Nicolas Sarkozy megnyilvánulásaival gyakran kerül a hí­rportálok leggyakrabban látogatott oldalaira. Legutóbb annak kapcsán csócsálták vitatható személyiségét, hogy a francia közteleví­zióban, még az élő adás kezdete előtt, megsértődött egy technikusra, amiért az nem köszönt vissza neki. Miután a férfi nem reagált Sarkozy köszönésére, a köztársasági elnök megjegyezte: “A nevelésen múlik”. Majd miközben egy sminkes szintén köszönés nélkül kezdte el púderozni az elnököt, az a vele szemben ülő újságí­róknak mondta: “Ha már meghí­vtak, azért mégiscsak elvárható lenne, hogy az embernek köszönjenek”. Miután senki nem reagál az elnök szavaira, ő í­gy folytatja: “Vagy pedig nem a közszolgálati médiában, hanem tüntetők között vagyunk”. Aztán az elnök már szinte önmagának mondja: “Hihetetlen! És nagy baj! De ez meg fog változni!”.

Tekintettel arra, hogy Sarkozy nagyralátó tervei között szerepel többek között az is, hogy a francia közteleví­ziót közvetlenül a kormány fennhatósága alá rendeli, ez utóbbi megjegyzésével végül is sikerült felhördülésre késztetnie, ha nem is a hangtechnikust és a sminkest, de rajtuk kí­vül a médiaszakma szí­nejavát.

Ez annyiból érthető, hogy végtére is nagy különbség van aközött, hogy én lépek másnak a tyúkszemére, vagy más lép az enyémre. Viszont az is igaz, hogy ha nem lépünk fölöslegesen más tyúkszemére, ezzel jelentősen csökkenthetjük annak kockázatát, hogy az illető indulatból csakazértis rálép a mienkre.

Az egymás kölcsönös tiszteletén alapuló viszony sohasem mereven egyenrangú. Megadni a tiszteletet a másik félnek annyit jelent, mint csökkenteni a saját státuszt, ami egyúttal a másik fél státuszának megemelését, tehát alá-fölérendelt viszony kialakí­tását jelenti. Ha a másik fél is viszonozza a tiszteletadást, akkor egy sajátságos státuszlibikóka lép működésbe, amelynek legnyilvánvalóbb hétköznapi példája a köszönés.

A libikóka kibillenésének látható jele rendszerint a meghajlás, a főhajtás vagy biccentés, és ezt erősí­ti a szavak szintjén, hogy az egyik leggyakrabban használt köszönési formula, a “€žszervusz”€ a középkori latin servus humillimus sum (legalázatosabb szolgája vagyok) mondatból származik. Két egyenrangú fél esetén azonban a viszony nem marad ilyen félrebillent állapotban: a partner siet hasonló módon csökkenteni a saját státuszát, és az előtte pillanatokkal előbb “€žmegalázkod󔀝 fél státuszát a magáé fölé rendeli (ő ezt rendszerint el is várja!) – és ezzel beindult a libikóka. A felek, hogy fenntartsák az egyensúlyt, törekednek egymás megnyilvánulásainak tükrözésére. Figyeljük meg a mindennapi életben, hogy két jó ismerős vagy barát, akik rég látták egymást, mennyire törekszenek ugyanazt a hangot megütni, ugyanazt a ritmust felvenni.

Annak, hogy a szervusz eredetileg kimondottan megalázkodó jelentése jószerivel teljesen eltűnt a köztudatból és ma már a kötetlen tegeződő viszonyban használatos, az oka az, hogy amikor százötven-kétszáz éve még kifejezetten az úri osztály tagjai köszöntötték í­gy egymást, kí­nosan ügyeltek rá, hogy megadják a másiknak a tiszteletet, de minthogy mindeközben nagyon vigyáztak az önbecsülésükre, tehát el is várták a tiszteletet a másiktól – ügyeltek az egyensúlyra. Ily módon a köszönés szóbeli formulája az oldott, egyenrangú viszony képéhez kötődött, és í­gy ment át a köztudatba.

Viszont mindannyian tapasztalhatjuk, milyen érzés az, amikor valakinek köszönünk (“€žmegalázkodunk előtte”€), és ő ezt nem viszonozza. Ezzel kialakul az alá-fölérendeltségi viszony, és mindjárt úgy is marad. Ezt később már nehéz átfordí­tani, az első benyomás emléke tartósan megmarad. Nem véletlen, és nem csak az illemtankönyv-í­rók vesszőparipája, hogy Kí–SZí–Ní‰ST ELMULASZTANI VAGY NEM (MEGFELELŐEN) VISZONOZNI EGYí‰RTELMŰ Sí‰RTí‰S.

Az álmoskönyv szerint pedig államfőt sértegetni nem jót jegyez…