Az Á la Carte a Magyar Televí­zió egyik (ha nem a legjobb) műsora. Különböző világnézetű, de alapjáraton intelligens emberek fehér asztal mellett beszélgetnek az életről, a világ dolgairól. A társaságban szellemi környezetünket szennyező sztárocskák és celebecskék még nyomelemekben sem fordulnak elő, a jelenlévők viszont többnyire érdekes és fontos dolgokat mondanak el, még hozzá többnyire olyan egyszerűen, hogy Sári néni is megérti.

A legutóbbi műsorban az asztal körül ülők között volt ügyvéd, szí­nész, rádiós újságí­ró, énekesnő, orvos/jazz-zongorista, és Cseh László úszó világbajnok. Vagyis a vendégek túlnyomó többsége hivatásszerűen szólal meg a nyilvánosság előtt, ennek megfelelő slágfertig beszédkészséggel (az orvos/jazz-zongorista is kifejezetten jól bánik a szóval). Az egyik résztvevő (nevét most borí­tsa jótékony homály) némileg át is esett a ló másik oldalára: öntetszelgő élvezettel csillogtatta különlegesen virtuóz technikai eszközeit a többiek előtt, ami csak azért volt kicsit kí­nos, mert AMIT mondott, az a felvonultatott kommunikációs arzenál dacára… khm… kissé közhelyes benyomást keltett.

Cseh Laci ebben a társaságban kakukktojás volt. A műsor nagy részében csak ült csendben és nézett, hallgatta az okosságokat, kicsit csodálkozó szemekkel, mint aki azt kérdezi: “€žHogy kerülök én ide?”€.

Amikor a műsorvezető tapintatos nyomására mégis meg kellett szólalnia, rögtön kiderült, hogy ő nem a szavak embere. Erre utal a lusta artikulációval párosuló lassú beszédtempója, amit némi pöszeség “€žszí­nesí­t”€. A tény, hogy ő volt a társaság benjáminja (évtizedekkel voltak idősebbek a többiek) nyilván közrejátszott abban, hogy alapvetően oldalirányú fejmozgása még akkor is némi bizonytalanságra és szubmisszivitásra utalt, amikor arról beszélt, amihez csak ő értett a jelenlevők közül. Márpedig az úszáshoz igazán ért. Meg is lepett, amikor egy közbekérdezésre váratlanul élesen csattant fel:

“€ž…: Miért? A forduló az nem csak egy fal?
CSL: NEM!!!”€

A műsor katartikus pillanatait mégis ő adta.

A kulcsüzenet egy kicsit tekervényes, nincs lent igazán a pont, a tekintet is az abroszon vándorol ide-oda. Mégis, itt a hivatásos kommunikátorok körében, az oldott virtuozitással, profi módon elővezetett gondolatok között, már csak a kontraszt miatt is, ez a félszeg, technikailag kissé elmaszatolt üzenet szinte robbant.

Cseh László nem a szavak embere. Mondhatnám, hogy nem ezért szeretjük – de nem mondom.

Mert ezért is szeretjük.