Tegnap olvastam egy jópofát. Valamelyik blog komment-moderálási “policyjeként” a következő kétsoros iránymutatást kapja az odatévedő látogató:

“Sose birkózz egy disznóval.
Mindketten sárosak lesztek, viszont a disznó még élvezi is.”

Szeretem az ilyen tömören megfogalmazott, mégis sok év tapasztalatának esszenciáját megragadó mondatokat.

Mit ad Isten, már tegnap este emlékeztetett az élet erre a mondatra… úgy tűnik, hogy ez egy fontos felismerés lesz számomra. Elmesélem (rébuszosan) hátha mással is “rezonál” a dolog.

Tegnap este az történt, hogy találkoztam valakivel, akivel aránylag ritkán tudok leülni beszélgetni. Úgy 30 perc után arra lettem figyelmes, hogy a beszélgetés Niagaraként szívja el az energiámat, miközben adni nem ad sokat.

Vitáztunk. És ha vita van, én minden kapacitásomat megmozgatom, hogy jelen legyek a beszélgetésben. De amint kicsúcsosodott volna valami konklúzió féleség a vita adott szakaszából, beszélgetőpartnerem már ugrott is egy másik témára. Ott ugyanez ismétlődött meg… 5-6 perc duma és vita, kicsúsosodás, majd újabb ugrás.

Most sem tudom megmondani, hogy igazából min vitáztunk, vagy hogy miről volt szó.

A baj abból volt, hogy nem ismertem fel időben, hogy egy disznócskával birkózom. Hozzá kell tennem… igazából még szeretek is birkózni, de csak akkor, ha tudom előre, hogy most bírkózni fogunk, és hogy éppen azért csináljuk, hogy sarasak legyünk, és utána jót kuncogjunk rajta. Ha tudom előre, (L’Art pour L’Art alapon) nem szívja el az energiámat sem.

Van “ilyen” beszélgetés, meg van “olyan” beszélgetés. Az egyik adja az energiát (kölcsönösen), a másik viszi. Érdemes megtanulni figyelni erre, és időben felismerni. Ha csak ennyi történik, már  meg is tettük az első lépést a tudatosság, és a jelenlét felé.