizárásáról, vagy nagyon szűk fókuszról van szó.

Egy futónak például nagyon is tisztában kell lennie versenytársai hozzá viszonyított helyzetével. Vagy gondoljunk csak a Tour de France népes biciklis bolyaira! Elengedhetetlen, hogy a versenyzők ne csak saját magukra, hanem a körülöttük lévőkre is figyeljenek – minden idegszálukkal. A tomboló tömegnek a tudatból történő teljes kizárása nem követelmény az ideális koncentrált állapot eléréséhez.

A szurkolók kiabálásának diffúz észlelése hozzátartozik a versenyhez. Az ellenfelek, a nézők, a pálya, a versenybírók, mind szerves részei az „itt és most”-nak. A sportolónak erre kell koncentrálnia. Ilyenkor nincs helye más gondolatoknak. A jelennel kapcsolatos cselekvéseknek és érzéseknek kell a figyelem központjában állniuk. Kellő fegyelemmel minden lényegtelen, zavaró körülmény, inger kizárható a tudatból és teljesen ráhangolódhatunk a pillanatnyi feladatra.

Fontos képesség ez, melyet egy sportolónak a jobb teljesítmény érdekében ki kell fejlesztenie. Meg kell tanulnia „odatenni” magát és tartósan ott is maradni az „itt és most”-ban.

Hasonlót takar a kommunikációban szintén kulcsfontosságú jelenlét fogalom is. A sport erre a jelenlétre segíthet ráhangolódni. Arra, hogy minden idegszálunkkal figyeljünk a hallgatóságra, a beszélgetőpartnerre; reagáljunk annak jelzéseire; koncentráljunk magunkra: témánkra, mondanivalónkra, üzenetünkre, a fejünkben felépített vagy felépülő struktúrára. Fókuszáljunk és reagáljunk a kommunikáció során magunkban végbemenő változásokra – egyrészt a gondolati, másrészt pedig a testi változásokra. Ez nem könnyű feladat.

Összetett, gyakorlást, erőfeszítést igénylő mutatvány, ami azonban megéri a fáradtságot, mert hatása – ahogy a sportban – a kommunikációban sem marad el.

A cikk szerzője új kollégánk,Bérdi Márk, aki maga is triatlonozik