Ismét van mire büszkének lennünk (már persze, a képzéseink értékelésén kívül):

Újabb könyv jelent meg, amelynek szerzője Intézetünk egyik vezetője, Benke Anna. Mivel Anna vérbeli újságíró (is), interjúkötetet írt a vezetésről. De nem afféle „hogyan legyünk jó…” könyvet, hanem olyat, amiben értelmes kérdéseket tett fel olyan vezetőknek, akik itt, Magyarországon vittek sikerre egy-egy vállalkozást – kicsit, közepest, vagy nagyot.

Változó világban élünk és ez – többek között – azt jelenti, hogy nincsenek kész receptek. Ezt sokan, sokszor elmondták már. Azt azonban elfelejtették hozzátenni, hogy ha figyelünk arra, hogy mások hogyan csinálják, akkor remek, naprakész és hatékony saját keveréket állíthatunk össze, saját magunknak. Olyan problémákat kúrálhatunk az olvasottak alapján, mint például, hogy miként gondolkodhatunk a vállalkozásunkról, ha kevés pénzből kell gazdálkodnunk, és miként, ha van rá pénzünk, hogy kivárjuk a sikert. Van-e olyan, hogy „született vezető”, vagy ezt tanulni kell. Vajon mitől működik egy vállalkozás, és mekkora szerepe van a sikerben a vezetőnek.

A megszólaló tizenöt vezető egyetlen közös tulajdonsága a siker. Egyébként szinte minden másban különböznek. Hogy akkor van-e tanulság, és ha van, mi lenne az? Én azt olvastam ki a kötetből, hogy éppen tizenöt tanulság van. (És már keverem is ezekből a saját sikerreceptemet…)

A könyv most került a könyvesboltokba, és remek karácsonyi ajándék mindenkinek, aki nem csak a névjegykártyáján szeretné látni, hogy vezető.

Benke Anna: Vezetőkről – nem csak – vezetőknek.

Akadémiai Kiadó, 2011.

Mint már olyan sokszor, most is a TED-en akadtunk egy érdekes előadásra. (Szolgálati Közlemény: a mindig sietőknek és az angolul nem tudóknak is ajánljuk. Előbbieknek, mert mindössze 6 perces, utóbbiaknak pedig, mert magyar felirat is kapcsolható hozzá.)

Akik részt vettek már Újradefiniált Kommunikáció képzésünkön, azok tudják, hogy hogy a jobb és a bal agyféltekénket egészen máshogy használjuk a gondolkodásban.

A jobb agyfélteke a színek, képek, benyomások használatáért, a bal pedig a racionalitásért felel. (Kedves agykutató olvasóink, ez egy igen leegyszerűsített magyarázat, mi is tudjuk, kérem, ne kössenek bele.)

Szóval az előadó, Sunni Brown, akinek hamarosan a második könyve jelenik meg a vizuális gondolkodásról, előadásában a firkálás hasznosságáról beszél. Ha eddig azt hitte volna valaki, hogy az értekezleten születő képzőművészeti alkotások az unalom jelei, akkor valószínűleg tévedett.

A firkamacskák, szőlőindák, kockaházikók és társaik valójában a megértést és a kreatív gondolkodást segítik. Sunni Brown szerint valahogyan úgy működnek, mint az agykontrollnál a memóriafogas, csak éppen nem a hallottak memorizálásában, hanem abban, hogy megértsük ÉS továbbgondoljuk a hallottakat. Érdemes megnézni:

Az eredeti videó itt érhető el.

Ha azt akarod, hogy a feleséged/barátnőd/nővéred/anyukád…ne felejtse el már megint, hogy szombaton neked fog kelleni a kocsi, akkor elég, ha néhány oktávval lejjebb viszed a hangerőt. Kevin Allan, az Aberdeen-i King’s College oktatója arra jött rá, hogy a nők sokkal jobban emlékeznek arra, amit halkabban mondanak nekik.

A kutatás során a nőknek mindenféle tárgyat mutattak, azok nevét pedig férfiak olvasták fel. A hölgyek leginkább a mélyebb hangon felolvasott tárgyak nevét jegyezték meg. Ez magyarázza, hogy miért épp Barry White lett a nők egyik kiemelkedő kedvence. De most komolyan, ki tudna ellenállni Barry White füstös, lágy hangjának? Senki.

A nőkhöz hasonlóan a férfiakat is megvizsgálták, de rájuk vonatkozóan semmilyen bizonyítható összefüggést nem találtak a figyelem és a női hangerő közt. Sajnos, hölgyeim, nem létezik tehát tökéletes „takarítsd ki a garázst” hangerő.

(A bejegyzést mi fordítottuk és szerkesztettük. Az eredeti cikk itt olvasható.)

Szádvári Judit kolléganőnk vasárnap lefutotta a Budapest Maratont. Ez óriási dicsőség, ráadásul az 554 nőből, akiknek sikerült teljesítenie a távot, a 417. helyen végzett. (Férfi versenyző 2436 ért célba, az összes maratonista közül pedig 1170 érkezett külföldről.)

Először is ezúton is gratulálunk neki, hiszen mindannyian izgultunk érte és drukkoltunk, hogy sikerüljön teljesítenie a távot. Ennek a rövid interjúnak azonban szakmai oka is van. Sokan nem is gondolnák, de a sportolók egymás közti kommunikációja, illetve az a biztatás, amit a szurkolók nyújtanak a versenyzőknek, nagyon sokat jelenthet. Akár azt a kis lökést is, ami a táv teljesítéséhez szükséges.

Ez volt az első alkalom, hogy elindultál a maratoni távon, és ha jól tudom minden elsőre induló versenyző rajtszáma mellé ezt ki is írták a versenyszervezők. Érezted valami hatását ennek a kiírásnak, jobban, vagy többen biztattak a versenyzőtársak?

Igen, ez a kiírás direkt azért van, hogy a rutinosabbak biztassák azokat, akik most indulnak először. Egyébként már a félmaratoni távon is van ilyen, ott is rengeteg lelkesítő szót kaptam a kiírás miatt. Azért is fontos, mert első maraton csak egy van, akár folytatja valaki később, akár nem, először lefutni egy ekkora távot olyan érzés ami… ami tényleg csak egyszer van egy ember életében.

Te magad próbáltál-e biztatni olyanokat, akiken láttad, hogy nehezen bírják?

Sokmindenkit biztattam, de akiken komolyan azt láttam, hogy elfogyott az erejük, azokat nem mertem. Nekem most jól sikerült, jól bírtam, de az edzéseimről tudom, hogy ilyenkor hajszálon múlhat, hogy összeroppanjon az ember…Úgy éreztem, hogy a biztatónak szánt szavak akár ellenkező hatást is kiválthatnak.

Nekem most a 15. és a 30. kilométer között volt a legnehezebb, ekkorra már az ember sokat futott, de még mindig nagyon sok van hátra. Nagyon jólesett, hogy odaálltak a szurkolók és biztattak, éljeneztek mindenkit, nemcsak a saját ismerőseiket. Ugyanakkor a saját szurkolóimnak előző nap megtiltottam, hogy olyasmiket kiabáljanak, hogy „már csak 20 kilométer, gyerünk”, mert attól féltem, hogy ha ilyeneket hallok, össze fogok omlani.

Azt mondják, hogy a futás tipikusan magányos sport, a te felkészülő edzéseid is egyedül zajlottak. Az ilyen nagy versenyek viszont mégis a tömegről, a csapatról szólnak. Miben más ugyanazt a távolságot csapatban lefutni.

Csapatban futni sokkal jobb. Eleve, a felkészülés során a legtöbben – mint ahogyan én sem – nem futják le a kitűzött 42 kilométert, ezt a teljesítményt kifejezetten a nagy napra tartogatják. És lehet, hogy sokaknak nem is sikerülne a csapatrendezvény nélkül. A szervezők hihetetlen hangulatot biztosítanak, már az indulástól kezdve. A hangos zene, a csoportos bemelegítés, a speakerek, meg olyan extrák, hogy például Monspart Sarolta több helyen felbukkan szurkolni, tanácsokat kiabál, biztat, – ezek mind nagyon sokat számítanak, amikor az ember csüggedni kezd. A frissítőállomásokon is szólt a zene, az útvonal mentén pedig több helyen utcazenészek vártak minket, akik nagyon örültek, ha a munkájukat egy-egy mosollyal, vagy a nagyon jó erőben lévők tánclépésekkel jutalmazták. Erőt ad, hogy látod, mások is megcsinálják, ugyanúgy szenvednek, ugyanolyan lelkesek, mint te vagy. Én időről időre kiszemeltem egy nagyjából az én tempómban futó, mit sem sejtő áldozatot, akivel „együtt futottam” anélkül, hogy tudott volna róla. Igyekeztem a gyanútlan sporttársat a frissítőpontokon sem szem elől téveszteni, és sokszor akár több mint tíz kilométert is sikerült közösen megtennünk.

Mit tanácsolnál azoknak, akik kedvet kaptak a nagy táv teljesítéséhez, kinek ajánlod, hogy kezdjen felkészülni és kinek nem?

Nekem akkora élmény volt, hogy mindenkinek ajánlom. De tudom, hogy a felkészüléshez szükséges, hogy valaki tudja tartani a heti négy edzést, ami közül ez egyik egy hétvégi „hosszú futás”. Fizikailag is nagyon megterhelő, de az, hogy az ember mindig rászánja az időt, talán még nehezebb.

Utolsó kérdés: mi jöhet ezek után?

Most az a célom, hogy javítsak az időmön, és ezt elsősorban félmaratonokon tervezem megvalósítani. De most abban is biztos vagyok, hogy jövőre ilyenkor megint itt leszek.

Egy barátnőm nemrég különös kezdeményezésre hívta fel a figyelmemet. Egy új internetes hírportálról van szó, a neve Pozitív Nap.

Az oldal szerkesztőinek célja, hogy rovataikban kizárólag pozitív híreket adjanak közre, de legalábbis olyanokat, amelyek derűlátásra adnak okot. Mint az oldalon közzétett állásfoglalásukban kifejtik, ilyenből is akad bőven, de sajnálatos módon a média a „csak a rossz hír a hír” álláspontján van, és így meglehetősen pesszimista. Ezért aztán nap mint nap ömlesztve kapjuk a rossz híreket, nem is csoda, hogy azt gondolják rólunk: pesszimista, rosszkedvű nép vagyunk. A szerkesztők azt is kifejtik állásfoglalásukban, hogy az öröm, a pozitív gondolkodás az egészségre is áldásos hatással van.

Elgondolkodtató ötlet.

Az alapelvvel teljesen egyetértek, mégis, valami nehezen megfogalmazható rossz érzés van bennem. (Nemhiába, rajtam is nyomot hagy a generációmba sulykolt kishitűség és gyanakvás). A cenzúra ugyanis akkor is cenzúra, ha jó ügy érdekében történik. Az mindenképpen jó, hogy van egy ilyen híroldal, olvassák minél többen. Igaz, azt nem tudtam megfejteni, hogy az e sorok írásának pillanatában vezető helyen szereplő „Rekordbírságot kapott a MAL Zrt.” miért jó hír.

Az ötletgazdáknak pedig üzenem, hogy ha már pozitív kommunikációról van szó, jó lenne, ha megtudhatnánk: kik ők. Én rögtön elkezdtem keresni, hogy vajon kinek a filozófiája, missziója, víziója olvasható a honlapon, de csak egy Hoge Orvosi Műszer Kft.-t találtam, mint tulajdonost. Se szerkesztők, se szerzők, se munkatársak, se semmi. Márpedig én úgy vagyok vele, hogy még jó hírt sem szeretek névtelen forrásból hallani.

A napokban jelent meg Douglas W. Hubbard könyve, a Mérjünk meg bármit. Az alábbiakban részleteket olvashatnak a könyv előszavából. Kiderül, mi az oka, hogy Intézetünk szakmai partnerként részt vett a könyv magyar kiadásának létrehozásában, és hogy mi köze a matematikai statisztikának a kommunikációhoz.

A rendszerváltás után néhány év leforgása alatt minden valamirevaló cégnek lett HR osztálya, vállalati kultúrája és csapatszelleme, és kevesen merészelnének olyan önéletrajzot írni, amelyben magukat nem „nagyszerű csapatjátékosként” festik le.

A cégek rengeteg pénzt, időt és energiát fektettek munkatársaik képzésébe, tréningezésébe, és abba, hogy felépüljön vagy javuljon az a bizonyos csapatszellem. Olyan sokat, hogy egy egész iparág épülhetett erre az igényre. Mindezt csak erősítette, hogy közben folyamatosan érkeztek az újabbnál újabb, gyakran egymásnak homlokegyenest ellentmondó teóriák a tengereken túlról, azzal kapcsolatban, hogy hogyan lehet munkára bírni a munkatársakat, vagy ha már dolgoznak, akkor hogyan lehet a munkájukat még hatékonyabbá tenni, és végül, de egyáltalán nem utolsó sorban arról, hogy milyen a jó vezető.

Ugyanez történt a termékekkel is. Megtanultuk, mi az a marketing, és bár eleinte sokan elintézték annyival, hogy pucér nőkkel majdnem mindent el lehet adni, mára már ezen a területen is kikupálódtunk. Megismertük a kék és vörös óceánokat, a hosszú farkakat, a márkakiterjesztés fontosságát, vagy ellenkezőleg, hogy a siker titka az, hogy vissza kell térni az alapokhoz, – és hosszan lehetne még sorolni számos egyéb, egyedül üdvözítő módját annak, hogy termékünk a piacon maradjon.

Aztán néhány évvel ezelőtt beköszöntött a válság, és hirtelen mindennek vége szakadt. Az első két dolog, aminek a büdzséjét megvágták az a képzések és a marketing volt. Miért? Mert ennek a két dolognak az eredményessége volt leginkább kétséges. Mert nem lehetett megmondani, hogy hatékonyabb lett-e a munka egy képzés hatására (értsd: hozott-e a cégnek több bevételt, akár közvetve, akár közvetlenül) vagy azt, hogy eredményesebb-e a sajtóhirdetés, mint a televíziós kampány, vagy pedig egyik sem ér semmit, csakis a termékkóstoltatás.

Ezért aztán egyaránt a kukába kerültek a csapatépítést szolgáló közös raftingtúrák és dzsungelharcok, meg a valóban értékes képzések. A marketinggel kapcsolatban úgy tűnik, hogy a több az több alapon, a legnagyobb szórású országos tévécsatornák győzedelmeskedtek, akkor is, hogyha az adott termék célközönségét más fórumokon, más módszerekkel sokkal jobban meg lehetett volna szólítani.

A fürdővízzel tehát ment a gyerek is. Miért? Mert senkinek nem voltak adatai annak alátámasztására, hogy melyik képzés, reklámkampány, vagy munkatárs milyen eredményeket produkál. Mert hogyan is lehetne számszerűsíteni egy márka, egy ember, vagy egy képzés értékét? Többek között erre a kérdésre kapunk választ ebből a könyvből.

Valódi, mérhető, pénzben kifejezhető segítséget kapunk ahhoz, hogy hogyan kell(ene) meghozni egy racionális döntést. Semmiképpen sem úgy, ahogyan a könyvben szereplő egyik példa hőse, egy nagy cégcsoport vezetője szokta:

„Visszaemlékezett egy beszélgetésre is, Bob Pritzkerrel, a Marmon Csoporttól, amelyik a világ harmadik leggazdagabb családjának tulajdonában áll. Ray megkérdezte tőle, hogyan szokott dönteni a tőke szétosztásáról, mire azt a választ kapta, hogy az emberei felhívják, ő meg vagy igent mond, vagy nemet.”

A mérésre való igény egyébként szerencsére már Magyarországon is megszületett. És talán ezen a ponton válik érthetővé, hogy ennek a kicsit matematikai-statisztikába hajló könyvnek a lefordítását, magyarországi megjelenését és bemutatását miért tartja fontosnak egy kommunikációs képzésekkel foglalkozó cég.

Két okból is. Az egyik, hogy képzéseink egyik eleme, a CQ Teszt a kommunikációs készségszint mérésével foglalkozik. Ez olyasmi, amit rajtunk kívül senki nem csinál, mégpedig valószínűleg azért nem, mert a kommunikáció tipikusan olyasvalami, amiről azt tartják, hogy nem lehet megmérni. Nekünk fájdalmasan sok munkába és időbe került, amíg kidolgoztuk ezt a mérőeszközt. Ha akkor találkozunk ezzel a könyvvel, amikor nekiláttunk a munkának, sok időt és energiát megtakaríthattunk volna. Mára viszont van egy olyan mérőeszközünk, amely nemcsak az egyéni fejlődés, hanem csoportok nyomonkövetésére is alkalmas. Egy munkahelyi csoport összesített tesztje alapján a vezető pontosabb képet kap arról, hogy munkatársait mely területeken érdemes fejleszteni és milyen erősségek vagy gyengeségek jellemzik őket csoportként.

A másik ok az a szinte már abszurd szituáció, amibe nemrég kerültünk, amikor az egyik nagy ügyfelünk arra kért bennünket, hogy segítsünk neki megmérni a tőlünk rendelt képzés hatékonyságát. Bár örömmel mondtunk igent a kérésre, az emberben óhatatlanul is felmerül a gondolat, hogy biztosan az-e a legjobb megoldás, ha a megbízott mond véleményt saját munkájának minőségéről. Ezért aztán ismét nagy fába vágtuk a fejszénket: egy olyan, objektív mérési módszer létrehozásán dolgozunk, amely minden kétséget kizáróan alkalmas egy képzés forintban kifejezhető hasznának mérésére. E könyv alapján, ha könnyű nem is, de már jóval könnyebb dolgunk lesz.

A kommunikáció példája ugyan nagyon jól mutatja, hogy egészen elvontnak tűnő dolgokat is meg lehet mérni, ez a könyv azonban sokkal többet mond ennél, és sokkal több esetet mutat be. A címe – Mérjünk meg bármit – nem túloz. Nemcsak azt tanítja meg, hogy hogyan végezhetünk lehetetlennek tűnő, de annál hasznosabb méréseket, hanem még kedvet is csinál hozzájuk. A cégvezetőknek, döntéshozóknak pedig egyenesen kincset érhet az az információ, amihez a könyv segítségével juthatnak. Például azért is, mert nemcsak az igaz, hogy minden megmérhető, hanem az is, hogy nem szükséges mindent megmérni. Hogy mit és hogyan érdemes, annak eldöntéséhez is hasznos iránymutatást kaphat a vezető.

De talán még a döntéshozóknál is többet profitálhatnak a könyvből a HR- és marketingszakemberek. A módszerek segítségével ugyanis feketén-fehéren (számokkal) bizonyítani tudják, hogy egy tervezett marketingkampány, vagy képzés haszna mekkora lehet, azzal szemben, ha nem valósulna meg.

Igen, a könyvben van némi matek. Nem állítom, hogy minden esetben könnyű, a jó hír viszont az, hogy nem is feltétlenül kötelező. Olyasmi, mint a számítógép nyújtotta lehetőségek ismerete. Ha a helyzet úgy kívánja, tudjuk, hogy van lehetőség a probléma megoldására, és hogy hogyan oldhatjuk meg.

A könyv már elérhető a nagyobb üzletekben, illetve megrendelhető az Akadémiai Könyvkiadó webshopján keresztül.

Cím: Mérjünk meg bármit!
Író: Douglas W. Hubbard
Megjelenés éve: 2011
Kiadó: Akadémiai Kiadó Zrt.
Fordította: Benke Anna
ISBN: 9789630590464

Nyár van (najó, fogjuk rá). Nyáron pedig az emberek általában utaznak – közülük sokan vonaton.  Ahogy beköszönt a nyár, a vonatok évről évre túlzsúfoltak, levegőtlenek, késnek és rengeteg bosszúságot okoznak az utasoknak. Mindezt egyébként nem olcsó jegyért cserébe. Ennek révén pedig egy kommunikációs probléma vetődött föl bennem: miért van az, hogy még jelentős késések esetén sem tájékoztatják az utasokat? Volt időm ezen gondolkozni, amikor a közelmúltban a Balatonfenyvestől Budapest Déli pályaudvarig tartó, hivatalosan 2 óra 50 perces útból végül 4 óra 40 perc lett. Azzal most nem foglalkozom, hogy miért adnak el háromszor annyi jegyet a vonatra, mint amennyi ülőhely van rajta. Maradjunk csak annál, amit egy nagyvállalatnak igazán tudnia kellene: nem szerencsés a megfelelő kommunikáció helyett homokba dugni a fejét.

Más vasúttársaságok más országokban elérhetővé teszik az információt az utasok számára, hogy a vonat késni fog, és ezért megértésüket kérik. Ez például minden állomáson elmaradt azon a hétvégén. Az alatt a pár óra alatt több megoldási, de legalábbis enyhítő ötlet is az eszembe jutott (kár, hogy a vezetőségnek nem).  A jegyvásárlásnál nyugodtan lehetett volna szólni arról, hogy nem lesz zökkenőmentes a feljutás, és előfordulhat, hogy végül nem lesz elég hely. Bár abszurd, hogy valakinek nem jut ülőhely, de előfordul. Az utasokat pedig nem lenne szabad semmibe venni, mert ők fizetnek a szolgáltatásért, amely legtöbbször sem kényelmesnek, sem pontosnak, sem igényesnek nem mondható. Szeretek utazni, mégis sokszor a magyar vonattársaság nyújtotta balkáni hangulatban érzem igazán, hogy még mindig nagyon messze vagyunk Európától. Nem is a Balkánnal van a baj, megvan annak a maga romantikája. De amíg az a hozzáállás, hogy legjobb, ha a rossz hírt nem hallja az ügyfél, addig az joggal lesz dühös és csalódott.

Jegyzetfüzet, notesz. Bármilyen meglepő, ez a „notebook” szó jelentése. Ma a laptopunk jut eszünkbe róla, pedig nem is olyan régen még mindenki arra a kisebb-nagyobb füzetre gondolt, amelybe minden fontosat, de legfőképpen az ötleteket, gondolatokat, vázlatokat jegyeztek föl. Ezért aztán a notebook általában a legnagyobb kincs volt egy üzletember, tudós, vagy művész földi vagyonában. A XX. század elején, az avantgarde idején a legnépszerűbb notebook a moleskine-jegyzetfüzet volt. Matisse, Picasso, Hemingway és sokan mások ezt használták, mert ezt szerették. A moleskine egy kis francia manufaktúrában készült. Amikor a tulajdonosa meghalt, megszűnt a moleskine gyártása is. Itt véget is érhetne a történet, és a kutya se emlékezne rá, ha a 90-es évek végén egy Maria Sebregondi nevezetű olasz írónő rá nem bukkan olvasás közben a moleskine leírásába. Sebregondi utánanézett a moleskine történetének, és annyira megtetszett neki, hogy megkeresett egy kis milánói papírkereskedést, amelynek tulajdonosa ugyancsak beleszeretett az ötletbe. Az első új Moleskine-noteszek 1997-ben kerültek ki a piacra. Először 5000 darab, majd a következő évben 30 000, aztán a cég megjelent egész Európában. Mára pedig rajongói klubok sokasága nőtt a Moleskine köré.

Megjelentek persze a kritizálók is, ezen a honlapon például a szerző szerint átverés az egész történet a Moleskine mögött. De a kritikusok egyvalamit nem értenek: mindegy, hogy úgy igaz-e minden szó, ahogyan a Moleskine-mese állítja, mert nem ez a lényeg.

A lényeg az, hogy a Moleskine jó, mert jól van kitalálva. Ezért szeretjük.