Karsai József a mostani parlament egyik, ha nem a legkarakteresebb tagja. Oda kell figyelni rá. Karsai József tud valamit a kommunikációról is, és ezt nem kommunikációs tréningen tanulta. De talán éppen ezért érdemes közelebbről megvizsgálni, mi a titka.

Nyugati országokban már jó ideje egyetemeken taní­tják a forgatókönyv- és regényí­rás mesterségét. A történet, a sztori mágikus erővel hat a nézőire, hallgatóira, olvasóira. Gondoljunk bele, egyetlen nap alatt hány történettel találkozunk az újságokban, rádióban, tévében, filmeken, az interneten, és egyáltalán nem utolsósorban egymásközti beszélgetéseink során. Ezek a találkozások nem véletlenek: az embereknek szinte “€žzsigeri”€ igényük van a történetekre, mert az egyik legalapvetőbb kérdésre keresik bennük a választ: hogyan kell helyesen élni, hogyan kell EMBERNEK LENNI?

Robert McKee, az egyik legtekintélyesebb amerikai forgatókönyví­ró-iskola vezetője szerint minden történet lelke, leglényege valójában nem más, mint a valamilyen cél elérésére törekvő hős reményeinek, elvárásainak a szembesülése az objektí­v szükségszerűséggel. Mindannyian aszerint élünk és viselkedünk, amit igaznak hiszünk magunkról, a körülöttünk élő emberekről és a környezetünkről. De ez egy olyan igazság, amit nem tudhatunk abszolút módon. Csak igaznak hisszük. Ennek a hitnek nevében cselekszünk, és csak a cselekvés során fedezzük fel a szükségszerűséget – a szükségszerűség az, ami ténylegesen megtörténik cselekvésünk nyomán. És ez az igazság akkor – és csak akkor – ismerhető meg, amikor cselekszünk.

A külvilág szükségszerűségének és az emberi léleknek ezt a találkozását mindannyian naponta megéljük, ezért AZONOSULUNK a történet hősével, annak törekvéseivel, érzelmeivel, indulataival. A történetet figyelve módosul a nézők, hallgatók tudatállapota, és végső soron ez minden jó történet hatásának a titka. A jó történet az élet metaforája.

Mindez azért jutott eszembe Karsai József kapcsán, mert az ő kommunikációs hatásának titka ugyanaz, mint a jó történeté. Karsai persze nem járt forgatókönyví­ró iskolába – ő csak azt hozza, ami jön belőle “€žvon Haus aus”€.

Ezért aztán a Tv2 február 29-i Mokka adásában az első egy-két percben még nem találja a hangját, eszközeit, nem néz se a műsorvezetőre, se a kamerába, csak maga elé. Tétova, bizonytalan kezdése olyan, mint egy szárnyaszegett madár verdesése. Iratokat mutat a kamerának, mintha bizony a nézők egyetlen szót is el tudnának olvasni belőlük. Aztán egyszer csak felmutatja egy iskolai párosvécé fényképét, és ezzel a hangjára talál. Ahogy a hivatalok abszurditásáról és a politikustársak borní­rtságáról beszél, aminek az ő választókörzetében élő emberek az áldozatai (éspedig azért, mert ő a saját környezetének ismeretében a legjobb lelkiismerete szerint szavazott) – olyan eleven erővel süt belőle a hitetlenség, értetlenség és a dühös szenvedély, hogy nem lehet nem belegondolni abba, amit mond. Mutatja a penészes iskolafalat, és kiderül, hogy nyolcszázhetven iskola és önkormányzat kidobott összesen vagy három és fél milliárd(!) forintot pályázatí­rásra, tervre (nyilván futja nekik), miközben harminc iskola nyert pár száz milliót. (Vajon kik kaszáltak?)

A szenvedély hegyeket mozgat. Karsai József szubjektí­v, szenvedélyes hevülete is. A kérdés csak az, hogy mi kellene ahhoz, hogy az illetékes hegyek végre a HELYES irányba mozduljanak.

Az objektí­v szükségszerűség csak a borní­rtság lehet?