Comment from Répássy Róbert
Time: 2007. augusztus 4., 23:30

Tisztelt Dezsényi Péter Úr!

Véletlenül találtam rá az elemzésére és őszintén meglepett, hogy egy elemzés erejéig foglalkozott szerény személyemmel. Hálás vagyok Önnek, amiért rámutatott a hibáimra, igyekszem tanulni az elemzéséből.

Egy észrevételem azért lenne, amit talán hasznosítani tud, talán jobban megérti a politikusok kommunikációját, ha elfogadja az érveimet. Ez pedig a mondat végének ügye. Annak a bizonyos pontnak a hiánya.

Nos, elárulom, az első jótanács, amit kommunikációs szakértők egy politikusnak adnak, hogy amíg el nem mondtad az “üzenetet”, ne hagyd kérdezni az újságírót. Sőt, amikor nem élő műsorban vagyunk, hanem nyilatkozni kell, akkor úgy kell nyilatkozni, hogy ne lehessen megvágni az üzenetet. Ha volna rá módja, hogy összehasonlítsa a híradósok által felvett vágatlan anyagokat az adásba kerülő egy mondattal (Tv2, RTL Klub gyakorlata) megdöbbentő különbségeket fedezne fel a politikusok eredeti nyilatkozata és a “végeredmény” között.

Ennek a kommunikációs magatartásnak az a magyarázata, hogy az újságírók (kevés kivételtől eltekintve) nem beszélgetni akarnak a politikusokkal, hanem előre meghatározott koncepciójuk van, amihez mondatokat keresnek, pontosabban bizonyos mondatokat szeretnének hallani a beszélgetőpartnertől. A politikusok meg éppen ennek az ellenkezőjére törekszenek, fel akarják használni a megszólalási lehetőséget saját “üzenetük” célbajuttatására.

Amit tehát Ön elemez az nem beszélgetés, hanem kommunikációs birkózás politikus és újságíró között.

Azt írja a “beszédtechnika a személyiség tükre”. Ne tévessze össze a politikusok személyiségét a kommunikációs tecnikájukkal. (Ami persze sosem tökéletes, mert hát mégsem vagyunk beszélő gépek.)

Üdvözlettel:

Répássy Róbert

Comment from Dezsényi Péter
Time: 2007. szeptember 17., 22:07

Kedves Répássy Róbert Úr!

Mindenek előtt elnézését kérem, amiért (egy technikai malőr miatt) a blog-elemzéshez aug. 4-én írt hozzászólását csak most tudtam elolvasni és reagálni rá.

Visszajelzését nagyon köszönöm. Két okból is örültem: egyrészt kommunikációs elemzőként és oktatóként jó tudni, hogy amit írtam, nem volt pusztába kiáltott (pötyögött) szó; másrészt „mezei” állampolgárként is megnyugtató számomra, ha politikusaink törekszenek a jobb, hatékonyabb kommunikációra.

Ami az észrevételét illeti: maximálisan elismerem a politikus (és minden riportalany/műsorvendég) jogát és kötelességét, hogy elmondja az „üzenetét”. Azzal is tisztában vagyok, hogy amikor egy felvett interjút összevágnak, nagyon sokszor a „lényeg kiemelése” címén a híradós mindenre törekszik, csak korrektségre és objektivitásra nem (tisztelet a kivételnek). Tény és való, nehéz helyzetbe tudják hozni ilyenkor a riportalanyt. Erre azt mondhatom: amikor a nyilatkozónak azzal kell számolnia, hogy az eredetileg több perces nyilatkozatából húsz másodperc kerül adásba, egyet tehet: szinte tételszerűen megfogalmazott, letisztult üzenetet fogalmaz meg egy, esetleg két mondatban. A pontot pedig éppen azért kell a letisztult üzenetet megfogalmazó mondat végén letenni, mert akkor adja magát, hogy azt kell bevágni a tudósításba. (Egyébként ne legyenek illúzióink: sajnos a híradósok újabban egyre gyakrabban minden szívbaj nélkül vágják úgy félbe a mondatot, hogy ami az adásba kerül, az sután a levegőben marad.)

Azért azt ne felejtsük el, hogy a blogbéli elemzés egy élő műsorban lefolyt beszélgetésről, ha úgy tetszik „kommunikációs birkózás”-ról készült. Elismerem, ez a „birkózás” élő adásban valóban kemény küzdelem, és a nyilatkozónak itt is legalább akkora felelőssége van, mint a híradóban felvételről leadott húsz másodpercében, de tegyük hozzá: itt egy picit nagyobb a mozgástere. Ha rövid mondat végén leteszi a pontot (amivel céltudatos benyomást kelt), és a műsorvezető közbevág, itt van lehetőség visszavenni a szót („Engedje meg, hogy befejezzem… stb.”).

Ugyanakkor vigyázat! Én tévénézőként (infotainment-fogyasztóként) el is várom a küzdelmet! Amit Ön az újságírók/műsorvezetők „előre meghatározott koncepciójá”-nak nevez, az számomra többnyire egy probléma más szemszögből való megközelítése. Én, a néző is észreveszem azt, ha a riporter olcsó kekeckedéssel palástolja a felkészületlenségét (ennek leszerelésére is vannak eszközök, ezek leírása túlnő ennek a kis dolgozatnak a keretein). Engem, a nézőt nemcsak a politikus véleménye érdekel, hanem az is, hogy álláspontját meg tudja-e védeni egy másik állásponttal szemben. Ideális esetben a műsorvezető helyettem, mintegy az én nevemben teszi fel a kérdést – kérem, hogy ezt a jogát ne vitassa el!

Talán sarkosnak tűnik a megfogalmazás, hogy „a beszédtechnika a személyiség tükre”. Ám hadd hívjam fel a figyelmét arra, hogy a beszédtechnika nem egyszerűen az érthetőségről, vagy a „szép beszéd”-ről szól. A paraverbális, vagyis szavakon túli beszédjellemzők óhatatlanul árulkodnak arról, hogy a beszélő hogyan viszonyul a saját szavaihoz: azonosul-e velük, teljes személyiségével ott van mögöttük, vagy kihátrál mögülük. Ezt ne tévessze szem elől!

Kedves Répássy Úr!

Engedje meg, hogy munkájához sok sikert és jó kommunikációt kívánjak – már csak a magam és minden polgártársunk érdekében is.

Üdvözlettel:
Dezsényi Péter