Tóth Gábor budapesti rendőrfőkapitány volt az MTV Az Este cí­mű műsorának vendége július 7-én, a beszélgetés témája pedig az előző szombati meleg-felvonulással kapcsolatos incidensek. Bizonyí­tványt magyarázni sohasem kellemes dolog, ráadásul egy ilyen tévéműsorban a rendőrfőkapitány elsődleges feladata nem is a magyarázkodás kellene hogy legyen (akkor már régen rossz…), hanem az, hogy biztonságérzetet keltsen a lakosságban.

Mármost ez utóbbi megteremtésére TG alapjáraton szomorú arca, lefelé görbülő szája, sűrűn pislogó szeme, bánatos tekintete, gyakran ráncolt homloka nem igazán tűnik kézenfekvőnek, bár persze az arckifejezés önmagában kizáró oknak sem nevezhető. Egy gondoktól nyomasztott illetékes vezető látványa akár a felelősségtudat benyomását is keltheti, ha egyéb meta/kommunikációs megnyilvánulásaival kellően érzékelteti céltudatosságát és határozottságát.

Viszont mit tegyen az illetékes és felelős vezető, ha a törvény megköti a kezét? TG első mondatával mindjárt leszögezi: ha a rendőrség a hatályos törvények és jogszabályok szerint jár el (márpedig ezt elvárjuk tőle), akkor annál többet, mint amit szombat délután tett, nem várhatunk tőle. Ez rendben is lenne (persze nincs rendben…), de ha már í­gy van, akkor az első két mondat után nincs miről beszélni.

A műsorvezető és a főkapitány azonban tovább beszélgetnek. A műsorvezető sorolja az állampolgárok szempontjából jogos kérdéseket, a főkapitány pedig védi a mundér becsületét (ha már a felvonulókat nem sikerült megvédeni). Végülis persze ez is jogos és érthető: azok a közrendőrök, akik a terepen a saját testi épségük kockáztatásával is igyekeztek megfékezni a csőcseléket, megérdemlik az elismerést.

Kommunikációs szempontból csupán az a gond, hogy TG, miközben oldott lefele tenyeres gesztusaival olyasféle benyomást kelt, mint aki “€žaz események ütőerén tartja a kezét”€, aközben beszédében egyetlen pontot sem tesz le, minden mondatának vége a levegőben ellebeg. Ez annál furcsább, mivel egyébként fizikailag viszonylag oldottnak látszik, és (a pontletételtől eltekintve) mintha a hangjával is tudna játszani: kenetteljesen beszél, időnként kicsit meg is röcögteti, és egészében olyan a hanglejtése, mint aki meg van hatva magától. Ebben a felállásban ez óhatatlanul a mellébeszélés benyomását kelti. Tartalmilag még csak érthető, amí­g kollégái határozott és szakszerű fellépését bizonygatja (amelyet elmondása szerint a melegek képviselői is méltányoltak). Ám óhatatlanul lépten-nyomon oda lyukad ki, hogy a rendőrség “€žmindenképpen mindvégig a jogszerűség talaján”€ intézkedett, és ez – mint most már tudjuk – garantálja, hogy a csőcselék a jövőben is változatlan feltételek közt garázdálkodhat.

“€žDe az látszik, hogy ez nem rendőrségi probléma. Nemcsak rendőrségi probléma. Rég túlmutat a rendőrség lehetőségein. Beszélhetünk társadalmi problémáról, beszélhetünk itt jogalkotási kérdésekről, hiszen a bejátszásban is szó volt arról, hogy valóban a gyülekezési törvénynek jó néhány szakasza módosí­tásra szorulna, a rendőrség maga egy sor javaslatot tett le, hogy melyek azok a kérdések, amelyekben talán célszerű volna változtatni.”€

A beszéddallam még a fenti összegző gondolatok megfogalmazásakor is ellebeg. Ez pedig azért baj, mert azt a benyomást kelti, hogy TG hiába tudja, mi a probléma, nem törekszik minden energiájával annak megoldására. Lehet, hogy tényszerűen nem í­gy van, de ez a benyomás.

A média nem a tényeket közli, hanem benyomást kelt. Azzal, amilyen benyomást kelt, mederbe tereli a tényeket.

A jó kommunikátor azzal, amilyen benyomást kelt, megfelelő mederbe tudja terelni a tényeket.