A tévéstúdióban egy asztalhoz ült Gaskó István szakszervezeti vezető és Heinczinger István, a MíV vezérigazgatója.

A beszélgetésről készült felvétel ide kattintva tekinthető meg.

Azt természetesen senki sem várhatja, hogy majd pont itt fognak megegyezni. Még arra sincs garancia, hogy a tévénézők (potenciális utasok) ebből a pár percnyi vitából meg fogják érteni a valódi problémát. Ez a csipetnyi disputa legfeljebb arra jó, hogy a nagyközönség láthassa, hogyan tudnak (vagy nem tudnak) kommunikálni egymással az illetékesek. Persze még ebbe is bele kell számí­tani, hogy a kamerák előtt nyilván viszonylag illedelmesek lesznek, és nem biztos, hogy amikor nincsenek kirakatban, akkor ugyanilyen visszafogottak…Az érveket, amiket a tévénézők hallhattak a két féltől, ők maguk már több tucatszor egymás fejéhez vághatták, nyilván betéve fújják oda-vissza. Ezért aztán nincs is a vita menetében meglepő fordulat. íšgy ülnek a műsorvezető két oldalán, mint két durcás kiskamasz, akik között a taní­tó bácsi megpróbál igazságot tenni.
Azt mindenesetre tanulságos megfigyelni, hogy miközben Gaskó és Heinczinger gyakorlatilag soha nem néznek egymás szemébe, testtartásuk milyen viszonyról árulkodik. (Nem egyenrangú, nem asszertí­v viszonyról…)

A MíV vezérigazgatója sokáig előredőlve az asztalon maga előtt összefogott kezeire támaszkodik, nem használ kézgesztusokat, és ha nem néz a műsorvezetőre, akkor maga előtt az asztal lapját bámulja búskomoran. Beszéde halk, néha szinte motyogó, artikulációja nem mindig plasztikus.

A szakszervezeti vezér ezzel szemben kezdettől hátradől a széken, tartása nyitott, és ahogy belemelegszik, elkezd félkezes gesztusokat is használni. Testének iránya nem a partneri irányába, hanem kifelé fordul, ebből csak fejét fordí­tja D: Bányász Gergő felé, ha éppen meg akarja tisztelni egy pillantásával. Amikor nem néz a műsorvezető szemébe, akkor maga elé, fölfelé néz, emelt fővel, mint aki túlnéz jelentéktelen partnerein. Artikuláltan beszél (néha túlságosan is), hangja érces, és ő ezt láthatóan/hallhatóan élvezi is. Hanghordozása éneklős, a sok ráérősen ellebegtetett mondategység-vég “€žprimadonna-szerű”€ benyomást kelt. Született debattőr, és ennek tudatában is van. Egyértelműen ő uralja a terepet. (Ellenfelére valahogy úgy tekint, mint a miskolci örömlány a rendőrkapitányra: “€žMaga rég nem lesz miskolci rendőrkapitány, amikor én még mindig …”€) Láthatóan jól érzi magát a helyzetben, Heinczinger viszont láthatóan rosszul viseli Gaskó extrovertált produkcióját. í‰ppen ezért, függetlenül attól, melyiküknek mennyi az igazság az érveiben (ezt mi laikus nézők nem tudjuk eldönteni), a szakszervezeti vezető kommunikációs szempontból kétségtelenül jobban adja el magát.

Egy idő után, amikor D. Bányász egyszer félbeszakí­tja Heinczinger fejtegetését, hogy tőle (Gaskótól) kérdezzen valamit, akkor még azt a “€žluxust”€ is megengedi magának, hogy nagyvonalú és “€žfair”€ legyen ellenfelével szemben (“€žHogyne persze, ha befejezheti a vezérigazgató úr, akkor én is elmondom a véleményemet.”€)

Hogy ez a fajta nagyvonalúság nem mindig mentes a csúsztatástól sem, az a tévénéző számára is kiderül, amikor Gaskó a műsorvezetőt “€žosztja ki”€, mondván:

“€žAz Ön által a felvezetésben mondott paraméterek nem igazak, hogy nem tudjuk, mikor kezdődik és mikor végződik (a sztrájk). Hiszen bejelentettük ma délután, hogy holnap hajnalban háromkor kezdődik”€

Hogy mikor végződik, azt Gaskó elnök úr sem délután, sem este nem osztotta meg velünk…