Régi adósságunk, hogy tanárainkkal, kollégáinkkal már a képzés előtt megismerkedhessetek. Ehhez tűnt jó ötletnek egy-egy mini interjú itt a blogon. Elsőként fogadjátok szeretettel Barra Mária válaszait, aztán jönnek majd sorban a többiek.
Mikor fogalmazódott meg benned először, hogy taníts?
18 évesen egy dolgot tudtam biztosan: soha de soha nem leszek tanár. Apám tanár volt, 2 nagynéném tanár volt, én orvos akartam lenni, gyógyító. Azután bekerültem a Magyar Rádióhoz (ami akkor még az egyetlen rádió volt) és pár év után kaptam egy gyakornokot, akit be kellett tanítanom. A tanítás valahol itt kezdődött nekem. Később azt is észrevettem, hogy valamiért a riportalanyaim nekem nagyon hamar elmondják azt is, amit nem feltétlenül akartak volna. A rádiózás mellett 1996-ban vállalkozást alapítottam, egy rádiós kolléganőm rábeszélésére elindítottuk a mostani Intézet alapját - egy beszédiskolát. Aztán nagyon hamar kiderült, hogy mást gondolunk fontosnak: ő csak beszédet akart tanítani, én inkább kommunikációt. Akkor értettem meg, hogy egy vállalkozásnak csak egy feje lehet. Szétváltunk békében, én folytattam a kommunikáció irányában, aztán, mire körülnéztem, már rég tanítottam.
Mária a kollégáinak mesél. Valóban legyőzte az introvertáltságát.
Lassan 21 éve oktatsz, ennyi idő után mi az, ami leginkább motivál?
Kimondani is sok. Fantasztikus érzés, ha sikerül valami hasznosat átadni egy másik embernek, egy csoportnyinak meg végképp. Fantasztikus érzés, amikor beszélsz hozzájuk, és azt látod, hogy csillog a szemük, hogy felnőtt, meglett emberek és akármit kérsz tőlük, megcsinálják, mert bíznak benned. És amikor egy képzés után évek elteltével egyszercsak megkeres valaki, aki addigra már karriert épített, és azt mondja, hogy ez nekem, nekünk is köszönhető, az maga a boldogság. Sok ilyen esetet átéltem már, és remélem, még sokat fogok. És persze nagyon motivál az is, hogy az agykutatás fejlődésével egy csomó sejtésünk mára bizonyított tény, és ez még csak a kezdet. Szóval nemcsak tanítok, hanem tanulok is. Tanulok újat a kommunikációról, és tanulok minden alkalommal a résztvevőktől is valamit, mert mindegyikük más, és mindegyikük izgalmas kihívás.
A tanítás, trénerkedés rengeteg enrgiát ad, de sokat is kíván. Mivel szoktál feltöltődni?
Hát ez nehéz kérdés. A kollégáim szerint munkamániás vagyok, és félek, hogy igazuk van. Ha lenne időm, festenék, akvarellben már összehoztam 1-2 olyan képet, amit vállalhatónak érzek. Ez nagyon jó kikapcsolódás lenne. Szeretek csak úgy bambulni egy nyári estén az égő tűzbe, olyankor nagyon el tudok lazulni. És jó lenne egy kis idő a babagyűjteményemre, 1900 és 2000 közötti játékbabákat gyűjtök. Vicces, de nekem ez is kommunikáció - szeretem azokat a babákat, akiknek “történetük” van: látom, hogy anya babája volt amivel aztán játszott a kislánya, sőt, olyan is van, amelyik a nagyié volt és aztán a lánya, meg még az unokája is játszott vele. Róluk szívesen írnék egyszer egy könyvet - kommunikációs szempontból. És nagyon szívesen megírnám azt a könyvet is, amiben elmondhatnám mindenkinek, hogyan is működik a valóságban az a roppant bonyolult dolog, amit kommunikációnak hívunk és mi az a kommunikációs intelligencia.
Egy kép a múltból... Mária 3 évtizeden át volt a Magyar Rádió munkatársa, megkapta a Legszebben Beszélő Rádiós díját is.
Mi volt az első tréneri, oktatói élményed, hogyan sikerült?
Nahát, ez vicces. Én az első diplomámat már munka mellett szereztem meg, ez egy bölcsész diploma, magyar szakos tanár és népművelő. Az utóbbi az egy ilyen szocreál kitaláció volt, művelődési házak vezetőit képezték. Én mindig azzal viccelődtem, hogy József Attila nyomán majd “egész népemet fogom, nem középiskolás fokon, taní-tani” - és még mindig nem tettem le erről. Ezért is szeretném azt a könyvet megírni.
Először az Apáczai gyakorló gimnáziumban kellett próbatanítást teljesítenem, és úgy adódott, hogy a vezető tanár beteg lett, én meg ottragadtam 3 hónapra. Egy olyan elit-osztályt kaptam, ahol csupa okos gyerek volt, és a reneszánszról tanultunk. 15 éves srácok voltak, én úgy gondoltam, ahhoz, hogy az irodalmat megértsék, kéne egy kis kitekintés más művészetekre is. Vittem egy könyvet a reneszánsz festészetről, az körbejárt az osztályban, és láttam, hogy a fiúk vihognak. Megkérdeztem, mi a vicces, mire nagy nehezen kibökték, hogy azt mondjam meg, vajon Jézus fitymáját eltávolították-e. Elkezdtünk erről beszélgetni, és akkor úgy éreztem: tudok valamit, hogy ezt meg merték kérdezni, és tudtunk róla beszélgetni. Sok évvel később az egyikük az Intézetben is ügyfelünk lett.
Minden oktatónak megvan a maga stílusa, hogyan jellemeznéd a tiédet?
Azt hiszem, alapvetően introvertált ember vagyok, aki megtanult kommunikálni. Ez nyilván érződik a stílusomon is: nagyon hamar tudok bizalmat kialakítani, de van bennem egy kis távolságtartás. Amíg ez a kettő egyensúlyban van, addig rengeteg muníciót ad, hogy más introvertáltaknak segítsek.
Mi a katarzis számodra ebben hivatásban?
Én sosem használnám ezt a szót, de mindig megrendít, mennyien szenvednek például az introvertáltak közül, azzal, hogy meg akarnak felelni valaminek, amilyenek sohasem lesznek. Amikor sikerül valakit a saját félelmein, megfelelési kényszerén, görcsein átlendíteni, azért mindig hálás vagyok. Ezek ráadásul mindig pofonegyszerű dolgok, amiket én tudok, ők meg nem. de a kedvemért kipróbálják, és amikor megérzik, hogy működik, elkezdik beépíteni, a sajátjukká tenni. Előfordul, hogy valakivel sok év után újra találkozom, és felemelő érzés azt látni, hogy hogyan vált a személyisége részévé, amit nálam tanult. Ez a jutalom.
Mit gondolsz, ha a volt tanítványaid csak egyetlen jelzővel jellemezhetnének, mi lenne az?
Hiteles.
Mi vonzott a BARRA Intézethez?
Erre egyszerű válaszom van: én hoztam létre. Persze, nem egyedül, azt hiszem, maradandóan csapatjátékos vagyok. És biztos, hogy szerencsém is volt. De ma van Intézet, és remélem, holnap is lesz. Nekem ez minden áldott napon vonzó, emiatt sosem érzem nyűgnek, ha hétfő van és már megint be kell menni a munkahelyemre. Ha annak érezném, abbahagynám.
Ha kapnál egy évnyi fizetést, és egy balatoni nyaralót, hogy írj egy könyvet kommunikációs témában, mi lenne a címe, miről szólna?
A kommunikációs intelligenciáról, és arról, hogyan lehet, és miért érdemes fejleszteni. A címe? Azt hiszem, csak angolul tudom jól megfogalmazni a munkacímét, ami valami ilyesmi: Own Your Story. De a cím nagyon fontos, úgyhogy még gondolkoznék rajta… És a balatoni nyaralóhoz vörösbor is járna?