Az előző blog-bejegyzést azzal zártam, hogy David Paterson, New York állam új kormányzója nem egy keresztes lovag, de legalább emberből van. A mostani videó-melléklet pedig (amely a beiktatási beszédét mutatja) azt bizonyí­tja, hogy sérült látása nem akadályozza meg abban, hogy remek szónok legyen.

Könnyen lehet, hogy a teremben az eseményen jelenlévők között korábban voltak Patersonnak ellendrukkerei. Nagyon is valószí­nű, hogy ezzel a beszéddel valamiféle ellenállást is le kellett győznie. Mindenesetre a nyitás a lehető legjobb. Fogyatékosságából farag erényt: bevallja azt, ami a nyilvánvaló papí­rformának tűnik – sohasem remélte, hogy kormányzóként szolgálhatja valaha New York államot. Ami ezt mégis lehetővé tette, az viszont egységbe forraszt minden amerikai hazafit:

“€žThis transition today is an historic message to the word: that we live among the same values that we profess, and that we”€™re governed of laws and not individuals. Today we can be proud of our democracy.” – ha netán voltak is egyesekben kételyek a személye iránt, egy ilyen mondatra nem lehet nem tapsolni, méghozzá lelkesen. Iskolapéldája annak, hogyan kell megnyerni érzelmileg a hallgatóságot.

És amikor ez sikerült, akkor ismét bebizonyí­tja, hogy “€žemberből van”€. Bár mint szónok, alapvetően jó kiállású, nem lehet nem észrevenni, hogy a két kezét gyakorlatilag folyamatosan váltogatva hol védőkorlátként fogja össze maga előtt, hol a pulpituson keres támaszt. Ettől eltekintve alig van fölösleges mozdulata, szálfaegyenesen áll, csak majdnem-vak szemei cikáznak jobbra-balra – miközben fogyatékossága miatt védekezik és támaszt keres, minden idegszála ki van hegyezve a terem visszajelzéseire. És amikor az első perc végén kitör az első lelkes taps, nem csak hogy oldódik a tartása és elmosolyodik, de szinte a szó szoros értelmében szárnyakat kap: a “€žThis has been a difficult week”€ mondatnál széttárja a két karját, mintha az összes jelenlévőt át akarná ölelni. Az eddigi folyamatos védekezés és támaszkeresés után ez a nyitott gesztus különös jelentőséget kap, és ettől kezdve Paterson már nem csak tiszteletre méltó, hanem SZERETHETŐ is.

Bár a támaszkodás és védekezés gesztusai továbbra is folyamatosan váltakoznak, egy-egy lényeges ponton később is születnek olyan kézmozdulatok, amelyeknek (éppen a kontraszt miatt) szinte átütő a dramaturgiai erejük. Legyen elég itt csak arra utalni, ahogy bal kezével kimutat, és testével is kifordul balra, amikor a saját családjára utal – Paterson valóban egész személyiségével ott van a saját szavai mögött (ellentétben elődjével, aki frázispufogtatás közben a közvetlenül mellette álló feleségéről sem vett tudomást).

Paterson lényegében az első perc végére megnyerte a csatát, a hátralevő kilenc percben pedig  megszilárdí­totta győzelmét. Kritikus helyzetben került a kormányzói székbe: az ötödik percben, amikor arról beszél, hogy ki kell használni a különleges alkalmat, és félre kell tenni a személyes és a pártérdekeket, a hatalmi harcot, és a szolgálatot valamint a nép érdekét kell szem előtt tartani – az elnökség és az egész terem állva tapsol. Nyilván nagyon a hallgatóság elevenére tapintott…

“€™Sötétben is megtalálom az utat”€™ – Paterson önironikus megjegyzése akár a beszéd slusszpoénja is lehetne. De ő nem elégszik meg ennyivel – és igaza van. Ahogy fiatalabb éveinek szí­nhelyeit (Brooklyn, Long Island, Harlem) és küzdelmeit sorolja, ahogy egész eddigi életének a tanulságait és tapasztalatait kí­nálja fel a köz javára, és a hallgatóság euforikusan reagál minderre: a kí­vülállónak is az a benyomása, hogy valószí­nűleg olyan vezetőt kapott New York állam, amilyenre nagy szüksége van.

És talán nem csak New York államnak.