Szilvásy György nincs könnyű helyzetben mostanában. Támadják, neki pedig magyarázkodnia, védekeznie kell, vagyis bírni a gyűrődést. Lássuk, hogy sikerült ez neki Az Este június 5-i adásában.

A beszélgetés kb. hat perce alatt szinte alig mozog, keze az ölében, jóformán nem gesztikulál, fejét kérdőn kissé félrehajtva tekintetét a műsorvezetőre függeszti.
Ami Szilvásynál általában azonnal feltűnik: mélyen ülő szemeire többnyire félig ráereszkedik a szemhéja, ami olyan benyomást kelt, mintha álmos lenne (ennek ellentmond gyors beszéde), vagy cinikus közönnyel figyelné partnerét. Ez utóbbi feltételezhetően legalább részben tudatos eszköz lehet nála – egy politikus mindig hasznát veheti egy ilyen finom eszköznek, mellyel elbizonytalaníthatja vitapartnerét, ha az nem elég céltudatos. Ez a fajta nézés ebben az esetben (a műsorvezető személyén keresztül) nyilván Simicskó Istvánnak és az ellenzéknek szól, de pusztán ebből a kívülállók nem lesznek okosabbak. „Fárasztó ez a sok hülyeség” – üzeni a védekező álmos tekintet, és lehet, hogy tényleg hülyeségről van szó, de az is benne van a lehetőségek széles tárházában, hogy ennél nagyobb a tét.

Mindenesetre ha jobban megfigyeljük, a kancelláriaminiszter nem tart folyamatos szemkontaktust a műsorvezetővel, de a mondatok végén többnyire a szemébe néz, ami általában a nyitottság benyomását kelti. Ám amikor mondat közben meg-megtöri a kontaktust, akkor csak nagyon kis szögben irányul másfelé (többnyire egy kicsit lejjebb) a tekintete – ez viszont erős önkontrollra utal, és ezt az olvasatot erősítik az egyéb visszafogott megnyilvánulások: a viszonylag függetlenül, de nagyon kicsit mozgó fej, az apró ide-oda forgások a székben, a kézgesztusok szinte teljes hiánya.

Ami erősíti az érzésünket, hogy Szilvásynak szüksége is lehet arra, hogy kordában tartsa megnyilvánulásait, az éppen az a terület, ahol a legkevésbé sikerült fegyelmeznie magát: a beszédtempó. A miniszter a követhetőség határáig hadar, és bár általában elvárjuk egy politikustól hogy slágfertig legyen, ez a fölpörgetett tempó azt a benyomást kelti, hogy a beszélő szeretne túl lenni az egész helyzeten.

És aztán elkövetkezik egy pillanat, amikor Sigmund Freud boldogan dörzsölné a tenyerét. D. Bányász Gergő kérdésére („Több ellenzéki vezető, legutóbb Simicskó István szólította fel, hogy mondjon le. Elgondolkodott-e már azon, hogy …lemond?”) felvont szemöldökkel, finoman ingatja a fejét, szája körül finom mosoly játszik, és az asztalon lévő pohár vízért nyúl. Ami az érdekes: a tőle balra lévő pohárért a jobb kezével nyúl, és az eddigi szinte mozdulatlan visszafogottság után ez egy hihetetlenül hangsúlyos mozdulat, amit aztán megfejel azzal, hogy egyszer csak meggondolja magát, és mégsem iszik.

Ebben a szituációban mindez teljesen úgy tűnik, mintha spétreakcióban leállítaná magát, és nehogy bakizzon, elkövet egy még súlyosabb bakit. És egy fél perc múlva a hadarás is visszaüt: mindeddig virtuóz módon pörgette a szavakat, most viszont éppen egy nagyon lényeges mondatban háromszor vagy négyszer téveszt (De egyik esetben is…sem volt ez alapos, és kiderült az, hogy… hooogy nem hogy nem volt hozzá közöm, hanem épp ellenkezőleg, abban próbáltam közreműködni, hogy a hiányosságokat kisz… kiküszöböljük, hogyha már ezek bekövetkeztek).
Szilvásy Györg nincs könnyű helyzetben.

A kommunikációra azért kellene fokozottan ügyelnie, mert hiszen immár klasszikussá érett a párttárs aranyköpése:
Nem elég becsületesnek lenni – annak is kell látszani!