GYF a mondatok 65%-nak a végén teszi le a pontot. Ez az adat némileg hozzávetőleges: az élőbeszéd pongyolaságaiból következően plusz-mí­nusz egy-két százalékos hibahatár lehetséges. A felvétel alapján 127 mondatot számoltunk meg, és ebből nyolcvankettőnek a végén volt letett pont. Lehetséges viszont, hogy a 127 nem egyezik az interneten olvasható í­rott változat mondatszámával. Ezek a mondatok ugyanis nem mindig felelnek meg az egy mondat – egy gondolat alapelvének.

Videóhoz klikk a képre:

Többségük bonyolult körmondat, amelyet az í­rott változat szerkesztésekor általában több rövidebb mondatra bontanak. Azonban éppen az volt a törekvésünk, hogy az élőbeszédet kí­sérő paralingvisztikus és metakommunikációs megnyilvánulások alapján megfejtsük: mi az, amit a stúdióban, az élő adás körülményei között a miniszterelnök “egy gondolat”-ként kezel, és hogyan viszonyul ezekhez a “gondolati egységekhez”.

A mondatvégi letett pont a céltudatosság egyik legfontosabb mutatója, és a fentiek alapján a 65% meglepő eredmény. A miniszterelnök korábbi megnyilvánulásaiból emlékezhetünk (de akár ebből a mostaniból is találhatunk példát), hogy nagyon karakteresen le tudja tenni a mondatvégi pontot – “oda tud tenni” egy gondolatot. Hogy a céltudatosság tekintetében Gyurcsány Ferenc szerda este nem volt a legjobb formában, igazolják például az alábbi szavak is:

Gy.F.: Vannak olyan intézkedések, itt százával születnek döntések, amelyekre muszáj azt mondanom, hogy ez nem jó, és Molnár miniszter úr egyébként, mikor én megszólalok időnként kritikusan, akkor én ezt vele előre megbeszélem. …

- Mv.: Azt mondta több olyan rendelet van, vagy olyan szabályozás, amivel nem ért egyet. Lesz még majd, amiket bejelentenek azon túl, amit tegnapelőtt támadott a Parlamentben?

- Gy.F.: Ezt mondtam volna az előbbi mondatomban?

- Mv.: Igen, ezt.

- Gy.F.: Nem, nem, készülök arra, hogy visszamenőleg változtassunk bármit is…

í‰rdekes módon ugyancsak nyolcvankettő azoknak a mondatoknak a száma, amelyek végén GyF megtartotta a szemkontaktust (ezek nem feltétlenül ugyanazok a mondatok, mint amelyekben letette a pontot). A mondatvégi szemkontaktus a partnerre való nyitottság fontos (és mérhető) mutatója. A mondat végén megtört szemkontaktus óhatatlanul olyan benyomást kelt, hogy a beszélő “kirekeszti” a hallgatóját, nem kí­váncsi a reakciójára – kvázi ő csak mondja a magáét, a másik fél pedig ne szóljon közbe. (Természetesen azt is jelezheti ilyen módon, hogy nem szeretné, ha a gondolatsort félbeszakí­tanák – erre azonban vannak egyéb metakommunikációs eszközök is.)

Gyurcsány beszéd közben legtöbbször hosszan, folyamatosan néz a műsorvezető szemébe – szinte szuggerálja. Ennek a fajta nézésnek óhatatlanul van bizonyos agresszí­v ‘felhangja’ – a lecsapni készülő kí­gyó bűvöli í­gy leendő áldozatát. Ehhez járul még negyvenöt mondat (35%) végén a “kirekesztő” szemkontaktus-törés – nem éppen szerencsés ötvözet, ha a miniszterelnök (metakommunikációján keresztül is) szeretné elfogadtatni politikáját. Célravezetőbb volna inkább mondat közben többet kalandozni a tekintettel, viszont a mondatok végére megteremteni a szemkontaktust. (Margaret Thatchernek jellegzetes eszköze volt a mondat végi szemvillantás, amellyel nyomatékot adott az éppen megfogalmazott gondolatnak, ugyanakkor mintegy nyitott maradt a beszélgetőpartnerére – valójában kontroll alatt tartotta.)

Hogy a miniszterelnök számára fontos cél saját személyének elfogadtatása a partnerrel és a szélesebb közvéleménnyel, az érzékelhető a szavain kí­vül egyéb megnyilvánulásokból is. A kérdés az, hogy ezeket mint eszközöket megfelelően alkalmazza-e.

Például az egyik legfeltűnőbb szokása: gyakran kisfiúsan félrehajtja a fejét – szubmisszí­v státuszt vesz fel, pislog (időnként sűrűn pislog), és halk, fedett, kissé fölszorí­tott hangon beszél. Mindjárt a beszélgetés elején í­gy nyit: ahogy a műsorvezető köszöntését fogadja, arról a nézőnek nem az jut eszébe, hogy az ország miniszterelnökét látja, hanem (talán) egy szende szüzet. A továbbiakban ezt a magatartást gyakran megspékeli azzal, hogy törzsét beszéd közben oldalra dönti, ezáltal a fej félredöntését (‘hát tehetek én róla???’) még hangsúlyosabbá teszi. Ezek a megnyilvánulások akkor jelennek meg, amikor valami kellemetlenséget kell elfogadtatni a nézőkkel, és a miniszterelnök jelezni akarja: szí­ve szerint nem í­gy intézné, de hát nem tehet mást, kénytelen: “…a rendőrség… csak akkor állí­t fel kordont, hogyha érdemi biztonsági kockázat van.” Előfordul, hogy elhangzik a kérdés, Gyurcsány félredől, elmondja a választ, majd a mondat végét azzal is jelzi, hogy visszaegyenesedik alaphelyzetbe (“Ha hiszik, ha nem, én nem vagyok kordonügyi szakértő…stb.”).

És előfordul, hogy mindehhez még a kezét is “beveti”, ami (tekintettel langalétra alkatára, hosszú végtagjaira) természetszerűleg látványos elem. íltalában elmondható, hogy GyF megtanulta nyilvános megszólalásain “kezelni a kezeit”, legyen szó akár nagygyűlésról, akár tévé-beszélgetésről. A szerda esti beszélgetésben azonban túlsúlyban voltak a felfele tenyeres gesztusok, és általában ezek voltak a feszültebbek, helyenként pedig szinte parodisztikusak például ennél a szövegrésznél:

” Nem lehet addig fejlesztésről dönteni, amí­g nem döntünk struktúráról. Mert különben azt mondanák nekünk, hogy miniszterelnök úr, először kell struktúráról, aztán fejlesztésről. Márpedig a fejlesztési döntéseket meg kell hoznunk, itt van. Ha nem költjük el, el fogjuk veszí­teni.”

Ugyancsak kissé komikusba fordul, amikor a felfele tenyeres gesztusok (szubmisszivitás) ellenpontjaként, feloldásaként fél karjával az asztalra könyököl, és hosszú kezét lazán elengedi – a gesztus lefele tenyeres ugyan, karakterét tekintve viszont egy hervadásnak indult, melankolikus szépasszony kéztartását juttatja eszünkbe, már csak a hosszú szipka hiányzik belőle.

A szubmisszí­v megnyilvánulások mint a kommunikációs stratégia részei érthetőek: az elmúlt hónapok politikai feszültségei közepette is egy emberi imázs megőrzését hivatottak szolgálni, miközben a miniszterelnök igyekszik következetesen végigvinni a programját. Ám ha a feszültség a metakommunikációs megnyilvánulások közé is belopja magát, akkor a törekvések visszájára fordulnak: az állampolgárok (köztük a “másik oldal” hí­vei) görcsös magyarázkodást és szí­nészies pózolásokat látnak. A valódi asszertí­v kommunikáció (amely céltudatos, ugyanakkor nyitott a másik fél érdekeire) akkor kezdődik, amikor megszabadulunk a rájátszásoktól.

készí­tette: Dezsényi Péter (BKI)