„Tamáska, Lacika! Gyertek csak vissza, de gyorsan!” – süvít egy határozott, erőteljes női hang a Kossuth téri metróállomáson. A megszólítottakat gyorsan kiszúrtam, mert egy emberként megfordultak és engedelmesen elindultak visszafelé. Meg azért is, mert Tamáska és Lacika valójában két 180 centi magas – éppen ezért 160-as jómagam számára meglehetősen félelmetes – fiatalember.

Osztálykirándulás. A gimnazisták valószínűleg nem sokban különböznek attól, amilyen az én osztályom volt húsz évvel ezelőtt. Talán magasabbak egy kicsit (valami miatt mintha a diákok egyre nagyobbra nőnének). Ami nagyot változott, az a világ, és a szabályok. És emiatt a tanárok helyzete, akiket, bevallom, nem irigylek túlzottan.

A határozott női hang egy ötvenes éveiben járó, szőke, csillogó szemű, kosztümös tanárnőé volt. Ellentmondást nem tűrő, de szeretetteljes. Egy pillanatom volt csak szemügyre venni, mert eltűnt az őt körülvevő fiatalok gyűrűjében.

Az én végzettségem is tanár, taníthatnék akár gimnazistákat is, mint ő. De nem szívesen tenném. Félnék nap mint nap megküzdeni azzal, hogy megharcoljak a tekintélyemért. Ma már nem magától értetődő a tanárok tisztelete. Persze, tudom, egyáltalán nem szolgál rá minden tanár a tiszteletre. De régen, ha a diák valami rosszat csinált, netán tiszteletlen volt az iskolában, akkor a szülei jó eséllyel összeszidták, vagy legalábbis összevonták a szemöldöküket. Ma az is könnyen előfordulhat, hogy ha a diák megüti a tanárt, és az megpróbál „ügyet” csinálni ebből, akkor bemennek a szülei, és úgyszintén lenyomnak egy sallert az akadékoskodó tanerőnek.

Ezeket nem azért írtam le, hogy elpanaszoljam, hová jutott a világ. Hanem azért, mert azt látom, hogy nagy cégek rengeteg pénzt, időt és energiát fordítanak arra, hogy vezetői kommunikációra képezzék menedzsereiket. Pedig viszonylag kevés a valószínűsége annak, hogy egy hétfő reggeli értekezlet pofozkodásba torkollik.

A tanárokat viszont senki nem képezi ilyesmire. Pénz, és valószínűleg akarat sincs rá. (Nem lenne túl nagy feladat megszervezni egy ilyen szemináriumsorozatot a tanári szakokon, köztudott, hogy kommunikációs oktatókkal Dunát lehet rekeszteni.) Holott a tanárok olyan vezetők, akik valódi farkastörvények között élnek. Elég, ha csak egyetlenegyszer nem a megfelelő módon viselkednek, vagy nem a megfelelő kommunikációs üzenetet küldik és vége a tekintélyüknek. Abból a tanárból pedig, akit a diákok nem tisztelnek, előbb utóbb keserű, idegbeteg lelki roncs lesz, akinek a munkája (a hivatása!) mindennapos stresszfaktorrá válik.

Jó dolog az, amikor példaképként tudunk felnézni, idősebb fejjel pedig visszaemlékezni a tanárunkra. Szülőként is jó dolog, ha olyan emberek kezei közt tudhatjuk a gyerekeinket, akikre magunk is felnézünk, nem pedig sajnálkozunk rajtuk.

Mielőtt bárki annyival szeretné lezárni a témát, hogy egyetértése jeleként csóválja a fejét, miközben magában azt gondolja, hogy persze-persze, de azért tényleg elég sok az alkalmatlan tanár, javaslok inkább valami mást.

Képzeljük el egy pillanatra, hogy mi lenne, ha a tanárok akkora fizetést kapnának, mint egy nagyobbacska cég középvezetői. És ha emellett ráadásképpen akkora humánpolitikai támogatást is kapnának, mint az említett középvezetők. Ha kommunikációs és szakmai képzéseken vehetnének részt, és évente egyszer csapatépítő tréningekre járnának. Ha a kiemelkedőeknek esélye lenne olyan pozícióba kerülni, ahonnan beleszólhatnak a nemzeti oktatási program, vagy a kötelező tananyag alakulásába.

Megmondom mi lenne:
A tanárok lelki gerince kiegyenesedne, és többé nem esne annyira nehezükre kivívni a tiszteletet, mert saját maguk is tisztelni kezdenék magukat.

Idejük és kedvük lenne azon gondolkodni, hogy az osztályukban tanuló diákokkal hogyan lehetne a lehető legjobb eredményeket elérni.

A tanári pálya olyan karrier lenne, ami vonzó a mai fiatal generáció számára.

A diákok ismét felnéznének a tanáraikra. Igen, még ezek a mai fiatalok is, ha másért nem, hát azért, mert elképzelhetővé válna, hogy a tanárnak menőbb telefonja, és jobb kocsija van, mint neki.

Kedves Olvasók,

tudjuk, hogy az utóbbi pár hétben elmaradtunk a blogbejegyzésekkel, amit mi magunk is nagyon sajnálunk. Addig is ajánljuk Facebook oldalunkat, “1 perces” hírekkel, érdekességekkel. A türelem pedig rózsát terem, új írásainkat nemsokára olvashatják a blogon.

Üdvözlettel:
A Barra Kommunikációs Intézet munkatársai.

Néha a királynak is szüksége van kommunikációs képzésre

A kis Albert Frigyes Artúr György (a leendő VI. György) születése meglehetősen eltérő érzelmeket váltott ki a királyi családból. Míg a nagymama, Viktória királynő szívből örült, az édesapa, V.György ennyit írt naplójába:

„…csaknem négy kilós kisfiú született, minden rendben, mindketten jól vannak. Sok táviratot küldtek, ettem valamit…..”

A hercegi pár kislányt szeretett volna. Már volt egy fiuk, Edward, de azért nem bánták, hogy fiú lett, mert arra gondoltak: egy tartalék fiú szerencsés lehet az öröklést biztosítandó.

Bertie, II. Erzsébet édesapja tehát tartalékként kezdte meg az életét.

Nyolc éves korában kezdett dadogni. Elsősorban a k hangot ejtette nehezen, ami nem túl szerencsés egy herceg esetében, hiszen ezzel kezdődik a király és a királynő szó is. A dadogás kialakulásában nyilván szerepe volt apja poroszos nevelési elveinek is. A kis herceg ötödik születésnapjára apja a következőket írta:

„Most, hogy ötéves lettél, remélem, mindig igyekszel majd engedelmeskedni, azonnal megteszed, amit mondanak, mert majd rájössz, hogy annál jobb, minél előbb elkezded. A te korodban mindig igyekeztem így tenni, és ettől sokkal vidámabb lettem.”
Nehezen hihető, hogy Bertie ettől öt évesen vidám lett. Mint ahogy attól sem, hogy

„Emésztési zavarok kínozták, naponta több órán át és egész éjszaka sínben volt a lába, mert csámpás volt, akárcsak az apja. Balkezes is volt… és arra kényszerítették, hogy a jobb kezét használja”.

Ha mindez nem lett volna elég, a kis Bertie-t az apja folyamatosan összehasonlítgatta sikeres és sármos bátyjával, a királynak nevelt Edwarddal.
A „tartalék fiú” azonban egy királyi családban nevelkedett és tartaléksága nem óvta meg attól, hogy folyamatosan szerepelnie kellett mások előtt. Már kisgyermek korában, a nagyszülők születésnapján kötelezően elmondandó versek is iszonyú próbatételt jelentettek számára. Az igazi megszégyenülés azonban 1925 májusában következett, amikor Wembley-ben neki kellett ellátnia a Birodalmi Kiállítás elnökének tisztét. Apját kellett köszöntenie trónrakerülésének tizenötödik évfordulója alkalmából. Először fordult elő, hogy apja jelenlétében beszélt a nyilvánossághoz, ráadásul ez volt az első alkalom, hogy mikrofonba kellett beszélnie, mert a beszédet a BBC is közvetítette – az egész nemzetnek. A herceg beszéde megalázó kudarc lett.

Kommunikációs szempontból tehát a leendő VI. György halmozottan hátrányos helyzetből indult. A Wembley-ben történtek alapján mindenki megértette volna, ha soha többé nem áll a nyilvánosság elé. Indoka lett volna éppen elég. Bertie azonban nem ezt választotta. Szerencséjére összetalálkozott azzal az emberrel, aki segíteni tudott neki:

Lionel Logue, aki önmagát csak „közönséges gyarmatos”-ként azonosította, valójában nagy tudású retorika-tanár és tehetséges amatőr színjátszó volt. Jó az, ha e két mesterség találkozik. Talán ez segítette hozzá, hogy bátran használja a saját módszereit, amelyek

„szöges ellentétben álltak azokkal – az elektrosokkot is felölelő – a meglehetősen brutális módszerekkel, amelyekkel haszontalanul igyekeztek gyógyítani a brit pácienseket.” Logue fizikai és lélektani eszközök együttes alkalmazásával gyógyított – először olyan katonákat, akik az I. világháborúban gáztámadás következtében elvesztették a hangjukat.

Logue és a király találkozásának történetét mutatja be „A király beszéde” c. sikerfilm. További részletekre derül fény az azonos címmel megjelent könyvből, amelyet Logue unokája írt. A mi Intézetünk számára pedig újabb megerősítést jelent ez a lenyűgöző történet:
• mi is bátran használjuk a saját módszereinket
• mi is merítünk a színészmesterségből is, meg a retorikából is
• mi is ötvözzük a fizikai és lélektani eszközöket

És amiért a legeslegjobban szeretjük ezt a történetet, az az, hogy bár nálunk nem elsősorban dadogós királyok kopogtatnak segítségért, gyakran találkozunk olyan „hercegekkel”, akik tartalékként indulnak, de nem maradnak azok. Mert bármekkora volt is Logue tudása, a herceg nélkül semmire sem ment volna. És ezzel mi is éppen így vagyunk.

A féligáteresztő tükör a ráeső fény egy részét visszaveri, másik részét pedig átengedi.

Ez a gyakorlatban annyit jelent, hogy ha valaki az egyik oldalról belenéz, akkor a saját tükörképét látja, a másik oldalról belenézve viszont nem magát, hanem a tükör túloldalán lévő tárgyakat, dolgokat látja.

Ilyet használnak például pszichológiai kísérletekben, ahol is a kísérleti szobában lévő alany megfigyelhető anélkül, hogy viselkedését a megfigyelő jelenlétének tudata befolyásolná. De rendőrségi kihallgatások esetében is használható hasonló módon: a gyanúsítottban csak a szobában vele szemben ülő kérdező személye tudatosul. Mivel azonban ő nem tudja teljesen függetleníteni magát attól a beszélgetéstől, amiben maga is részt vesz, szükség lehet a tükör mögött ülő külső megfigyelő objektívebb megítélésére a gyanúsított megnyilvánulásait illetően.

De a fotózásban, a tükörreflexes gépekben is újabban a féligáteresztő tükör váltja fel a hagyományos felcsapódó tükröt, ami lehetőséget ad többek között a sokkal gyorsabb sorozatfelvételekre.

A féligáteresztő tükör nyújtotta lehetőségek sora ezzel még korántsem merült ki. Hogy a kommunikációban, pontosabban annak megakadályozásában, és az okvetetlenkedő utazóközönség távoltartásában milyen kreatív módon hasznosítható ez az elmés találmány, annak ékes példáját láthatjuk immár évek óta Budapesten, a Batthyány téri HÉV végállomáson.

A peronokkal szemben található ugyanis a HÉV INFORMÁCIÓ HÉV feliratú ügyfélszolgálati ablak. Az ilyen és hasonló ablakok túloldalán a világ minden táján ül (vagy nem ül) egy alkalmazott, és vérmérséklete szerint udvariasan, türelmesen, vagy éppen lekezelőn és gorombán igyekszik válaszolni a mindenkori kuncsaft időnként meglehetősen hülye kérdéseire (lásd: “Tessen mondani, hánykor indul a hathuszas vonat?”).

Az alapvető gond az, hogy ha az ügyfél látja, hogy ül valaki illetékes az ablak túlsó oldalán, akkor könyörtelenül odajön és kérdez (persze hülyeséget). Ha pedig azt látja, hogy nem ül ott senki… – nos, akkor is odajön, és könyörtelenül várni kezd, hogy jöjjön vissza az illetékes, és ő kérdezhessen (persze hülyeséget). És ha nem jön sürgősen az illetékes, akkor meg reklamálni kezd. Persze hangosan, hogy mindenki meghallja.

Nos, a Batthyány téren alkalmazott módszer forradalmasítja az utazóközönség kommunikációs kordában tartásának módszerét. Az információs ablakot ugyanis tetszetős féligáteresztő tükörrel szerelték fel, aminek következtében ha egy elvetemült utas odamenne, hogy hülyeséget kérdezzen, saját tükörképével találná szemben magát.

De nem megy oda.

Még a legelvetemültebb kotnyeleskedő utas sem.

Gyakran járok a Batthyány téren, évek óta senkit nem láttam, hogy a saját tükörképétől akart volna kérdezni (persze hülyeségeket). Még csak azt sem kockáztatja meg senki, hogy rákérdezzen: “Hahó! Van ott valaki?!!” Miért kérdezné, mikor láthatja a saját tükörképét…

Másfelől, a tükör túloldalán ugyanakkor vagy ül valaki, vagy nem – ezt soha nem tudhatjuk. Ha ül, akkor nyilván jól szórakozik, persze tét nélkül. Kérdésekre nem kell válaszolnia, viszont az elhaladó járókelők mentükben többnyire belebámulnak a tükörbe, hogy megcsodálják önnön fizimiskájukat.

Az ügyfélszolgálatos meg csak ámul: “Ezt a sok hiú majmot!…”

Eredetileg egészen másról akartam írni a blogra. Kétszer is nekifogtam, de továbbra sem tetszett. Mi a baj vele? – töprengtem… Az, hogy nem tudom, mit akarok üzenni. Így pedig nehéz írni, nehéz beszélni is. Még nehezebb olvasni, vagy hallgatni.

Mondtuk már azt egy előadás, prezentáció meghallgatása után (közben), hogy: „jó, jó, ez érdekes, de hová akarsz kilyukadni? Kérdeztük-e egy megbeszélésen vagy tárgyaláson: „mit akarsz ezzel mondani?” „mit vársz tőlem, mit tegyek?” Vagy sikított-e fejünkben a hang valaha: „Térjen már a lényegre!”

Ez a lényeg, ez ahová akarok kilyukadni, ami hiányzott nekem. És sajnos, az a tapasztalatom, hogy ez a lényeg hiányzik az előadások, prezentációk jelentős százalékából is. Amikor felkérnek, mint szakértőt, hogy adj elő egy konferencián, de az ott lévőkről alig tudsz valamit. Amikor megkér a főnök, hogy számolj be az elmúlt negyedévről, de annyi minden történt és kevés a jó hír. Amikor egy megbeszélésen képviselned kell egy álláspontot, de még a rendszert sem látod át. Na akkor jönnek a hosszú mondatok, szerteágazó gondolatok, se füle se farka beszámolók.

Időnként még én is reménykedem benne, hogy ha elkezdem az elején, összeteszem, amit tudok, majdcsak kisül belőle valami. De ez ritkán jár sikerrel. Csak akkor működik, ha az a mondanivalóm: Itt ez a sok érdekes adat, kutatás, elemzés, nem tudom mi az igazság, csak meg akartam veled osztani. És ha ez a szándékunk, akkor legyen ez az üzenetünk is.

Nem arról van szó, hogy feltétlenül és mindig valami mély és magvas mondanivalót kell találnunk. Arról sem, hogy parancsba adjuk másoknak a tutit. Csupán arról, hogy mindig legyen konklúziónk. Ezzel magunkat és a közönségünket is segítjük, mert ha ez megvan, vagyis ha egy mondatban megfogalmaztuk, hogy mit akarunk mondani, akkor a művünket megalkotni már csak percek kérdése. Ha megvan a cél, az mint egy világítótorony vezet minket a szavak és a kommunikáció viharos tengerén. Anélkül viszont csak olyanok vagyunk, mint a szegény halász a csónakjában, akit sodornak a hullámok és egyre kevésbé tudja, merre van a kikötő.

Akár írjuk, akár mondjuk tehát, előbb tegyük fel magunknak a kérdést: mit akarok üzenni? Azután fogalmazzuk meg pontosan, röviden, tömören ezt az álláspontot, és már meg is van a kikötő.

Azon az útvonalon, ahol minden reggel közlekedem munkába menet, az egyik kereszteződésben egy ideje minden reggel van egy hajléktalan. Ez a hajléktalan ebben a kereszteződésben dolgozik, mondhatni, ez a kereszteződés az ő munkahelye. Éppen belátható közelségben van egy pad, annak a támlájára akasztja föl akkurátusan egy nejlonzacskóban mindazt, amit magával hord. Amikor a piros lámpa megfogja a kocsisort, ő végigmegy az autók mellett. És innen kezdve más az ő története, mint az összes többi kereszteződésben az összes többi hajléktalané. Ennek a mi emberünknek nincs Fedél Nélkül a kezében. Látszik, hogy gondot fordít a megjelenésére, mert mindig tiszta ruhában van, de mintha még az öltözék összhangjára is figyelne. Nem kellett sok idő és már ismerősei voltak az autósok között. Én is ilyen ismerőse lettem – ha meglát, széles mosollyal üdvözöl, és arról biztosít: neki jobb lesz a napja, ha összetalálkozunk, mert olyan kedves a mosolyom. Persze – gondoltam legelőször – azért mond ilyeneket, mert pénzt akar. És belefogtam egy kísérletbe: nem adtam egy fillért sem. Másnap se, harmadnap se, hetekig se. Gondoltam, elég hamar lehervad majd az a mosoly és inkább olyanoknál próbálkozik, akiktől remélhet némi aprót. Hát, nem így történt. Ez hajléktalan kitartóan és következetesen mond valami kedveset nekem, széles mosollyal, minden áldott reggel. Néhány hét után megpróbálkoztam azzal, hogy egy-egy alkalommal adok egy kis pénzt is. A pénzt – nemcsak tőlem, másoktól is – úgy veszi el, mintegy mellékesen, hogy közben az ember szemébe néz és tovább beszélget. Kedves mondatokat mond. Panaszkodni még sosem hallottam, ellenben azért már kaptam tőle megrovást, mert egy reggel nem mosolyogtam. „Ilyen szép napon nem szabad szomorkodni” – mondta, körbenézve a napsütésben. Mondta ő nekem, vagyis a Hajléktalan az Autóval Munkába Sietőnek. Egy ideje azt is figyelem, hogyan beszélget másokkal. Hát, nem akárhogy. Először is, az autósok többségére ügyet sem vet. Emelt fővel keresztülnéz rajtuk, nem foglalkozik velük. Az ismerősöket keresi, azokkal viszont pont úgy társalog, ahogy velem. És szerintem mindenkinek valami személyre szólót mondhat. Azt nem tudom, hogy gazdasági szempontból megéri-e neki ez stratégia, de azt naponta látom, hogy az ismerősök száma folyamatosan nő. Egyre többen húzzák le az ablakot, amikor meglátják, csak azért, hogy váltsanak vele pár szót. Meglepő, de kevesen adnak pénzt neki. Ő mégis ott van, minden reggel, mosolyog és válogat az autósok között. És hirtelen megértettem: ő nem elsősorban a pénzért van ott. Azért is, de nem ez a fő oka, hogy reggelente megjelenik a kereszteződésben. Elsősorban azért van ott, mert kapcsolatot épít. És ezzel elérte, hogy figyeljenek rá. A legérdekesebb az egészben, hogy miközben látszólag mi adunk neki, a valóságban ő ad nekünk. És ez lecke. Kommunikációs.

Tetszett? Akkor klikk:

Nem tudok japánul. Nem csak beszélni, gondolkodni sem. Nehezemre esik megérteni egy olyan világot, ahol az egyéni érdekek olyannyira alárendelődnek a csoport, a közösség érdekeinek, mint az ázsiai kultúrákban.
Ezért is néztem-nézem döbbenten a szívszorító, szörnyű képeket a földrengésről, és az azóta nap, mint nap bekövetkező újabb csapásokról.
A megrázó képek mellett az is megdöbbent, ahogy a japánok okosan, higgadtan és fegyelmezetten viselkednek a tragikus helyzetben. Már az első képsorokon azt lehetett látni, hogy az irodaházakban a bútorok táncolnak, a csillárok ide-oda hintáznak, a papírok szállnak, és az épület is jobbra-balra dől, a dolgozóknak pedig látszólag csak az jár az eszükben, hogy a szertehulló papírokat összeszedegessék.
Tiszteletre és csodálatraméltó. Ugyanakkor nekem furcsa, hogy ilyenkorra más, a katasztrófát kevésbé büszkén megélő népek esetében, már régen megkezdődnek a különböző segélyszervezetek akciói, a gyűjtések, a segítőcsapatok kiküldése. Ma március 16-a szerda van, öt nap telt el a földrengés óta, és bár biztos vagyok benne, hogy a szervezkedés folyik, még valahogy egyetlen segéllyel, részvéttel kapcsolatos hírrel sem találkoztam.

Nem tudok japánul. Mégis megrázott a japán császár beszéde. A 77 éves, hazájában óriási tiszteletnek örvendő császár, Akihito Fukisima, nagyon ritkán szólal meg, de olyankor mindig, amikor arra van szükség, hogy lelket öntsön népébe. Nem értem miket mond, a sajtó annyit emelt ki, hogy szívből reméli, népe kéz a kézben elszántan küzdve túljut majd a nehéz időkön. Mindezt halk, felindulástól mentes, szelíd hangon mondja, bátorító kis mosollyal. Érdemes így, japánul is megnézni:

Csodálom a japánok bátorságát, helytállását. Csodálom a viselkedésüket, amivel nem mutatnak szánalomraméltóságot. Ugyanakkor jó, ha nem felejtjük el: máris tízezernél több a halottak száma, az élőket pedig rengeteg nehézség sújtja,  és ki tudja mi jön még. Ha lehetőség lesz segíteni, ne gondoljuk, hogy csak azért, mert nem kérik, nincs is szükségük rá.

„De engem ez nem érdekel!” – gondoltam, majd kíváncsian tovább olvastam a facebook főoldalát, ahol hasznos információkat szereztem arról, hogy Joli hogyan szakított a barátjával, illetve arról is, hogy Karcsinak mi az épp aktuális kedvenc száma. Ezt egyébként azon nyomban meg is hallgattam, mivel a youtube linkje a facebookon instant, azonnal játszható állapotában került fel. Kellemes zenei háttér mellett gyorsan megjósoltatom még magamnak ebéd előtt, hogy mikor talál rám a nagy Ő. „Soha” – adja a válasz. Na puff, így jártam. Akad időm arra is, hogy kapáljak egy sort a farmomon. Na persze ez nem jár derékfájással, kalóriát is maximum egyet égetek az egér mozgatása révén. De térjünk is vissza a facebook napok alatt sem végigjárható alkalmazáskínálatából.

Miután eleget olvasgattam arról, kivel mi történt, néhány Like gombbal kifejeztem tetszésemet is – milyen kár, hogy nemtetszésem kifejezésére nincs lehetőség, bár igaza van az oldal fejlesztőinek, mikor azt mondják, nem céljuk a kapcsolatok ilyen szintű rombolása. De…biztos, hogy ez rombolná? Az oldalon lévő Xszáz ember felével 3-4 szónál többet soha nem is beszéltem. Csoporttársak, ismerősök ismerősei. Valahogy azért mégis megköttetett köztünk a barátság, ha máshogy nem is, de legalább virtuális szinten. Ha őszinte számvetést tennék, talán 20 olyan embert találnék, akiket valóban kedvelek, és ebből mondjuk hármat, akik igazán közel állnak hozzám. De nem baj, végülis „backup-nak” jó az a több száz ember. Merthogy én így ismert vagyok, engem sokan szeretnek és sok barátom van. Legalábbis ezt a kellemes érzetet adja a sok ismerős látványa. Vajon hány olyan felhasználó van, aki egyszer is belegondolt abba, hogy ezek a számok mennyire valósak?

A facebook elsődleges célközönsége a húszas- és fiatal harmincas korosztály. Ők azok, akik már a számítógép, majd az internet világában nőttek fel, így aztán számukra nem is jelent gondot az újabb rendszerek, programok kitapasztalása. Érdekes azonban, hogy mi késztet minket (23 éves végzős egyetemistaként magamat is a fent említett kategóriába sorolom) arra, hogy a számítógép előtt töltsünk napi 5-6, extrém esetben 10-12 órát? Erre magam sem tudom a választ. De azt tudom, hogy munka, vagy tanulás közben valamiért mindig meg van nyitva az oldal. Egyrészt, mert így elérnek az ismerősök egy kis „beszélgetésre”, vagy mert ha az ember elfárad abban amit csinál – ez általában 5 és 10 percenként következik be – akkor tud lazítani egy pár percet. Ez egyébként egyértelműen csökkenti a vizsgára való felkészülés, vagy az aznapi munka hatékonyságát. A gond ugyanakkor nem csak az, hogy a munka világába bele-belekóstoló fiatalság így kezeli az internetet, és megosztja a figyelmét. Fel kell figyelnünk arra, hogy a facebook térhódítása lassan legyőzi a korhatárokat, és már az idősebb korosztály tagjai is egyre gyakrabban válnak taggá, végül aktív felhasználóvá.

A facebook felhasználóinak száma már meghaladja az 500 milliót. Mondhatjuk, világméretű divat napjainkban ismerni és használni az oldalt. Sőt, sokak állítják, „aki nincs fenn a facebookon, az nem is létezik”. Tény, hogy divatok mindig voltak és mindig is lesznek. Általában az örökérvényű alapelv érvényesül ezeknél, miszerint vagy csatlakozol, vagy kimaradsz. Nem is áll szándékomban bárkit is lebeszélni a csatlakozásról. Az aktivitás mértékére viszont érdemes odafigyelni. Sokan ugyanis abba a hitbe ringatják magukat, hogy a barátságok ápolására kitűnően megfelel a facebookon való kapcsolattartás. Pedig ez nincs így. Beszélhetünk egész nap a chaten, küldhetünk egymásnak vidám üzeneteket, és követhetjük barátaink megosztásait, de ezek közül egyik sem helyettesít egy közösen eltöltött kávézást, beszélgetést, vagy bármilyen időtöltést. A hangsúly éppen ezért itt is az egyensúlyon van. Légy részes, ossz meg és kövess másokat. De figyelj oda a baráti kapcsolatok valódi ápolására, mert semmilyen számítógép, chatprogram, vagy közösségi oldal nem pótolhatja a valódi és értékes időtöltést. És ne feledd, ahogy másokkal bánsz, úgy bánnak majd veled is. Ahogy magadat kommunikálod, úgy fognak mások megítélni, és úgy is fognak viszonyulni hozzád. Legyen ez a tanulság.