A kontraszt mindjárt a beszélgetés elején látványos.

NZS a bemutatáskor széles mosollyal meghajtja a fejét a műsorvezető felé, majd fölszegett és kissé félredöntött fejjel néz PGY szemébe, miközben továbbra is mosolyog (érdemes megfigyelni, micsoda különbség van egy meghajtott és egy fölszegett fejhez társuló mosoly között!).

PGY a bemutatáskor úgy ül szemben a kamerával, mint aki karót nyelt, száját összeszorí­tja, szemöldökének két belső végét az orrnyerge fölött fölhúzza, amivel szorongó, aggódó benyomást kelt, tekintetét először maga elé fölfele irányí­tja, majd anélkül, hogy testével irányt váltana, oldalra kinéz Baló felé.

Ami a letisztult üzenetet illeti, itt már NZS bajban van – hát még a nézők, ha szeretnék megérteni, pontosan mi is a gondja neki. Addig világos, hogy az EU által favorizált Nabucco vezeték mellett tör lándzsát, szemben az orosz Kék íramlat vezetékkel.

De hogy mi a különbség a német, belga és egyéb külön-megállapodások és a magyar különalku között (pedig feltehetően nem véletlen a kétféle szóhasználat!), hogy az egyik miért van ellentétben az EU kinyilvání­tott célkitűzésével, a másik miért nincs, ezt a néző nem tudhatta meg ebből a beszélgetésből.

Az is kérdéses, hogy végül is hogyan viszonyul a Nabucco-hoz, legalábbis az alábbi idézetben a “€žtüsténkedés”€ szó alkalmazása egy egyébként is zavaros megfogalmazásban erre utal:
“€žaz a kérdés, hogy miért részesí­ti a Kék íramlatot a magyar kormány előnyben, ezt nem tudjuk megérteni, mikor hosszú távon a magyar és az európai érdek az a Nabuccon történő tevékenységnek és tüsténkedésnek a célkitűzéseiből…”€ (a mondatot nem fejezi be, mert Baló közbevág)

PGY letisztult üzenete ezzel szemben világos és érthető: “€žma Magyarországon amire a leginkább szükség van: az, hogy a lakosság gázzal legyen ellátva, és ne szerződéssel”€.

Ezzel együtt jócskán használ személytelen, bürokratikus megfogalmazásokat, például: “€žIgen, ismert ez a vélemény… stb.”€

A metakommunikációja, konkrétan “€™karót nyelt”€™ testtartása is erre erősí­t rá: a viszonylag kötött fejmozgás, az aggodalmasan fölhúzott szemöldök és a szűk beszéddallam is a belső feszültséget üzeni, a nem százszázalékos magabiztosság érzetét kelti – bürokrata benyomást kelt. A beszélgetés előrehaladtával ez a merevség valamelyest oldódik, de nem tűnik el teljesen. Kár, mert amikor NZS a szavába vág, akkor sem zökken ki, ami viszont azt jelzi, hogy jelen van, és céltudatosan képviseli a miniszterelnök (és a saját) véleményét.

NZS metakommunikációjában viszont végig látványos elem az oldottan mozgó, gyakran félrehajtott fej, az ehhez párosí­tott erős oldalpillantások, a viszonylag gyakori mosoly, és a szintén gyakori ide-oda forgás a székkel – azonban mindez í­gy együtt némileg emlékeztet egy primadonna magakelletésére, ami egy bajuszos, gyérülő hajú középkorú úr esetében nem feltétlenül kongruens megnyilvánulás.

Mindehhez tegyük hozzá, hogy a hanghordozása nem nélkülöz egy jellegzetes “€žFidesz-stí­lust”€: az egy mondaton belül többször (nem feltétlenül egy mondategység végén) tagolásként erősen fölvitt hangot.

Annak idején a kilencvenes években a Fidesz volt az a párt, amely elsőként ismerte fel a kommunikáció, a professzionális nyilvános szereplés jelentőségét. Először a fideszes politikusokon lehetett észrevenni, hogy képezik magukat – ez a képzés azonban valahol menetközben elakadt.

Ezért aztán a nyilvánosság előtt folyamatosan megjelenő fiatal demokrata politikusok nagy részének annyira egységes a hanghordozása, hogy csak a hallás alapján többen is összetéveszthetők. Ez pedig azt jelenti, hogy nyilvános megszólalásukkor nem tudják saját egyéni arcukat hozni, “€™nincsenek jelen”€™, “€™automatára vannak kapcsolva”€™. (Ilyen szempontból a nagy kivétel Pokorni Zoltán, akinek beszédmódja nyomokban sem emlékeztet a többiekére, és nyilván ezzel is összefügg, hogy ő az egyik legkarakteresebb, leginkább egyéni arcú a párt politikusai közül.)

(í‰rdemes megjegyezni, hogy régebben az SZDSZ-nek is volt egy jellegzetes, felismerhető hanghordozása: a mondategységek végének egy jellegzetes kissé éneklős ellebegtetése – a tagok öntudatlanul is követték a korábbi pártelnök, Pető Iván hanghordozását. Mára a helyzet náluk változott: egy parlamenti küszöb környékén tanyázó párt tagjai nem engedhetik meg maguknak, hogy automatára kapcsoljanak. És Kuncze Gábor fanyar, mackós stí­lusát egyébként sem lehet automatikusan utánozni. Humor jelenlét nélkül nem létezik.)

Németh Zsolt és Podolák György tévévitája megerősí­tette bennem azt az érzést, hogy ez a műfaj nem egy konkrét probléma kibontásáról, laikusok számára érthetővé tételéről, érvek csatájáról szól.

Egy primadonna és egy bürokrata versengett a kegyeinkért.

Most már csak az a kérdés, hogy jövő télen lesz-e mivel fűteni…