Surányi minden megszólalásakor hendikeppel indul.
A hangja gyenge és rosszul képzett, ezért aztán úgy tűnik, mintha igazából egyetlen mondat végén sem tenné le a pontot. Ez pedig rendszerint azt a benyomást szokta kelteni, hogy a beszélő bizonytalan, nem tudja, hová akar kilyukadni, mit is akar mondani – magyarán nem céltudatos.

Viszont Surányi egy elismert szakember, az MNB volt elnöke, tehát valamit mégiscsak tudhat és azt a tudást valahogyan mégiscsak tudja kommunikálni. Egyáltalán nem értek a pénzügyekhez (pedig milyen jó lenne…), í­gy hát ebben a kis dolgozatban kizárólag a metakommunikáció elemzése alapján vizsgálom, mi az, amitől Surányi a hendikep ellenére kompetens és hiteles szakember benyomását tudja kelteni.

A gyakorlat azt mutatja, hogy a mondatvégi letett pontot (ami a céltudatosság egyik nagyon fontos mutatója) akkor érezzük “€™a helyén”€™, ha a beszéddallam sávja legalább nagyjából egy oktáv terjedelmű, és a dallam csúcspontja a főhangsúlyos szótag, a legmélyebb pontja pedig a mondat utolsó szótagja. Surányinak nincs meg a minimális egy oktáv terjedelem, és ezt a laikus, zeneileg képzetlen hallgatóban is bizonytalanságot kelt – közvetlen formában érzékeli, hallja, hogy a beszélő valamilyen feszültséggel, görccsel küzd.

Intézetünk ügyfelei, taní­tványaink között volt már kifejezetten sikeres felsőszintű vezető, akik hasonló gonddal küszködött. Elmondásából tudjuk: még az általános iskolában az énektanárnak “€™sikerült”€™ benne életre szóló traumát okozni, és egy olyan fóbiát kialakí­tani benne mindenféle hangképzési próbálkozással szemben, ami gyakorlatilag állandósí­tott benne egy gyermek- vagy kora kamaszkori görcsöt. Bár a későbbiekben többször is nekiveselkedett, hogy megoldja ezt a problémát (ezért keresett meg minket is), de végül úgy döntött, hogy “€™átcsoportosí­tja az erőit”€™, és az egyéb kommunikációs csatornák fejlesztésével kompenzálja ezt a gyengeségét.

Surányi György történetét nem ismerem, de gyaní­tom, hogy lényegében hasonló lehet. Mindenesetre Az Este-beli tí­zperces beszélgetés alapján már egy laikus tévénézőben is – hangadottságai ellenére is – a kompetencia benyomását tudja kelteni.

A fenti mondatban lényeges tényező a TíZPERCES beszélgetés. Tudniillik okvetlenül kell egy pár perc, amí­g “€™ráhangolódunk”€™ Surányi beszéddallamára. Ez először is azt jelenti, hogy a tv-hí­radók, rádiós krónika-műsorok félperces soundbite-jai nem kedveznek neki – bármilyen okos gondolatokat fogalmaz meg két mondatban, a hallgatóban első benyomásként csak annyi marad meg, hogy nyöszörgött valamiről. Mire leesne a tantusz, hogy mit is mondott, addigra a műsor már máshol tart.

A melléket beszélgetésben első hallásra egyetlen mondatvégi pont sem kerül a helyére – szigorúan véve mindegyik ellebeg. Ám többszöri meghallgatás után bennem, a befogadóban is kirajzolódott a rendszer: miközben zeneileg a pont nincs lent, Surányi minden egyéb metakommunikációs csatornán keresztül nagyon pontosan, plasztikusan jelzi, mettől meddig tart a mondat, vagyis a gondolat. í–sszetett mondatok esetében a tagmondatok végét (ahol í­rásban vesszőt teszünk), hangsúlyosan fölfelé kanyarí­tja, és ugyanakkor a szemöldöke felhúzásával, homlokráncolással jelzi, hogy nincs itt vége a gondolatnak, a mondatok végén viszont arca kisimul, az egész fizikuma láthatóan kiold.

Ennek alapján végül is harminckét mondatot számoltam meg, és ebből harmincegy végén a műsorvendég – a maga módján – pontot tesz a mondat végére. Az egyetlen lezáratlan mondat a beszélgetés elején egy láthatóan félbemaradt gondolat (“€žAbszolút jól, természetesen…”€), a letisztult üzenet szempontjából nem kulcsfontosságú, ami pedig utána következik (“€žAz ember azt mondaná, hogy bárcsak ne lett volna igaza.”€), az többszöri meghallgatás után egyértelműen és a beszélő szándéka szerint új mondat.

Baló: Amit 2002 decemberében í­rt és amit most í­rt, azok között azért megdöbbentően sok a hasonlóság, nem? Jól érzi az ember?

Surányi: Abszolút jól, természetesen… Az ember azt mondaná, hogy bárcsak ne lett volna igaza.

Azt viszont, hogy az összes többi mondat egy-egy valóban kikerekí­tett gondolat (és valóban ezeket a gondolatokat akarta megfogalmazni), nyilvánvalóvá teszi az a tény, hogy Surányi testtartása nyugodt, feje finoman, oldottan mozog, függetlenül a lényegében mozdulatlan törzsétől, ami az önbizalom és magabiztosság egyik legfontosabb mutatója.

A harminckét mondatból huszonnyolc végén tart vagy teremt szemkontaktust – ez a beszélgetőpartnerre való nyitottságot jelzi. Balónak nem kell lesnie ezerrel, mikor vesz levegőt a műsorvendég, hogy becsúsztathasson egy kérdést. A 28/32-es arány mellett nyilvánvaló volt, hogy a maradék négy esetből kétszer vagy háromszor nem azért bontotta meg a szemkontaktust éppen a mondat lezárásánál, mintha “€™ki akarna hátrálni a saját gondolata mögül”€™, hanem ezzel a pillanatnyi “€™kirekesztéssel”€™ jelezte, hogy bár lezárt egy gondolatot, de folytatni szeretné a gondolatmenetet, a műsorvezető ne szóljon közbe. Például:

Surányi: … Ha túl szigorí­tunk valamit, akkor az az ellentétébe csap át (lenéz). Az ellentétébe csapát, arról van szó, hogy stb…

A kezeit többnyire lazán összekulcsolja maga előtt, ebből könnyed mozdulatokkal lép ki. Gesztusai között akad párhuzamos, de a legtöbb nem egyszerűen nyomatékosí­tó vagy megengedő, hanem ikonikus gesztus – láttatni igyekszik, amiről beszél, tehát a jobb agyféltekét szólí­tja meg (miközben a számok és pénzügyek eredendően a bal agyfélteke kompetenciájába tartoznak). Mindkét agyféltekéjével, vagyis egész lényével benne van abban, amit mond – a beszédbeli fogyatékosságtól eltekintve kongruens a megnyilvánulás.

Hiteles benyomást kelt.

készí­tette: Dezsényi Péter (BKI)