Azt figyeltem meg, hogy hasznos nekem, ha óvatos vagyok azokkal, akik BIZTOSAN állítanak dolgokat. Régen – hallgatva ezeket az embereket – elkezdtek óriásokká nőni a szememben. Az óriások minden tulajdonságával. “Fel” lehetett nézni rájuk, hinni lehetett erejükben, bízni lehetett védelmező hatalmasságukban.

Ma már inkább összemennek a szememben az ilyen emberek. Törpésednek.

Feldmár Andrást hallgatva például sem törpét, sem óriást nem látok.
Gyakran fogalmaz így:

-”Hát akkor ezen elgondolkoztam, és arra jutottam, hogy talán…”
vagy
-”Én erről azt gondolom, hogy… de ne higgyetek el nekem semmit. Ez csak az én tapasztalatom.”

Nincs semmi baj azokkal, akik BIZTOSAK az igazukban. A baj azzal van, ha az esélyét sem hagyják meg annak, hogy esetleg tévednek. Ezzel ugyanis nem adnak lehetőséget arra, hogy épüljön valami. Máshogy mondom: “hogy ő + én építsünk valamit”. Amit együtt raktunk össze.

Annak viszont jól “megágyaznak”, hogy idővel kiderüljön, biztosságukkal éppen saját bizonytalanságukat álcázzák. Gyakran nagyon hatékonyan.

Az ilyen emberek számára lehet elgondolkoztató Mark Twain egyik idézetté érett gondolata… ennek a mai bejegyzésnek az igazi mondanivalója:

“It ain’t what you don’t know that gets you into trouble. It’s what you know for sure that just ain’t so.” Fordítás: “Nem az sodor bajba, amit nem tudsz, hanem amit biztosan tudni vélsz, csak éppen mégsincs úgy.”

Mark Twain pipával

Nekem részint a BKI-nél eltöltött három év tanította meg, hogy nincsenek óriások, mert nincsen “biztosság” sem. Csak a halál. És persze… igazából az sem biztos.