…track (Pokorni Zoltán az ATV-ben)
2007. január 24.Az alábbi írás még korábbi blogunkon jelent meg 2006-ban. Most utólag közöljük ismét.
Pokorni Zoltán a Magyar ATV 2006. szeptember 14.-i élő adásában a beszélgetés közben felállt, leszerelte magáról a mikroportot, és otthagyta az őt kérdező műsorvezetőt.
Nem feladatunk ezen a helyen, hogy a politikai hátteret boncolgassuk. Ha valaki elfogad egy meghívást egy élő műsorba, vagy azért teszi, mert “áll elébe” a műsorvezető kérdéseinek, vagy azért, mert valamilyen üzenetet nagyon közölni akar.
Papírforma szerint az ilyen stúdióbeszélgetések “asszertív-asszertív” viszonyban indulnak – a felek egy-két udvarias megnyilvánulással jelzik, hogy egymás személyét kölcsönösen tisztelik, függetlenül attól, hogy az adott esetben terítékre kerülő témában nézeteik eltérnek egymástól.
A műsorvezető, Kálmán Olga a felvezető szöveg alatt először a kamerába néz, mintegy a tévénézőkkel tart szemkontaktust, majd ahogy bemutatja vendégét, Pokorni felé fordul. Ekkor pár pillanatig lehunyja a szemét – ez pici feszültségjel. (Ilyesmi általában akkor szokott előfordulni, amikor a beszélő a mondat közepén még nem látja elég világosan, hogyan is fog kikeveredni belőle. Itt azonban nincs szó különösebben bonyolult körmondatról, a vendég bemutatása és köszöntése rutinfeladat. Elképzelhető, hogy Kálmán Olga még a beszélgetés megkezdése előtt, a Pokornival való személyes találkozás első pillanataiban észlelt valamit partnerén, amiből már sejthette, hogy ez “nem lesz könnyű meccs”. De ezt mi, tévénézők nem láthattuk, ez csak feltételezés!) Ezt leszámítva, a műsorvezető a hanglejtése és fejmozgása alapján oldott benyomást kelt, az üdvözlő mondat végére feltehetően megteremti a szemkontaktust (ezt nem látjuk, eddigre a kamera Pokornit mutatja), mindenesetre a mondat végén leteszi a pontot.
Pokorni tartja a szemkontaktust, “Jóestét”-tel viszonozza az üdvözlést, miközben addig finoman balra hajtott fejét jobbra hajtja. Viszont jobb kezével bal keze középső ujját masszírozza, és a műsorvezető pregnánsan letett mondatvégi pontjával ellentétben nála a köszönés vége ellebeg – ez is feszültségjel, és jelzi, hogy a két fél nincs egy hullámhosszon. (Ebben a pillanatban azonban ez még fakadhat az élő tévéműsorban való szereplés kezdeti izgalmából is, bár Pokorni gyakorlott közszereplő.)
Az első kérdés indítása kissé kacifántosra sikeredik (“Azt kérdezte íntől Hiller István, hogy vajon Tarlós István, aki független, de a Fidesz támogatásával indul a választásokon, vagy ín, vagy akár Szita Károly… stb). A műsorvezető, aki a jegyzeteiből idézi Hiller kérdését (tekintete megoszlik a papír és Pokorni között), nyilván érzi, hogy nem szerencsés így belebonyolódni – most valóban azért küzd, hogy mihamarabb kilyukadjon a lényegre. Hogy ez a küzdelem kissé görcsös, azt jelzik a szinte folyamatos párhuzamos kézgesztusok, és az ezekhez párosuló bizonykodó fejbólogatások.
Még javában tart a körmondat, amikor a kamera Pokorni arcára vált: nem a műsorvezetőre néz, hanem valahová magának balra. Ez újabb jele annak, hogy már az elejétől fogva nincsenek egy hullámhosszon. Ugyanis ha a felek törekszenek egymás megértésére, akkor hasonló esetekben a hallgató feszülten figyeli a beszélő küzdelmét: tekintetét le sem veszi róla, aprókat bólogat, jelzi, hogy tudja követni, akár még azzal is segít neki, hogy egy-egy szót vagy kifejezést bedob, ha az a másiknak nem jut eszébe. (Ez persze hosszú távon nagyon fárasztó tud lenni, de itt a beszélgetés legelején tartunk!) Pokorni elkalandozó tekintetének üzenete leginkább olyasmi lehet, hogy ő türelmesen megvárja, amíg a másik kikászálódik a szószövevényből, de addig is talált a stúdióban magának valami figyelemre méltóbbat. Csak akkor néz vissza a műsorvezetőre, amikor már “látszik az alagút vége”: elhangzik a konkrét kérdés: “… egyetértenek-e Orbán Viktor szavaival, hogy az önkormányzati választást azt tényleg erre kell felhasználni?”. Sőt nemcsak visszanéz, hanem az érdeklődés jeleit kezdi mutatni: szemöldökét összevonja, homlokát picit összeráncolja, fejét előrehajtja.
Amikor végre rákerül a sor, visszakérdez: “Mire?”. Tény és való: a műsorvezető a kérdésében csak Hiller Istvánt idézte, Orbán Viktort nem. (Hogy Pokorni sejthette-e, Orbán mely kijelentéseire vonatkozik a kérdés, azzal itt most nem foglalkozunk.) Mindenesetre a visszakérdést egy apró mozdulat kíséri: a megszólalással párhuzamosan egy pillanatra – alig észrevehetően – fölszegi a fejét. Ez a gesztus a kihívó magatartás benyomását kelti. Az azonos hullámhosszra és megértésre való törekvést érzékeltetéséhez némi szubmisszivitás lett volna adekvát: finoman előre és oldalra hajtott fej.
Műsorvezető (képen kívül): -”Amelyeket Orbán Viktor mondott. Nem ismeri Orbán Viktor szavait?”
Pokorni Zoltán: Ismerem.Azt nem ismerem, amit Hiller István mondott, de nem is érdekel különösebben.
Megvonja a vállát, a mondat vége a levegőben marad, nem néz a műsorvezető szemébe, pislog. A mondat első felében most sem néz a műsorvezető szemébe, sűrűn pislog.
Hirtelen fölszegi a fejét és a műsorvezető szemébe néz, majd egy pillanatra az asztalra (kinézi, hova könyököljön), rákönyököl, arcát kezébe fekteti (eközben másik kezét csípőre teszi), és mélyen a műsorvezető szemébe néz.
Eddig a pillanatig a finom disszonáns jeleket lehetett többféleképpen is értelmezni. A vendég nem köteles szimpatizálni a műsor házigazdájával, és ennek lehetnek apró, tudattalan jelei. Ettől még fenntarthat vele korrekt egyenrangú viszonyt. A fenti, pirossal szedett gesztus-csokor (mely az odaadó figyelem benyomását kelti) azonban olyan éles kontrasztban van a szöveggel (“…de nem is érdekel különösebben.”), hogy az már nyilvánvalóan nem önkéntelen megnyilvánulás – még arra is volt gondja, hogy megnézze az asztalt, nehogy mellékönyököljön. Ez bizony színészkedés, vagy inkább komédiázás, a szónak nem éppen a legjobb értelmében. A szöveg és metakommunikáció üzenetét nemigen lehet másnak fordítani, mint provokációnak: “…nem is érdekel különösebben – na ehhez mit szólsz!?”
A műsorvezető erre a papírból hosszan idézi az Orbán által mondottakat. Eközben, amíg a kamera őt mutatja, egyszer sem néz fel, viszont többször is bakizik – dolgozik benne is a feszültség, de igyekszik tartani az asszertivitását, legalábbis a letett mondatvégi pontok erre utalnak. Pokorni jó darabig kezébe támasztott fejjel hallgatja, időnként homlokát ráncolja, összevonja a szemöldökét, hol a műsorvezetőt, hol az előtte fekvő papírt nézi, aztán – még az Orbán-idézetek alatt – hátradől a székében és megigazítja a zakóját, mint aki valamiben végre elhatározásra jutott. És valóban: amikor végre elhangzik a konkrét kérdés, már (a forgószékben való kis hintázástól eltekintve, ami azt sugallja: “lepereg rólam, amit mondasz”) nem változtat pozícióján, úgy viszi a dolgot a szavak szintjén is kenyértörésre.
A fentiekből úgy tűnik, hogy Pokorni előre eldöntötte: nem azért ült be a stúdióba, hogy beszélgessen, válaszoljon a kérdésekre, hanem hogy demonstráljon. Ehhez képest viszont szinte az összes mondata fönn marad a levegőben, keresi a szavakat, kifordul a székével – olyan benyomást kelt, mint aki nem pontosan ilyen szituációra számított, de ha már belekezdett, végigcsinálja, amit elgondolt.
Egyetlen pontot tesz csak le: “Ez egy ócska blöff”. Feltehetően ez az a letisztult üzenet, amit mindenképpen el akart mondani – ha valamiért, akkor ezért jött el a stúdióba. A szépséghibája a dolognak, hogy ezt egy olyan téma kapcsán mondja, amit a műsorvezető nem is említett neki.
Minthogy nem az itt és most szituációhoz igazította (magyarán “nem volt jelen”), Pokorni megnyilvánulásai nem voltak kongruensek. Ez a fajta színészkedés, amit ittláttunk tőle, kétélű fegyver. Azoknak, akik korábban is hívei voltak és rá szavaztak, valószínűleg tetszhetett az ilyen megnyilvánulás, meg is erősíthette őket. Az ellentábor tagjait viszont ugyanígy megerősítette ellenérzésükben és negatív megítélésükben. Nagy kérdés azonban, hogy a bizonytalanok táborát meg lehet-e győzni ilyesmivel.
Egy igazi politikus legfőbb kincse a hitelesség – kérdés, hogy ezt érdemes-e kockára tenni…
készítette: Dezsényi Péter (BKI)
Szólj hozzá!