]]> http://barra.hu/blog/james-caplin-utalom-a-prezentaciokat/feed/ 0 http://barra.hu/blog/mit-uzennek-a-japanok/ http://barra.hu/blog/mit-uzennek-a-japanok/#comments Fri, 25 Jun 2010 14:30:11 +0000 Barra Mária http://barra.hu/?p=569 A dán-japán mérkőzés legelején a közvetítés riportere két alkalommal is elmondta: a dán szövetségi kapitány „egy évvel ezelőtt megnézte, hogyan fociznak a japánok és látta, hogy defenzíven játszanak”.

Aztán jöttek a japánok, és megnyerték a meccset. 3:1-re, nehogy a végén még valaki azt higgye, csakis szabadrúgásból tudnak gólt lőni. Az első szabadrúgás-gólnál a dán szövetségi kapitány még nem vette komolyan a veszélyt. Aztán a másodiknál sem. Nézőként az volt a benyomásom, hogy erre nem számított, nem volt B-terve. Olyan volt, mint aki megbénult, tehetetlenül figyelte, hogyan kap ki a csapata, amely papírforma szerint esélyesebb volt, hiszen „a japánok a dánok hóna alatt szaladgálnak, esélyük sincs a pályán” (egy internetes vélemény).

De mi történt itt? A meccs előtt mindenki azt VÁRTA, hogy a japánok védekezésre játszanak. Ők azonban VÁRATLANUL támadó játékkal álltak ki a mérkőzésre. Azt tették, amit NEM vártak tőlük. A VÁRATLAN pedig azt jelenti: nem automatikusan reagálunk, hanem tudatosan cselekszünk – úgy, ahogyan OTT és AKKOR a helyzet megkívánja. Úgy tűnik, ez bejön a fociban.

Érdekes, hogy az üzleti életben is azok a cégek kerülnek ki jól – akár megerősödve – a válságból, amelyek nem panaszkodnak, hanem változtatnak – úgy, ahogyan OTT és AKKOR megfelelőnek tűnik.

A kommunikációban sem figyelünk azokra, akik úgy beszélnek, ahogy szokás. A kommunikációban is kulcsszerepe van a VÁRATLAN fordulatoknak, amelyek OTT és AKKOR működnek. Mi azt tanítjuk, hogy ennek a neve: JELENLÉT. Szemben az automatával, amely csak reagálni képes, a jelenlét állapota arra alkalmas, hogy az ember irányítson. Akár focicsapatról, akár egy cégről, akár a kommunikációról van szó. Sőt: akár egy olyan gyorsan változó világról, amelyben mindaz, ami egy éve igaz volt, ma már nem az.

A kampányról üzletembereknek

Akadémiai Kiadó, 2009
213 oldal
2950 Ft

Obama kampánya azért lehetett kiemelkedően sikeres, mert a választókkal való kommunikáció új, korábban nem alkalmazott módját alkalmazta kampánya során. Számunkra elsősorban amiatt érdekes ez a könyv, hogy röviden bemutatja, melyek voltak ezek az eszközök, és számos megtörtént esettel, példával illusztrálja, mi miért, vagy adott esetben miért nem működött. Egyik központi fogalma a változás, ami egyre gyorsabb ütemben zajlik, ezért a változni tudás, a változásokhoz való gyors alkalmazkodás kulcskérdés minden politikus, vagy cég munkájában.

Hasznos olvasmány azonban mindenki másnak is, akit érdekel a politikai kommunikáció. Könnyed, olvasmányos stílusa a laikusok, vagy a politikai iránt érdeklődni kezdő diákok számára is könnyen követhetővé és érthetővé teszi.

A könyv alcíme: „Mit tanulhatnak az üzletemberek a politikusoktól?” Magyarországi viszonylatban egyelőre furcsán hangzana a kérdés, amit az amerikai szerzőpáros feszeget. A hazai üzleti élet és politika viszonyát azonban nagyon jól megvilágítja az az előszó, amit a kiadó megbízásából a Szonda Ipsos készített a könyvhöz. Az itt bemutatott felmérésből, amellett, hogy kiderül milyen viszonyban vannak a magyar üzleti élet résztvevői az internet alapú kommunikáció nyújtotta lehetőségekkel, még megtudhatjuk azt is, hogy jelentős többségük úgy véli, itthon egyelőre még a politikusoknak kellene tanulni az üzletemberektől.

Valószínűleg mindkét csoportnak lenne mit tanulnia a másiktól, és ami sosem árthat, kitekinteniük a nagyvilágba, hátha van olyasmi, amire érdemes odafigyelni, amit érdemes megtanulni.

RÉSZLETEK:
Június 05 (szombat) 17:00-tól Könyvhét – Vörösmarty tér, 62-es pavilon

A könyv rövid összefoglalója kulcsszavakban:
A magatartás üzenete felülírja a szavak üzenetét.
A metakommunikáció, mint szürke eminenciás, a háttérből meghatározó tényezője érintkezéseinknek.
A metakommunikáció többnyire tudattalan megnyilvánulás – de tudatosítható.
Dezsényi Péter metakommunikáció-módszertani könyve a tudatosítás folyamatában segíthet minden érdeklődő Olvasót.

Péter előző könyve is népszerű volt, a “Kérd kölcsön a medve kalapácsát.”
Nagyon büszkék vagyunk rá.

Az elmúlt hetekben a média sokat foglalkozott a Facebook jelenséggel, annak apropóján, hogy egy cégnek milyen mértékben van joga nyilvánossá tenni a felhasználói által közzétett adatokat.

A vitát az váltotta ki, hogy egyes új központi beállítások miatt a felhasználók nem tudják megszabni, hogy más felhasználók, illetve egyes hirdetők mit láthatnak és mit nem az általuk a közösségi oldalra feltett tartalmak közül.

A „privacy setting”-ek – azok a beállítások, amelyekkel a felhasználók megszabhatják, hogy kik láthatják a velük kapcsolatos eseményeket – nem sokat érnek, hiszen az ismerőseiken keresztül pillanatok alatt bármit ki lehet deríteni. A mostani viták tehát a magánszféra értelmezésével kapcsolatban robbantak ki. Mi pedig azért foglalkozunk vele, mert ahogyan tíz éve az internet, az elmúlt 5 év során a Facebook forradalmasította az emberi kommunikációt.

Első pillanatban a véleményem annyi volt, hogy aki lemegy a kocsmába és hangosan anyázni kezd, az ne csodálkozzon, ha pofon vágják. Egy kicsit alaposabban végiggondolva azt próbáltam megérteni, mi viszi rá az embereket arra, hogy magánéletük jóformán minden eseményét a szociális hálón nyilvánossá tegyék.

Volt, aki arról beszélt, hogy míg nyugdíjasként korábban csak a sorozatok voltak a számára, amióta tagja a Facebook közösségnek, rendszeresen tartja a kapcsolatot volt osztálytársakkal, rég elfeledett barátokkal, vénülő fejjel megtalált tinédzserkori udvarlókkal.

Volt újságcikk, ahol civil szervezetek képviselői meséltek, akik azt mérik, hogy a Facebook révén milyen ismeretségek, barátságok szövődnek például izraeli és palesztin állampolgárok között: „Ha már fényképeket látsz valakinek a gyerekeiről és családtagjairól, sokkal nehezebb lesz a halálát kívánni, nem igaz? És egyetlen Facebook által megmentett élet is felbecsülhetetlen érték.”

De Kelet-Európában és azokban az országokban, ahol éltek már diktatúrában, sokak félelme, hogy egyszercsak valamelyik facebook-barátja miatt ő maga is üldözötté válik. Vagy épp fordítva: az ő valamilyen tette szolgáltatja ki összes ismerősét a hatóságoknak.

Sokkal reálisabb néhány szülő aggodalma. Ők hiszékeny kisgyerekeiket féltik rossz szándékú emberektől, akik a Facebookon ismerkednek, és – sokszor épp a szülők felelőtlensége miatt – a kiszemelt áldozat lakcímével, a testvérei számával, a házőrző kutya vérmérsékletével és minden egyéb adatával is pontosan tisztában vannak.

Mindenki tudna mesélni olyan történetet is, amelyben a szószátyár alkalmazottnak a főnökről közzétett, nem túl hízelgő anekdotái kerültek vissza az érintetthez, vagy amelyben egy kapcsolat ért véget a Facebookon napvilágot látott kompromittáló fotók miatt. Egyik barátnőm egy túlbuzgó és kellemetlenkedő udvarló miatt kényszerült törölni minden adatot és fényképet magáról, ami – erről a Facebookos programozók igen körültekintően gondoskodtak – egyáltalán nem könnyű.

Az érveket és ellenérveket hosszan lehetne sorolni, de vannak tények, amik felett nem lehet szemet hunyni. Az egyik ilyen, hogy a Facebooknak jelenleg 117 millió felhasználója van és ez azt jelenti, hogy nagyon sokan nem találják aggasztónak a fent elmondottakat. A másik, hogy valóban a kommunikáció egy új formája, a közösségi kommunikáció alakult ki a Facebook által, ami talán csak azért tűnik ennyire ijesztőnek sokak számára, mert nem ismerik. Az ismeretlenség az oka, hogy minden korban, minden új dolog rémisztőnek szokott tűnni, és nagy vitákat, erkölcsi és társadalmi aggodalmat vált ki.

Emlékezzünk, nem is olyan régen még a televíziót ítélték félelmetes szörnyetegnek, ami megöli a nyomtatott könyvet, elpusztítja az irodalmat és romlásba dönti a társadalmat.

Ennek a bejegyzésnek a végén nem lesz magvas következtetés arra nézve, hogy a Facebook jó, avagy rossz. De a jós szerepét bátran elvállalom néhány következménnyel kapcsolatban:

• Biztos, hogy hamarosan bemutatnak egy-két, a „Facebook csapdájában” jellegű thrillert a mozikban, ahol az lesz a tanulság, hogy jól gondoljuk meg, milyen adatokat teszünk nyilvánossá.
• Biztos, hogy a társadalomkutatóknak, szociológusoknak, pszichológusoknak jó ideig lesz elég elemezni való témájuk. (Bár fennáll a veszélye, hogy mire befejezik az adott jelenségről írott könyvet, már rég új jelenség üti fel a fejét, a korábbi pedig elavultnak számít.)
• Biztos, hogy lesznek olyanok, akik a mostani viták miatt törölni fogják a Facebook tagságukat.
• Ez még nekem is eszembe jutott. De felesleges, mert az is biztos, hogy ezek az adatok már különböző adathordozókra mentve pihennek az összes olyan kormányszervezet, hatóság, és egyéb érdeklődők fiókjaiban (számítógépein) akik úgy gondolják, hogy valamikor még jól jöhetnek.

]]> http://barra.hu/blog/csak-pozitivan/feed/ 0 http://barra.hu/blog/hubiz-20-avagy-a-szavak-ereje/ http://barra.hu/blog/hubiz-20-avagy-a-szavak-ereje/#comments Fri, 16 Apr 2010 13:45:05 +0000 Benke Anna http://barra.hu/?p=526 Nem hagyott nyugodni a lelkiismeret, hogy a múltkori bejegyzésemben, amelyhez olyan sok egyet nem értő komment érkezett, elhamarkodottan ítéltem meg a Déli Pályaudvaron nyílt új kényelmi üzletet.

Elhatároztam, hogy itt az ideje újból benézni, lássuk meg, történt-e változás. Már messziről rossz érzés fogott el, amikor láttam, hogy egy huszonéves, szőkére festett hajú srác – Hubiz feliratú pulcsiban – az ajtóban beszélget egy lánnyal. „Na, gondoltam, (tele előítéletekkel) jobb, ha be sem megyek, biztosan megint nem lesz szerencsém a kiszolgálással.

Tétován az ajtóhoz léptem, mire a srác udvariasan elnézést kérve beszélgetőtársától, már ugrott is, hogy miben segíthet. Mondtam félénken, hogy csak egy joghurtot szeretnék. Bár a bolt picike, és a joghurtospolc is messziről látszik, ő mégis megmutatta, hol találom, és azt is elárulta, hogy szerinte az epres a legfinomabb. Nagyon mosolygósan megkérdezte, kérnék-e valami mást is. Gondoltam, hát jó, kipróbálok egy capuccinót, ha már a múltkor rossz volt a gép. Azon nyomban a géphez ugrott, hogy elkészítse a kávét, pedig jól látható a felirat, hogy a kávégép önkiszolgáló. (Ezt későn vettem észre, szabadkoztam, de addigra már a pulton is volt a kész kávém.) Váltottunk még néhány vicceskedő, udvarias szót, majd mentem a dolgomra.

Tanulság: Először is az, hogy kedves HUBIZ vezetőség, nagyon jó választás a fiatal munkatárs, lelkesítsék, dicsérjék meg, tartsák ott.

Nem csupán az köszönhető neki, hogy én xy jókedvűen mentem tovább a munkahelyemre, a kávémmal, joghurtommal, meg a kedvességgel, amit grátiszként kaptam. Az a csodálatos a dologban, hogy a vevőkkel „jól kommunikáló” (tudom, tudom, rettenetesen hangzik így, de szakmai ártalom, nézzék el nekem) munkatárs értéke forintokban mérhető. Jelen esetben éppen annyi forintban, amennyivel az ott kapható joghurt többe kerül egy hagyományos közértben beszerezhető ugyanolyannál. És amit örömmel hajlandó vagyok (és leszek) kifizetni, ha cserébe kedves, udvarias kiszolgálásban részesülök egy szép boltocskában. Ez joghurtonként kb 20-25 forint, és akkor a kávén realizált hasznot még nem is számoltuk. Azt, hogy mekkora összeget jelent a nap végén ez az egy barátságos munkatárs, már inkább számolgassák az üzlet tulajdonosai.

Ui: A hubiz-nak még mindig nincs saját honlapja, de találtam egy érdekes írást róluk, ahonnan megtudhatjuk kinek a kicsodái is ők valójában.

]]> http://barra.hu/blog/hubiz-20-avagy-a-szavak-ereje/feed/ 0 http://barra.hu/blog/halmai-kollega-es-mariann-meg-a-valasztas/ http://barra.hu/blog/halmai-kollega-es-mariann-meg-a-valasztas/#comments Mon, 12 Apr 2010 08:20:44 +0000 Barra Mária http://barra.hu/?p=519 Vasárnap este, választási adatok helyett ülésezik az OVB. Élőben élvezhetjük a törvény értelmezését. Nem tisztem állást foglalni ebben a vitában, inkább egy egészen másik kommunikációs szempontra hívom fel a figyelmet. A vita egy pontján Halmai Gábor szólal föl. Utána Fazekas Mariann következik, az asztal körül helyet foglaló egyetlen nő. Aztán újabb hozzászóló kap szót, aki így fogalmaz: „vitatkoznék Halmai kollégával és Mariannal…” Majd később valaki más ismét per Mariann említi az OVB nőnemű tagját.

E heti kérdésünk: vajon mit üzen kommunikációs szempontból, ha az összes férfiember „Vezetéknév kolléga”, az egyetlen nő pedig Mariann?

Úgy mellesleg: Mariann az, aki matematikailag levezeti, hogy képtelenség annyi embernek a választásra kijelölt időszakban leadni a szavazatát, amennyinek kellett volna a sorbanállós választókörzetekben. Amiből persze következik, hogy ezt előre is ki lehetett (volna) számolni. Amiből viszont következik, hogy volt, aki ki is számolta.

Visszatérve a hét kérdésére: módosítanom kell. Az igazsághoz tartozik, hogy a sok „Vezetéknév kolléga” között akadt egy András is. Tehát akkor a hét kérdése: kommunikációs szempontból mi az üzenete annak, ha sok „Vezetéknév kolléga” között akad egy Mariann, meg egy András?

Dr. Fazekas Marianna

az ELTE Állam- és Jogtudományi Kara Közigazgatási Jogi Tanszékének vezetője, egyetemi docens

Szűk két hét múlva választások, mi pedig itt ülünk a munkahelyünkön ölbe tett kézzel. Ez persze nem igaz, de az biztosan, hogy a korábbi választásokkor ilyenkor már alig vártuk, hogy – politikai beállítottságunkat szigorúan félretéve – szakmai szempontok szerint elemezzük a miniszterelnöki vitát.

Ebben az évben azonban nem lesz vita.

Értem én, hogy ennek oka van, hogy ha a választások biztos befutója, Orbán Viktor vitázni kezdene Mesterházy Attilával, vagy Bokros Lajossal, azzal úgymond magával egy szintre emelné őket, ezzel pedig saját pozicionálását rontaná. De valóban olyanok az ország vezető politikusai, mint egy-egy mosópor, vagy gyümölcsjoghurt márka?

Merthogy MI, a NÉP várnánk a vitát, még akkor is, – vagy éppen azért – ha sokszorosan csalódottak, kiábrándultak vagyunk. Hiszen még mindig várakozással és tisztelettel nézzük a politikusainkat, szeretnénk hinni benne, hogy képesek lesznek helyesen kormányozni az országot.

Amerikában elképzelhetetlen lenne, hogy bármilyen oknál fogva egy jelölt nem áll ki a porondra, és nem vállalja a megmérettetés kockázatát. A miniszterelnöki vita ugyanis egyáltalán nem a miniszterelnök-jelöltek kedvéért van, hanem a választók kedvéért, akiknek arrafelé ennyi tisztelet kijár.

Mert hát mit is üzen mindez nekünk, választóknak? Azt, hogy ebben az ügyben MI nem számítunk. Nem MI számítunk.

És ezzel közvetve azt is, hogy rájuk nem számíthatunk.

]]> http://barra.hu/blog/nincs-vita/feed/ 0