Ugyan már, Mária, most tényleg azt hiszed, hogy nekem ettől jobb lesz? Hogy írsz rólam az Intézet blogján? Ezt kérdeznéd most tőlem, az tuti. És én azt felelném: Igazad van, Robi, neked ettől nem lesz jobb, csak hát nekem igen.
Egy hete nem tudom megírni, pedig azonnal szerettem volna. Hétfőn van egy hete, hogy már nem válaszoltál a Messengeren. Vasárnap este még váltottunk üzenetet, én kérdeztem utoljára, te meg nem írtál vissza, mint addig mindig. Nekem jó sűrű napom volt, este gondoltam, megkérdezlek, hogy mi van. Ahogy a Facebookot megnyitottam, az első egy barátod fájdalmas bejegyzése volt: Robi elment. Így tudtam meg, szinte azonnal, hogy már nincs mit, nincs kit kérdezni.
Pedig küzdöttél végig, és csak azt szeretted volna már a végén, ha egy, csak egyetlenegy éjszakát eltölthetsz a frissen felújított, már majdnem kész lakásodban.
Mert annyi gondot fordítottál rá, hogy a fal színe (ami merész) harmóniában legyen a konyhabútorral (ami cseresznye), meg a padlóval (ami a barna egy különleges árnyalata). Ezzel kötötted le magadat, hogy ne a fájdalom legyen az úr. Terveztél, rendeltél mindent az Interneten, mert a boltokba járkálást már nem bírtad. Így tudtad végigcsinálni a kemókat, műtéteket, így tudtad jókedvre deríteni magadat.
Sokan tartottak téged kellemetlen embernek. Mert megmondtad, kimondtad, amit gondolsz, és ezt néha tényleg nem volt kellemes hallgatni. Mégis ez volt az a tulajdonságod, amiért érdemes volt elviselni a rossz napjaidat is. Mert te nem csomagoltad be, amit gondolsz, megmondtad egyenesen. És bár nem jó hallani, ha nem vagyunk tökéletesek, nagyon is ránk fér ez néha. Őszinte ember voltál, ami ritka tulajdonság. Ez volt számomra a legértékesebb tulajdonságod.
Mindenről tudtunk beszélgetni, és sokszor lenyűgözött, hogy fejből fújod a Pradot, a Louvre-t vagy a British Múzeumot: mit érdemes megnézni, mi hol van és minek mi a története. Aztán tudtad azt is, mit és hol érdemes enni a világ különböző pontjain. Egyáltalán: hová miért érdemes elmenni, és ha elmész, mit érdemes tudni.
Néhány évet együtt dolgoztunk, tárgyalástechnikát tanítottál velünk közösen. Ezt nagyon tudtad, és élvezted is. Szerettünk veled dolgozni, mert szeretted, amit csinálsz. Ahogy mi is szeretjük, amit csinálunk – talán ez kötött össze a többiekkel is.
Francba, Robi, úgysem tudok mindent megírni arról, hogy miért voltál fontos. Csak fontos voltál, mert szerettünk. Nem tudom, a többiek hogy vannak vele, de azt tudom: nekem hiányzol. Azt hiszem, igazán jó ember voltál, vagy, Robi.
Úgyhogy, ha megteheted, néha szólj rám ezentúl is, amikor hülye vagyok.