Hiller István kommunikációjára óhatatlanul rányomja a bélyegét a (legalábbis egy politikus esetében) súlyos beszédhibája.

A videó linkje: http://www.mtv.hu/videotar/?id=8704

A pöszeség, selypítés és hasonló problémák azért jelenthetnek gondot minden nyilvánosság előtt megszólalónak, mert egy gyermekkori beszédállapot rögzülései, amelyeket ha nem javítottak ki időben, akkor később, felnőttkorban azt a benyomást keltik, hogy az illető bizonyos tekintetben megrekedt egy 5-7 éves gyerek szintjén – márpedig ez nem a legjobb üzenet egy közszereplő esetében. Persze a közszereplők között vannak különbségek – Feleki Kamill például megengedhette magának, hogy egy az egyben felvállalja és színészi imázsának részévé tegye a pöszeségét: késő öregkoráig olyan volt, mint egy durcás kisfiú, de nagyon lehetett őt szeretni ezért.

A politikus viszont a közfelfogás szerint kifejezetten „felnőtt-szerep”. S ha már adva van egy viszonylag súlyos beszédhiba, valahogyan kezelni kell. A jelek szerint Hiller István a visszafogottság és a magas státuszba kapaszkodás stratégiáját választotta. Nyilván nem eredménytelenül, hiszen eddigi pályafutása során fontos pozíciókat ért el, amihez valamit tudni kell. Ám most már itt van évek óta az országos politikában, és e pillanatban az oktatásügy kompetens és felelős képviselőjeként kell megjelennie a képernyőn, laikus tévénézők előtt, akik többnyire pár perces vagy másodperces villanások alapján mondanak róla ítéletet. És vajon mit láttak a nézők az MTV Az Este című műsorában szeptember 3-án?

Nagyon sokáig (egy örökkévalóságig, de legalább három-négy percig!) egy mozdulatlanul ülő, zárt szájjal beszélő, a műsorvezetőt kifejezéstelen merev tekintettel néző pókerarcú embert, aki ugyan kínosan ügyel arra, hogy mérsékelt, lassú tempóban beszéljen, de a beszéddallama szűk és monoton. A testtartás és arckifejezés akkor sem változik, amikor a műsorvezető kérdését hallgatja – nem tudom eldönteni, hogy érti-e egyáltalán a kérdést vagy sem? Mindez azt a benyomást kelti, hogy egy illetékes bürokrata nyilatkozik, aki egy pillanatig sem azonosul a saját szavaival. Nem tudjuk, hogy amiről beszél, az vajon jó-e nekünk, vagy rossz? Csak válaszol a kérdésekre, de hosszú-hosszú ideig a leghalványabb törekvést sem látjuk arra, hogy beszélgetőpartnerét (és a tévénézőket) meg is győzze a saját igazáról (márpedig akkor minek beszél???).

Hiába a megfontolt beszédtempóra való törekvés, ha a feszült, merev tartás már a fogalmazókészség rovására megy. Ennek ékes példája a következő gyöngyszem:

„A tapasztalatok szerint persze 6200 körül van azon pedagógusok száma, akiknek állást kell még találni és keresni, mert a 8800-ból mintegy 30 %-ot már eddig a segítségünkkel vagy pedig helyi tanácsadással önálló elhelyezkedési lehetőségekkel a probléma itt már megoldódott.”…

Több mint három perc elteltével (ami egy ilyen műsorban kábé hatezer évnek tűnik) mozdul meg először egy picit a keze, egy-két párhuzamos gesztus erejéig.

Jó négy perc után egyszer csak megélénkül a beszédtempója, a ritmus is változatosabb lesz, a dallam kiszélesedik, a lárvaarc életre kel, a tekintet megélénkül, – az eddigi zombi-szerű tünemény először próbál meg JELEN lenni. Érdekes módon éppen annál a mondatnál, amelynek szavai mintha neki magának is instrukciót adtak volna:

„Amikor az oktatás általános színvonalát emeli, érdemes azért a valóban, a JELENBEN GONDOLKODNI.”

Talán jó lett volna ezzel kezdeni…