Lássuk tehát:

Anna a fogyasztói társadalomról folyó kommunikáción gondolkodott. Szociológusok, filozófusok, értelmiségiek régóta ostorozzák a fogyasztás lázában égő honfitársainkat. Igaz az is, hogy még mindig nem sikerült annyi plázát építeni, amennyinek meg ne telne a parkolója, főleg hétvégéken. Anna elgondolkodtató példát hozott, Márai Sándortól.

A Déli Szél című kisregényben Márai több alkalommal is utal rá, hogy a főhős édesanyja üres, boldogtalan életét a különböző javak és szolgáltatások megszerzésével próbálja kitölteni.

Meglepő, hogy ez, amit tipikusan napjaink kórképének tartunk, már akkor is probléma volt. Viszont ahogyan Márai nagyon finoman utal rá, hogy mi a szerencsétlen asszony gondja, az elgondolkodtató.

Ha ma akarnánk hitelesen beszélni erről a kérdésről, úgy, hogy nem csatlakozunk a mindent folyamatosan szidók, ostorozók és elítélők népes táborához, akkor vajon milyen okosságot lehetne mondani a fogyasztói társadalomról, ami ha tetszik, ha nem, mindnyájunkra hatással van? Egyáltalán probléma-e, hogy és ahogy fogyasztunk?

Zsófi

A „Trónok harca” című sorozatból hozta ezt a képet:

Tudjuk, hogy amit látni fogunk, nem lesz több némi művérrel fűszerezett színészi játéknál. Mégsem vagyunk képesek arra kényszeríteni magunkat, hogy a képernyő felé fordítsuk a tekintetünket. Tudni és cselekedni, egészen más dolog. Ezt tapasztalhatjuk saját kommunikációs gátjaink leküzdésekor is.

Anna, aki szintén olvasta a könyvet, izgalmas gondolattal járult hozzá a beszélgetéshez. Számára a könyvbeli jelenetben egyszerre ítélethozóként és végrehajtóként látható nemesnek, a fiához intézett szavai voltak emlékezetesek:
„… annak kell meglendítenie a kardot, aki az ítéletet hozta. Ha arra készülsz, hogy elvedd egy férfi életét, tartozol neki azzal, hogy a szemébe nézel és meghallgatod az utolsó szavait. Ha pedig nem vagy képes erre, akkor az az ember talán meg sem érdemli a halált. (…) nem szabad örömödet lelned a feladatban, de a fejedet sem szabad elfordítanod. Az uralkodó, aki fizetett hóhérok mögé rejtőzik, hamarosan elfelejti, mi a halál.”
Manapság nem túl gyakori a halálbüntetés. A másikra kirótt ítélet azonban, pallos nélkül is lehet véresen komoly. Talán egy sorozatban is találni olyan gondolatot, ami a vezetőképzésben is megállja a helyét?

Péter

Két filmrészletet hozott. Az egyik szintén egy sorozatból való, a Mentalista egy részlete, a másik pedig egy Kuroszava-film rövid jelenete volt. Mindkettő a Metakommunikáció iskolapéldája volt, egy-egy szereplő szavak nélküli, de 180 fokos átváltozását mutatta be. Érdekes volt fölfedezni, hogy a metakommunikáció eszközei két ennyire távol eső kultúrában is egyformán „működnek”.

Mária

Azt a kérdést tette föl: vajon miért figyelünk mindenre, ami eltér a szokásostól. A saját válaszát abban a könyvben találta meg, amit éppen olvas (Daniel Kahneman: Thinking fast and slow). Kahneman azt mondja: ennek evolúciós oka van. Elődeinknek ugyanis az élete múlt rajta, hogy észrevették-e megszokott környezetükben a változást. Ezért a figyelem kódoltan működik. Azt meg Mária tette hozzá: ugyanezért van az, hogy aki úgy kezdi az előadását, hogy köszön, bemutatkozik és elmondja, miről fog beszélni, az már ekkor elveszíti a közönség figyelmét. Vitatkoznának vele?

Mihály

Egy internetes oldalon talált érdekes leírást arról, milyen következményekkel jár a nevünk. Ezért mindenkinek elhozta azt a leírást, amit talált. Kicsit csalódott volt, amikor egyikünk sem érezte telitalálatnak a saját nevéről készült leírást. Pedig a dologban Mária szerint is van valami. Ő elmondta, hogy korábban sokszor használtak egy gyakorlatot a név erejének megmutatására. És abból az derült ki: egyáltalán nem mindegy, hogy valaki hogyan használja a nevét (pl Erzsi, Böske, vagy Liza formában), mert mindegyik változat másféle személyiséghez illik. Vajon van-e tehát olyan, hogy péterség, máriaság, annaság?

Robi

Egy olyan videót hozott, amit sokan ismertünk már, a Facebook-oldalunkra is kitettük korábban, mégis szívesen megnézzük akárhányszor.

Mi úgy összegeztük: akár Mihály  gondolata, ez a rövid film is a szó teremtő erejét mutatja be.

Van-e a szónak teremtő ereje?

Szilágyi Judit

Kríziskommunikációs példákat hozott a Facebookról. Jót is, rosszat is.

Pozitív példa: (Mika Tivadar Mulató facebook megosztás, február 28.)

Egy durva és értelmetlenül agresszív hatósági ellenőrzés után, amely kellemetlen volt vendégeknek és tulajdonosoknak egyaránt, a tulajdonosok ezt a levelet küldték facebookos közösségüknek:

“Kedves Mika Tivadarjaink és Tivadarnéink!
A tegnapi rendőrségi, tűzoltósági, vpop-s, önkormányzati “ellenőrzés” egy 50-es éveket idéző razzia volt. Szomorúan tapasztaltuk, hogy a hatóságok felől érkező erőfitogtató, félelmet keltő nyílt támadás nem kizárólag ellenünk szólt, hanem általánosan a rendcsinálás zászlaja alatt, hatalmi pozícióból meg kíván félemlíteni. A Mika Tivadar Mulatóban talált apró hibákat, amit nagyítóval kellett a hatóságoknak keresniük mára teljes mértékben kijavítottuk, így már elmondhatjuk magunkról, hogy biztonságos szórakozóhely vagyunk.
Tőletek bocsánatot kérünk a rendőrök nevében, akik pártállami időket idézve, szabályosan zaklattak Benneteket. Reméljük, hogy a hatóságok megértik egyszer, hogy ők értünk és a mi adóinkból dolgoznak. Minket kell megvédeniük, hogy ne essen bajunk, hogy kiküszöbölhetők legyenek a balesetek, hogy rend legyen és mindenki betartsa a közösen alkotott szabályokat.
Tehát, fel a fejjel, gyertek mulatni, várunk mindenkit továbbra is.
Feltétlenül kóstoljátok meg még ma az új RAZZIA nevű koktélunkat!
Üdvözlettel: Mika Tivadar”

Negatív példánk a következő linken olvasható.

Mellesleg ez a negatívnak indult történet végül pozitívba fordult, mert az iskola kapott  pénzt a Nescafétól. A facebookon nagyon pillanatok alatt el lehet valamit rontani, de ez visszafelé is igaz.

Ami azt illeti, a kríziskommunikáció keveseknek erőssége. A legtöbben – cégek és magánemberek is – igyekeznek kivárni, hátha megoldódik a helyzet magától. Elbújnak, nem adnak információt és nem veszik észre, hogy ezzel csak rontanak a helyzeten. Pedig a kríziskommunikáció nem ördöngösség – friss példánk van arra, hogy amikor valaki betartja a szabályokat, akkor a krízisből akár pozitívan is ki lehet kerülni. Hogy ki volt az ügyfelünk, azt nem áruljuk el, legyen elég, hogy ő hálás nekünk, mi pedig büszkék vagyunk rá. Arra azonban kíváncsiak vagyunk, tudnak-e Olvasóink pozitív példákat a kríziskommunikációra? (Akármilyen picurka krízis megteszi, csak hazai legyen…)

Gabi

Ugyancsak a Facebookról beszélt. Elmesélte, hogy egy ismerőse, aki édesanya, egyik este a szobájában nézte a Facebook-oldalát, amikor látja ám, hogy a kiskamasz fia kiposztolja, mi volt az első szava. A kisfiú a „vonat” szót jelölte meg. Az édesanya ezt nem hagyhatta annyiban, azonnal kommentelte: „Nem, kisfiam a te első szavad az volt, hogy NEM”. Eddig semmi különös nincs a történetben, ám az édesanya és a kisfiú a szomszéd szobából váltott üzenetet. Egyikük sem azt választotta, hogy átsétáljon a másikhoz és személyesen beszéljék meg a dolgot. Apró adalék ahhoz, hogyan változtatja meg az életünket a közösségi média. A kérdésünk is ezzel kapcsolatos: HOGYAN?

Szádvári Judit

Aki a szövegtervezésért és a letisztult üzenetért felelős a képzéseinken, a TED oldalán talált a szűkebb szakterületéhez illő rövid előadást. Ezen a linken olvasóink is megtudhatják: hogyan lehet a létező összes TED-előadást hat szóban összefoglalni. Az ide vágó kérdés pedig: meddig lehet és meddig érdemes sűríteni az üzenetet?

Mi remekül éreztük magunkat és már javában készülünk a következő Műhelyre. Kíváncsian várjuk olvasóink hozzászólásait, bármelyik témához. Legközelebb a következő beszámolóban újabb kérdésekkel jelentkezünk!

A műhelymunka az, amikor nem a szokványos módon dolgozunk, azaz nem a képzésekre készülünk, és az azokhoz kapcsolódó anyagokat állítjuk össze, hanem a magunk számára tartunk belső foglalkozásokat. Régebben ezek a foglalkozások arról szóltak, hogy közösen megtanuljunk valamit, kidolgozzunk és kifejlesszünk egy új módszertant, vagy elemezve végigolvassuk egy külföldi szakértő frissen megjelent könyvét.

Csakhogy párhuzamosan mindenki igyekezett haladni a saját kutatásaival (Mária), szakkönyv-fordításaival (Anna), saját könyvének megírásával (Péter), vagy új képzési anyagának fejlesztésével (Judit). A műhelymunkákat folyamatosan elnapoltuk, halogattuk, és tavaly már egy kezemen meg tudom számolni hányszor került rá sor. Ugyanakkor mindannyiunknak hiányzott.

Idén a szokásos évzáró-évnyitó céges rendezvényünkön – úgy tűnik – sikerült megoldást találni erre a kérdésre is. Az ötletet a karácsonyi buli adta. A karácsonyi bulinkon ugyanis az egyik program az volt, hogy minden munkatárs magával hozott egy videót, képet, vagy újságcikket, amit viccesnek, vagy meghökkentőnek talált, vagy bármilyen más okból meg akarta mutatni a többieknek. A feltétel csak annyi volt, hogy egy-egy bemutató maximum 5 perc lehet. Nagyon jól éreztük magunkat, sokat nevettünk.

Amikor azon töprengtünk, hogyan kezdjünk bele ismét a műhelymunkába, az egyik feltétel az volt, hogy a találkozóknak szakmailag nagyon inspirálónak kell lenniük, de mégsem munka-szerűnek, azaz ne igényeljen különösebb otthoni felkészülést, vagy extra munkaórákat. Ugyanakkor nem szabad, hogy elsikkadjanak a foglalkozások, amihez viszont az kell, hogy mindenki nagy kedvvel vegyen részt rajtuk.

Végül azt találtuk ki, hogy – ahogyan a karácsonyi bulin tettük – mindenki visz valamit, ami kapcsolódik a kommunikációhoz, és ami az illetőre valami miatt mély benyomást tett. Az 5 perces idősávot meghagytuk.

Az első alkalom jobban sikerült, mint vártuk. A hozott anyagok mind annyira érdekesek és vitaindítóak voltak, hogy ha nincsenek szigorú időkorlátok, talán még most is ott ülnénk. Ezért találtuk ki, hogy azokat a témákat, amikhez a korábbi tanítványaink, vagy a blog olvasói is hozzá tudnának tenni gondolataikkal, megírjuk a blogra. A következő hetekben tehát ezekkel találkozhatnak, mi pedig várjuk a hozzászólásokat, véleményeket.

Újabb könyv jelent meg, amelynek szerzője Intézetünk egyik vezetője, Benke Anna. Mivel Anna vérbeli újságíró (is), interjúkötetet írt a vezetésről. De nem afféle „hogyan legyünk jó…” könyvet, hanem olyat, amiben értelmes kérdéseket tett fel olyan vezetőknek, akik itt, Magyarországon vittek sikerre egy-egy vállalkozást – kicsit, közepest, vagy nagyot.

Változó világban élünk és ez – többek között – azt jelenti, hogy nincsenek kész receptek. Ezt sokan, sokszor elmondták már. Azt azonban elfelejtették hozzátenni, hogy ha figyelünk arra, hogy mások hogyan csinálják, akkor remek, naprakész és hatékony saját keveréket állíthatunk össze, saját magunknak. Olyan problémákat kúrálhatunk az olvasottak alapján, mint például, hogy miként gondolkodhatunk a vállalkozásunkról, ha kevés pénzből kell gazdálkodnunk, és miként, ha van rá pénzünk, hogy kivárjuk a sikert. Van-e olyan, hogy „született vezető”, vagy ezt tanulni kell. Vajon mitől működik egy vállalkozás, és mekkora szerepe van a sikerben a vezetőnek.

A megszólaló tizenöt vezető egyetlen közös tulajdonsága a siker. Egyébként szinte minden másban különböznek. Hogy akkor van-e tanulság, és ha van, mi lenne az? Én azt olvastam ki a kötetből, hogy éppen tizenöt tanulság van. (És már keverem is ezekből a saját sikerreceptemet…)

A könyv most került a könyvesboltokba, és remek karácsonyi ajándék mindenkinek, aki nem csak a névjegykártyáján szeretné látni, hogy vezető.

Benke Anna: Vezetőkről – nem csak – vezetőknek.

Akadémiai Kiadó, 2011.

Akik részt vettek már Újradefiniált Kommunikáció képzésünkön, azok tudják, hogy hogy a jobb és a bal agyféltekénket egészen máshogy használjuk a gondolkodásban.

A jobb agyfélteke a színek, képek, benyomások használatáért, a bal pedig a racionalitásért felel. (Kedves agykutató olvasóink, ez egy igen leegyszerűsített magyarázat, mi is tudjuk, kérem, ne kössenek bele.)

Szóval az előadó, Sunni Brown, akinek hamarosan a második könyve jelenik meg a vizuális gondolkodásról, előadásában a firkálás hasznosságáról beszél. Ha eddig azt hitte volna valaki, hogy az értekezleten születő képzőművészeti alkotások az unalom jelei, akkor valószínűleg tévedett.

A firkamacskák, szőlőindák, kockaházikók és társaik valójában a megértést és a kreatív gondolkodást segítik. Sunni Brown szerint valahogyan úgy működnek, mint az agykontrollnál a memóriafogas, csak éppen nem a hallottak memorizálásában, hanem abban, hogy megértsük ÉS továbbgondoljuk a hallottakat. Érdemes megnézni:

Az eredeti videó itt érhető el.

A kutatás során a nőknek mindenféle tárgyat mutattak, azok nevét pedig férfiak olvasták fel. A hölgyek leginkább a mélyebb hangon felolvasott tárgyak nevét jegyezték meg. Ez magyarázza, hogy miért épp Barry White lett a nők egyik kiemelkedő kedvence. De most komolyan, ki tudna ellenállni Barry White füstös, lágy hangjának? Senki.

A nőkhöz hasonlóan a férfiakat is megvizsgálták, de rájuk vonatkozóan semmilyen bizonyítható összefüggést nem találtak a figyelem és a női hangerő közt. Sajnos, hölgyeim, nem létezik tehát tökéletes „takarítsd ki a garázst” hangerő.

(A bejegyzést mi fordítottuk és szerkesztettük. Az eredeti cikk itt olvasható.)

Szádvári Judit kolléganőnk vasárnap lefutotta a Budapest Maratont. Ez óriási dicsőség, ráadásul az 554 nőből, akiknek sikerült teljesítenie a távot, a 417. helyen végzett. (Férfi versenyző 2436 ért célba, az összes maratonista közül pedig 1170 érkezett külföldről.)

Először is ezúton is gratulálunk neki, hiszen mindannyian izgultunk érte és drukkoltunk, hogy sikerüljön teljesítenie a távot. Ennek a rövid interjúnak azonban szakmai oka is van. Sokan nem is gondolnák, de a sportolók egymás közti kommunikációja, illetve az a biztatás, amit a szurkolók nyújtanak a versenyzőknek, nagyon sokat jelenthet. Akár azt a kis lökést is, ami a táv teljesítéséhez szükséges.

Ez volt az első alkalom, hogy elindultál a maratoni távon, és ha jól tudom minden elsőre induló versenyző rajtszáma mellé ezt ki is írták a versenyszervezők. Érezted valami hatását ennek a kiírásnak, jobban, vagy többen biztattak a versenyzőtársak?

Igen, ez a kiírás direkt azért van, hogy a rutinosabbak biztassák azokat, akik most indulnak először. Egyébként már a félmaratoni távon is van ilyen, ott is rengeteg lelkesítő szót kaptam a kiírás miatt. Azért is fontos, mert első maraton csak egy van, akár folytatja valaki később, akár nem, először lefutni egy ekkora távot olyan érzés ami… ami tényleg csak egyszer van egy ember életében.

Te magad próbáltál-e biztatni olyanokat, akiken láttad, hogy nehezen bírják?

Sokmindenkit biztattam, de akiken komolyan azt láttam, hogy elfogyott az erejük, azokat nem mertem. Nekem most jól sikerült, jól bírtam, de az edzéseimről tudom, hogy ilyenkor hajszálon múlhat, hogy összeroppanjon az ember…Úgy éreztem, hogy a biztatónak szánt szavak akár ellenkező hatást is kiválthatnak.

Nekem most a 15. és a 30. kilométer között volt a legnehezebb, ekkorra már az ember sokat futott, de még mindig nagyon sok van hátra. Nagyon jólesett, hogy odaálltak a szurkolók és biztattak, éljeneztek mindenkit, nemcsak a saját ismerőseiket. Ugyanakkor a saját szurkolóimnak előző nap megtiltottam, hogy olyasmiket kiabáljanak, hogy „már csak 20 kilométer, gyerünk”, mert attól féltem, hogy ha ilyeneket hallok, össze fogok omlani.

Azt mondják, hogy a futás tipikusan magányos sport, a te felkészülő edzéseid is egyedül zajlottak. Az ilyen nagy versenyek viszont mégis a tömegről, a csapatról szólnak. Miben más ugyanazt a távolságot csapatban lefutni.

Csapatban futni sokkal jobb. Eleve, a felkészülés során a legtöbben – mint ahogyan én sem – nem futják le a kitűzött 42 kilométert, ezt a teljesítményt kifejezetten a nagy napra tartogatják. És lehet, hogy sokaknak nem is sikerülne a csapatrendezvény nélkül. A szervezők hihetetlen hangulatot biztosítanak, már az indulástól kezdve. A hangos zene, a csoportos bemelegítés, a speakerek, meg olyan extrák, hogy például Monspart Sarolta több helyen felbukkan szurkolni, tanácsokat kiabál, biztat, – ezek mind nagyon sokat számítanak, amikor az ember csüggedni kezd. A frissítőállomásokon is szólt a zene, az útvonal mentén pedig több helyen utcazenészek vártak minket, akik nagyon örültek, ha a munkájukat egy-egy mosollyal, vagy a nagyon jó erőben lévők tánclépésekkel jutalmazták. Erőt ad, hogy látod, mások is megcsinálják, ugyanúgy szenvednek, ugyanolyan lelkesek, mint te vagy. Én időről időre kiszemeltem egy nagyjából az én tempómban futó, mit sem sejtő áldozatot, akivel „együtt futottam” anélkül, hogy tudott volna róla. Igyekeztem a gyanútlan sporttársat a frissítőpontokon sem szem elől téveszteni, és sokszor akár több mint tíz kilométert is sikerült közösen megtennünk.

Mit tanácsolnál azoknak, akik kedvet kaptak a nagy táv teljesítéséhez, kinek ajánlod, hogy kezdjen felkészülni és kinek nem?

Nekem akkora élmény volt, hogy mindenkinek ajánlom. De tudom, hogy a felkészüléshez szükséges, hogy valaki tudja tartani a heti négy edzést, ami közül ez egyik egy hétvégi „hosszú futás”. Fizikailag is nagyon megterhelő, de az, hogy az ember mindig rászánja az időt, talán még nehezebb.

Utolsó kérdés: mi jöhet ezek után?

Most az a célom, hogy javítsak az időmön, és ezt elsősorban félmaratonokon tervezem megvalósítani. De most abban is biztos vagyok, hogy jövőre ilyenkor megint itt leszek.

Az oldal szerkesztőinek célja, hogy rovataikban kizárólag pozitív híreket adjanak közre, de legalábbis olyanokat, amelyek derűlátásra adnak okot. Mint az oldalon közzétett állásfoglalásukban kifejtik, ilyenből is akad bőven, de sajnálatos módon a média a „csak a rossz hír a hír” álláspontján van, és így meglehetősen pesszimista. Ezért aztán nap mint nap ömlesztve kapjuk a rossz híreket, nem is csoda, hogy azt gondolják rólunk: pesszimista, rosszkedvű nép vagyunk. A szerkesztők azt is kifejtik állásfoglalásukban, hogy az öröm, a pozitív gondolkodás az egészségre is áldásos hatással van.

Elgondolkodtató ötlet.

Az alapelvvel teljesen egyetértek, mégis, valami nehezen megfogalmazható rossz érzés van bennem. (Nemhiába, rajtam is nyomot hagy a generációmba sulykolt kishitűség és gyanakvás). A cenzúra ugyanis akkor is cenzúra, ha jó ügy érdekében történik. Az mindenképpen jó, hogy van egy ilyen híroldal, olvassák minél többen. Igaz, azt nem tudtam megfejteni, hogy az e sorok írásának pillanatában vezető helyen szereplő „Rekordbírságot kapott a MAL Zrt.” miért jó hír.

Az ötletgazdáknak pedig üzenem, hogy ha már pozitív kommunikációról van szó, jó lenne, ha megtudhatnánk: kik ők. Én rögtön elkezdtem keresni, hogy vajon kinek a filozófiája, missziója, víziója olvasható a honlapon, de csak egy Hoge Orvosi Műszer Kft.-t találtam, mint tulajdonost. Se szerkesztők, se szerzők, se munkatársak, se semmi. Márpedig én úgy vagyok vele, hogy még jó hírt sem szeretek névtelen forrásból hallani.

A napokban jelent meg Douglas W. Hubbard könyve, a Mérjünk meg bármit. Az alábbiakban részleteket olvashatnak a könyv előszavából. Kiderül, mi az oka, hogy Intézetünk szakmai partnerként részt vett a könyv magyar kiadásának létrehozásában, és hogy mi köze a matematikai statisztikának a kommunikációhoz.

A rendszerváltás után néhány év leforgása alatt minden valamirevaló cégnek lett HR osztálya, vállalati kultúrája és csapatszelleme, és kevesen merészelnének olyan önéletrajzot írni, amelyben magukat nem „nagyszerű csapatjátékosként” festik le.

A cégek rengeteg pénzt, időt és energiát fektettek munkatársaik képzésébe, tréningezésébe, és abba, hogy felépüljön vagy javuljon az a bizonyos csapatszellem. Olyan sokat, hogy egy egész iparág épülhetett erre az igényre. Mindezt csak erősítette, hogy közben folyamatosan érkeztek az újabbnál újabb, gyakran egymásnak homlokegyenest ellentmondó teóriák a tengereken túlról, azzal kapcsolatban, hogy hogyan lehet munkára bírni a munkatársakat, vagy ha már dolgoznak, akkor hogyan lehet a munkájukat még hatékonyabbá tenni, és végül, de egyáltalán nem utolsó sorban arról, hogy milyen a jó vezető.

Ugyanez történt a termékekkel is. Megtanultuk, mi az a marketing, és bár eleinte sokan elintézték annyival, hogy pucér nőkkel majdnem mindent el lehet adni, mára már ezen a területen is kikupálódtunk. Megismertük a kék és vörös óceánokat, a hosszú farkakat, a márkakiterjesztés fontosságát, vagy ellenkezőleg, hogy a siker titka az, hogy vissza kell térni az alapokhoz, – és hosszan lehetne még sorolni számos egyéb, egyedül üdvözítő módját annak, hogy termékünk a piacon maradjon.

Aztán néhány évvel ezelőtt beköszöntött a válság, és hirtelen mindennek vége szakadt. Az első két dolog, aminek a büdzséjét megvágták az a képzések és a marketing volt. Miért? Mert ennek a két dolognak az eredményessége volt leginkább kétséges. Mert nem lehetett megmondani, hogy hatékonyabb lett-e a munka egy képzés hatására (értsd: hozott-e a cégnek több bevételt, akár közvetve, akár közvetlenül) vagy azt, hogy eredményesebb-e a sajtóhirdetés, mint a televíziós kampány, vagy pedig egyik sem ér semmit, csakis a termékkóstoltatás.

Ezért aztán egyaránt a kukába kerültek a csapatépítést szolgáló közös raftingtúrák és dzsungelharcok, meg a valóban értékes képzések. A marketinggel kapcsolatban úgy tűnik, hogy a több az több alapon, a legnagyobb szórású országos tévécsatornák győzedelmeskedtek, akkor is, hogyha az adott termék célközönségét más fórumokon, más módszerekkel sokkal jobban meg lehetett volna szólítani.

A fürdővízzel tehát ment a gyerek is. Miért? Mert senkinek nem voltak adatai annak alátámasztására, hogy melyik képzés, reklámkampány, vagy munkatárs milyen eredményeket produkál. Mert hogyan is lehetne számszerűsíteni egy márka, egy ember, vagy egy képzés értékét? Többek között erre a kérdésre kapunk választ ebből a könyvből.

Valódi, mérhető, pénzben kifejezhető segítséget kapunk ahhoz, hogy hogyan kell(ene) meghozni egy racionális döntést. Semmiképpen sem úgy, ahogyan a könyvben szereplő egyik példa hőse, egy nagy cégcsoport vezetője szokta:

„Visszaemlékezett egy beszélgetésre is, Bob Pritzkerrel, a Marmon Csoporttól, amelyik a világ harmadik leggazdagabb családjának tulajdonában áll. Ray megkérdezte tőle, hogyan szokott dönteni a tőke szétosztásáról, mire azt a választ kapta, hogy az emberei felhívják, ő meg vagy igent mond, vagy nemet.”

A mérésre való igény egyébként szerencsére már Magyarországon is megszületett. És talán ezen a ponton válik érthetővé, hogy ennek a kicsit matematikai-statisztikába hajló könyvnek a lefordítását, magyarországi megjelenését és bemutatását miért tartja fontosnak egy kommunikációs képzésekkel foglalkozó cég.

Két okból is. Az egyik, hogy képzéseink egyik eleme, a CQ Teszt a kommunikációs készségszint mérésével foglalkozik. Ez olyasmi, amit rajtunk kívül senki nem csinál, mégpedig valószínűleg azért nem, mert a kommunikáció tipikusan olyasvalami, amiről azt tartják, hogy nem lehet megmérni. Nekünk fájdalmasan sok munkába és időbe került, amíg kidolgoztuk ezt a mérőeszközt. Ha akkor találkozunk ezzel a könyvvel, amikor nekiláttunk a munkának, sok időt és energiát megtakaríthattunk volna. Mára viszont van egy olyan mérőeszközünk, amely nemcsak az egyéni fejlődés, hanem csoportok nyomonkövetésére is alkalmas. Egy munkahelyi csoport összesített tesztje alapján a vezető pontosabb képet kap arról, hogy munkatársait mely területeken érdemes fejleszteni és milyen erősségek vagy gyengeségek jellemzik őket csoportként.

A másik ok az a szinte már abszurd szituáció, amibe nemrég kerültünk, amikor az egyik nagy ügyfelünk arra kért bennünket, hogy segítsünk neki megmérni a tőlünk rendelt képzés hatékonyságát. Bár örömmel mondtunk igent a kérésre, az emberben óhatatlanul is felmerül a gondolat, hogy biztosan az-e a legjobb megoldás, ha a megbízott mond véleményt saját munkájának minőségéről. Ezért aztán ismét nagy fába vágtuk a fejszénket: egy olyan, objektív mérési módszer létrehozásán dolgozunk, amely minden kétséget kizáróan alkalmas egy képzés forintban kifejezhető hasznának mérésére. E könyv alapján, ha könnyű nem is, de már jóval könnyebb dolgunk lesz.

A kommunikáció példája ugyan nagyon jól mutatja, hogy egészen elvontnak tűnő dolgokat is meg lehet mérni, ez a könyv azonban sokkal többet mond ennél, és sokkal több esetet mutat be. A címe – Mérjünk meg bármit – nem túloz. Nemcsak azt tanítja meg, hogy hogyan végezhetünk lehetetlennek tűnő, de annál hasznosabb méréseket, hanem még kedvet is csinál hozzájuk. A cégvezetőknek, döntéshozóknak pedig egyenesen kincset érhet az az információ, amihez a könyv segítségével juthatnak. Például azért is, mert nemcsak az igaz, hogy minden megmérhető, hanem az is, hogy nem szükséges mindent megmérni. Hogy mit és hogyan érdemes, annak eldöntéséhez is hasznos iránymutatást kaphat a vezető.

De talán még a döntéshozóknál is többet profitálhatnak a könyvből a HR- és marketingszakemberek. A módszerek segítségével ugyanis feketén-fehéren (számokkal) bizonyítani tudják, hogy egy tervezett marketingkampány, vagy képzés haszna mekkora lehet, azzal szemben, ha nem valósulna meg.

Igen, a könyvben van némi matek. Nem állítom, hogy minden esetben könnyű, a jó hír viszont az, hogy nem is feltétlenül kötelező. Olyasmi, mint a számítógép nyújtotta lehetőségek ismerete. Ha a helyzet úgy kívánja, tudjuk, hogy van lehetőség a probléma megoldására, és hogy hogyan oldhatjuk meg.

A könyv már elérhető a nagyobb üzletekben, illetve megrendelhető az Akadémiai Könyvkiadó webshopján keresztül.

Cím: Mérjünk meg bármit!
Író: Douglas W. Hubbard
Megjelenés éve: 2011
Kiadó: Akadémiai Kiadó Zrt.
Fordította: Benke Anna
ISBN: 9789630590464

Más vasúttársaságok más országokban elérhetővé teszik az információt az utasok számára, hogy a vonat késni fog, és ezért megértésüket kérik. Ez például minden állomáson elmaradt azon a hétvégén. Az alatt a pár óra alatt több megoldási, de legalábbis enyhítő ötlet is az eszembe jutott (kár, hogy a vezetőségnek nem).  A jegyvásárlásnál nyugodtan lehetett volna szólni arról, hogy nem lesz zökkenőmentes a feljutás, és előfordulhat, hogy végül nem lesz elég hely. Bár abszurd, hogy valakinek nem jut ülőhely, de előfordul. Az utasokat pedig nem lenne szabad semmibe venni, mert ők fizetnek a szolgáltatásért, amely legtöbbször sem kényelmesnek, sem pontosnak, sem igényesnek nem mondható. Szeretek utazni, mégis sokszor a magyar vonattársaság nyújtotta balkáni hangulatban érzem igazán, hogy még mindig nagyon messze vagyunk Európától. Nem is a Balkánnal van a baj, megvan annak a maga romantikája. De amíg az a hozzáállás, hogy legjobb, ha a rossz hírt nem hallja az ügyfél, addig az joggal lesz dühös és csalódott.

Megjelentek persze a kritizálók is, ezen a honlapon például a szerző szerint átverés az egész történet a Moleskine mögött. De a kritikusok egyvalamit nem értenek: mindegy, hogy úgy igaz-e minden szó, ahogyan a Moleskine-mese állítja, mert nem ez a lényeg.

A lényeg az, hogy a Moleskine jó, mert jól van kitalálva. Ezért szeretjük.