A BKV új vezérigazgatója volt Az Este vendége. Ami Kocsis István (meta)kommunikációjában egyértelműen meghatározó szerepet játszik, az az egészen különös beszéddallam. Viszonylag gyakori jelenség az, amikor egy beszélőnél a belső feszültség abban mutatkozik meg, hogy a hangja „megbicsaklik”, és egy oktávot ugrik fel, jellemzően vagy a mondat elején, amikor fejest ugrik egy új gondolatba, vagy a mondat legvégén, amikor le kéne tenni a pontot, feloldva ezzel a gondolat megfogalmazásának feszültségét (Ilyen gonddal küzd például a politikusok közül Fodor Gábor).

Kocsis István hangja azonban nemcsak egyszer-egyszer csuklik meg, hanem szinte minden második-harmadik szóban, függetlenül attól, hogy a mondat elején, közepén, vagy végén jár. Ráadásul hangmagassága még véletlenül sem egy oktávot ugrik, hanem kivétel nélkül mindig körülbelül egy kvartot.

Ebből aztán valami egészen furcsa, némileg riasztó beszédmód kerekedik ki, mintha valami rosszul beállított beszédszintetizátort hallanánk. A beszélgetőpartner pedig nem talál kapaszkodót, hogyan is viszonyuljon a mondottakhoz – mi lenne a mondanivaló leghangsúlyosabb eleme, mire is akar ténylegesen kilyukadni, egyáltalán: maga Kocsis István hogyan viszonyul mindahhoz, amit elmond? Nyilván nem véletlen, hogy Mészáros Antónia (aki általában talpraesetten, jól szokta vezetni a műsort) most mindjárt a beszélgetés elején zavarba jött és annyit bakizott, amennyit máskor egy év alatt sem.

Nem tudom, hogy milyen különleges beidegződés lehet ennek a furcsa beszéddallamnak az oka. Mindenesetre valószínűsíthető, hogy tulajdonképpen nincs fizikai (szervi) akadálya, hogy megfelelő hangképzéssel, gyakorlással a természetes, a magyar nyelvre jellemző beszéddallam kialakítható legyen. Tudniillik a jó öt perces beszélgetésben volt egyetlen egy(!) mondat, amelynek a végén Kocsis le tudta tenni a pontot: „Ilyen konstrukciók léteznek, javaslatot fogok tenni rá.”.

Hogy Kocsis István miért nem veszi magának a fáradságot, hogy ezt a zombiszerű beszédet megpróbálja rendbe hozni, azt inkább csak sejtem. A műsorvezető első kérdésére („Ezek szerint a BKV ma nem működőképes?”) adott válasza rövid, tömör: „Működőképes, de nem versenyképes”. Ha csak magukat a szavakat nézzük, ez frappáns, jó válasz. Attól azonban, hogy a rövid mondat vége a levegőben marad, ellebeg, nincs lent a pont: a beszélgetőpartnerben ott a várakozás, hogy Kocsis még folytatni fogja. A vezérigazgató azonban befejezte, és ravaszul csillogó szemekkel, mosolyogva figyeli, ahogy némi hökkent szünet után Mészáros Antónia tétován belefog a következő kérdésébe, és mindjárt bele is zavarodik és összevissza bakizik. Vagyis feltehetőleg a szükségből erényt faragva, a tárgyalásokon ezzel a furcsa megnyilvánulással bizonytalanítja el partnereit, ezzel szerezve magának előnyt. Hogy mindemellett Kocsis István céltudatos, azt az időnként jól elhelyezett rövid mondatai (köztük az imént idézett is) valószínűsítik.

Ugyanakkor nem lehet nem észrevenni, hogy a beszélgetés alatt végig ugyanabban a pózban, gyakorlatilag teljesen mozdulatlanul ül, a két keze is végig az asztalon, egyetlen egy gesztust sem enged meg magának. Végig folyamatosan partnere szemébe néz, és csak a feje mozog beszéd közben egy picit. Az arcizmai viszont a műsorvezető kérdései alatt időnként megrándulnak, például a rendőrségi vizsgálatokra vonatkozó kérdés közben. Mindez nagyon erős belső feszültségre enged következtetni.

Mármost lehet, hogy Kocsis István egyéni tárgyalási stratégiájába belefér, hogy ezzel a metakommunikációval szerezzen magának pszichikai előnyt a tárgyalópartnerekkel szemben. Én azonban még emlékszem a televíziós nyilatkozataira pár évvel ezelőtt, a paksi atomerőmű balesetével kapcsolatban (akkoriban ugyanis éppen ott volt vezérigazgató). Emlékezhetünk rá, ott igazi krízishelyzet volt. Finoman szólva, akkor a vezérigazgató nem tudott megnyugtatni.

Úgy is mondhatnám: a frászt hozta rám…