Horváth ígnes csinos és fiatal. Ez kommunikációs szempontból annyit jelent, hogy alapjáraton szí­vesebben hallgatom az ő helyzetmagyarázatát, mint Molnár Lajos egészségügyi miniszterét (miközben lényegében egyformán kompetensek a témában).

Nem tudom, hogy ez vajon tudatos szempont volt-e a miniszter és az államtitkár közötti munkamegosztásban, de az elmúlt hetekben Horváth ígnes nyilvánvalóan gyakrabban és szí­vesebben nyilatkozott a médiáknak, mint főnöke.

Nézzük, hogyan kommunikált március 9-én Az Esté-ben.Kicsit előre dől, az asztalon összefogja a kezeit, de ebből beszéd közben folyamatosan nyit. Mozdulatai visszafogottak, de változatosak. Vannak felfele tenyeres (szubmisszí­v) gesztusai, ezeknek van funkciójuk is (üzenetük: “€žTudom, hogy nem örülnek ezeknek az intézkedéseknek… Mi sem örülünk, de kénytelenek voltunk”€).

És vannak lefele tenyeres és ikonikus (képszerű) gesztusok is.
Fejét finoman, oldottan, a felsőtesttől függetlenül mozgatja, ami nyugodt, magabiztos benyomást kelt.

Ami feltűnő és elgondolkoztató: a szemkontaktus szinte folyamatos. Elsőre azt gondolhatnánk, hogy ez alapvetően pozití­v üzenetet hordoz (“€™Szembe babám, ha szeretsz”€™). Csakhogy a túl sok nézés nyomasztó, agresszí­v benyomást kelt a partnerben. Michael Argyle kutatásai szerint egy tipikus kétszemélyes beszélgetésben az emberek az idő kb. 61 %-ában néznek egymás szemébe. Ugyanaz a személy többet néz a partner szemébe, amikor hallgatja (az idő 75%-ában), mint amikor beszél (41%). Ezek persze átlagszámok, ettől vannak egyéni eltérések. Mármost szép dolog, hogy Horváth ígnes “€™állja”€™ a vallató tekinteteket (amivel azt üzeni: tiszta a lelkiismerete), de nézzük csak meg például a következő mondatot:

“€žMegszületett a miniszteri döntés, kiközlésre kerülnek a határozatok az intézményekkel, és az alapján pedig megkötjük a finanszí­rozási szerződéseket, ahol fontos, hogy emelkedik a finanszí­rozási összeg is, tehát az egy súlyszámra jutó forintösszeg az többet fog érni…”€

Ebben a mondatban H.í. egy pillanatnyi töréstől eltekintve folyamatosan néz Baló szemébe – Argyle 41 százaléka helyett 98%-ban! Ha a szöveg tartalmára nem figyelünk, következtetésünk egyértelmű lehet: tiszta lelkiismerettel vállalja, amit mond. Csakhogy a szöveg személytelen fogalmazásmódja “€™üti”€™ a nyí­lt tekintet üzenetét, nem kongruens vele.

Ez a fajta tekintet inkább annak az agressziónak a velejárója, amellyel a fenti gondolat a műsorvezető és a néző torkán “€žlenyomásra került”€ (hogy stí­lszerű legyek…).

Rossz érzésünket erősí­ti a szűk beszéddallam-sáv. Harminckilenc mondatból tizenkilencnek a végén van letett pont. Ahol nincs letéve, ott a mondat vége ellebeg – ez (talán) azt a benyomást van hivatva kelteni, hogy a beszélő megérti az állampolgárok gondját, osztozik velük. Csakhogy ilyen mennyiségben az ellebegő mondatvégek kioltják egymás hatását, és az a benyomásunk támad, hogy a beszélő valójában “€™automatára van kapcsolva”€™ – nincs jelen.

Másrészt a “€™letett”€™ pontok sincsenek igazán lent. Ez azt jelenti, hogy a mondat végén a beszélőben a feszültség nem old ki teljesen, a hallgatóban nem alakul ki az a benyomás, hogy tényleg ezt akarta mondani, tényleg “€™ide akart kilyukadni”€™:Jellemző az alábbi példa:

- Mv.: Mondja, és ostromállapot van?
- H.í.: Nem, nincsen ostromállapot. (a mondat vége ellebeg – a néző reakciója: Hiszi a piszi!) í‰n azt hiszem, hogy a intézmények fel voltak készülve, nem volt kérdés, hogy kell-e ez a reform, kell-e ez az átalakí­tás. Mindannyian tudjuk, hogy kell. (Itt a félig-meddig letett pont azt az érzetet kelti, mintha maga sem lenne száz százalékig meggyőződve róla)

Mi magyar állampolgárok mindannyian tudjuk, hogy kell az átalakí­tás az egészségügyben. Hogy pontosan hogyan lenne jó, azt én (sokakhoz hasonlóan) nem tudom.
Horváth ígnesnek, Molnár Lajosnak és minden illetékesnek azért kellene jól (jobban) kommunikálniuk, hogy elhiggyük: ők tényleg tudják.

készí­tette: Dezsényi Péter (BKI)